Meglehetősen régen, hét éve jelent meg a Killing Joke legutóbbi lemeze, de most már szerencsére alakul a folytatás, ez az EP pedig az első konkrét előjel Jaz Colemanéktől. És azt kell mondanom, hogy amennyiben a Pylon utódja a két friss szerzemény szintjét hozza majd, igencsak érdemes lesz várni, ez ugyanis baromi ígéretes.
Tavaly gyászos hangulatban írtam a Pretty Maids halálos beteg frontemberének One Shot szólólemezéről, és gyakorlatilag biztosra is vettem, hogy – a tragikus körülmények miatt – nem nagyon lesz folytatása. Nagy öröm, hogy végül mégis lett: Ronnie előrehaladott tüdőrákja sajnos adottság és nem várható felépülés belőle, de ha hihetünk a nyilatkozatoknak...
Csak visszafogottan lelkesedtem a BillyBio 2018-as Feed The Fire debütálása iránt: a kötelező köröket lefutotta Billy Graziadei szólócsapata, de koncerten valójában sokkal jobban tetszettek a Life Of Agony előtt, mint lemezen. Nem tudok különösebb változásról beszámolni a most megérkezett második album kapcsán sem. Billy barátunk nyilvánvalóan rég kiír...
Gyakran leírjuk, hogy a sok évtizedes múltra visszatekintő csapatok aktuális albumairól nehéz értelmeset mondani, hiszen ezek a bandák rég túlvannak saját fénykorukon, a jutalomjáték köreit futják. Ennek megfelelően friss lemezeik többnyire jól belesimulnak a mintába, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, simán el lehet élni nélkülük akár még rajon...
Tulajdonképpen egyáltalán nem lepett meg, hogy John Frusciante és a Red Hot Chili Peppers ismét egymásra talált. Gondoljon az ember bármit is a zenekar elmúlt (ízlés szerint aláhúzandó) tíz-húsz-harminc évéről, ezek négyen együvé tartoznak, akármilyen kacskaringós ösvényekre tereli őket az élet vagy saját bonyolult lelkületük. Valahol ez a képlet m...
Bármennyire is igyekszem általában optimistán tekinteni a jövőbe, azért mégiscsak kisebbfajta csoda, hogy Sean Killian májtranszplantációja, illetve az ennek feltételeit előteremtő segélykoncert kapcsán több mint három éve írt Vio-lence Klasszikushock-cikk nem nekrológgá, hanem egy remélhetőleg stabilan újrainduló pályafutás előhírnökévé vált. A Vio-...
Az énekesváltás mindig kritikus pont, az Ignite esetében pedig a Kárpát-medencéből nézve különösen az, hiszen Téglás Zolit váltotta új frontember a csapatban. Nyilván nem árulok el sokat vele, hogy a banda a magyar érintettségből kifolyólag arányaiban lényegesen népszerűbb itthon, mint a világ többi részén – nem nagyon mernék fogadni, hogy ez a jöv...
Mi jót lehet elmondani a mai death metalról? Hogy van. Ez mondjuk elsőre erős érvnek tűnik, de hát ez mégiscsak kevés. Hogy kísérletezős? Az jó lenne, csak akkor meg az az abszurd helyzet állna elő, hogy a death metal megszűnne death metalnak lenni. Eleve, gondoljunk bele, ez a stílus eredetileg, nagyon lesarkítva, akkor jött létre, amikor a nyers ...
Lehet élcelődni azon, hogy huszonöt év elteltével a Hammerfall még mindig ugyanazt a veretes tradicionális heavy metalt variálja újra és újra, különösebb innováció vagy fejlődés nélkül, de be kell látni, a náluk ez a stílus attribútum, ezzel robbantak be anno, ezt szeretik, és tetszik vagy sem, minden bizonnyal a közönségük is ezt is várják el tőlü...
Hét éve indította el saját bandáját Abbath Doom Occulta, a Dread Reaver pedig már a harmadik anyag tőle a sorban. Mindez így, szűk szavakkal leírva talán nyílegyenes sztorinak tűnik, pedig nem feltétlenül az: a szólócsapatban egyből az indulás után, a stúdiós és turnés mutációkat tekintve is meglehetősen sok személyi változás történt, ami akár a fő...
Kissé nehéz helyzetben vagyok a Tennel, ugyanis arra kellett rájönnöm, hogy baromira összefolyik a fejemben Gary Hughes csapatának utolsó két évtizede. Nagyon szeretem és rengeteget hallgattam a brit melodikus hard rock intézmény '90-es évek második felében, 2000-es évek legelején kiadott albumait, de a főnök utána eléggé robotpilótára állította a ...
„There's a place, where I am not alone / A place, where I will feel at home. / Breath of wind, here at the end, / We've come full circle, my friend.″
Alapjáraton eléggé viszolygok a posztumusz albumoktól. Még a legjobb szándék mellett is, van egyfajta hullarabló jellege a dolognak, és sokszor bizony ez a legjobb szándék is hiányzik. Szerencsére akad...
Ha csupán rockzenei szempontokat veszek alapul, a Dallasban élő King Diamondot leszámítva három előadó jut eszembe először az Egyesült Államok délvidéki államairól: a Pantera, a ZZ Top és az eredetileg Missouriban alakult King's X. A csapat megosztott zenei agyaként funkcionáló Ty Tabor friss szólólemeze pedig már csak azért is lett érdekes, mert m...
Gyakran mondogatjuk mi is a Shock!-nál, hogy nem ötvenes arcoktól kell várni az igazán újító zenéket, vagy sok évtizedes múltra visszatekintő zenekaroktól, hogy pályafutásuk aranykorához mérhető lemezekkel lepjenek meg minket. Szabályt erősítő, üdítő kivételt persze mindig lehet találni, és talán nem lövök nagyon mellé, ha a Voivodot ezek közé soro...
Lemezkritikailag eddig elment a radarunk alatt a Once Human, a viszonylag hosszadalmas, a világjárvány miatt ötévesre nyúlt szünet után kiadott harmadik soralbum kapcsán azonban határozottan érdemes visszaásni az előző kettőig. Nem véletlenül fogalmazok így: rendben volt a The Life I Remember és az Evolution is, ám a Scar Weaverre kristályosodott k...
Furcsán érzékeli az ember az időt, ahogy öregszik, ennek megfelelően számomra egészen zsibbasztó volt most belegondolni a ténybe: mostanra egy év híján ugyanannyi idő telt el a legutóbbi Guns N' Roses-album megjelenése óta, mint amennyi a Chinese Democracy t elválasztotta a „The Spaghetti Incident?"-től. Nem így tűnt, ugye? Persze azóta azért történt...
Amikor visszakerestem, szinte el sem akartam hinni, hogy már hat teljes év telt el a Crowbar utolsó nagylemeze, a The Serpent Only Lies óta, pedig de. Kirk Windstein persze azóta sem ült tétlenül a babérjain, megjelent például egy szólóalbuma is. Ugyanakkor bírom a köpcösben, hogy nem akar mindenáron megszólalni, és csak akkor hallatja a hangját, ha té...
Vannak, akiknek tetszett az első Ashes Of Ares-lemez , de nem tetszett a második, a Well Of Souls. Vannak olyanok is, akiknek a második tetszett, de nem tetszett az első. Aztán vannak olyanok, akiknek sem az első, sem pedig a második lemez nem tetszett, ám akadnak olyanok is, akiknek mindkettő tetszett. Én egyik kategóriába se tartozom, mivel a maga ...
A Bathory számos alműfaj alapját rakta le, és bár Quorthon 2004-ben elment, hatása és befolyása a mai napig érezhető. A legjobb példa erre a svéd Ereb Altor nagyjából teljes pályafutása, akik mindig is előszeretettel merítettek világából, és szelleme összességében sem állt soha távol a dalaiktól. A csapat alapításakor is ez volt a kijelölt cél: a d...
Ha a Prequelle és a rajta szereplő Dance Macabre után még bárkinek is lettek volna kétségei afelől, hogy Tobias Forge mit is akar kihozni a Ghostból, annak legkésőbb a 7 Inches Of Satanic Panic retrós slágerzenéje hallatán le kellett hogy essen a tantusz. De ha akkor sem történt meg, most egészen biztosan igen: az Impera zeneileg ugyanis nettó arénar...
A Magnus Karlsson gitáros/billentyűs/dalszerző/producer mellett Ronnie Romero énekest és Mike Terrana dobost soraiban tudó The Ferrymen első két lemeze a Frontiers jobban sikerült projektalbumainak sorát gyarapította az utolsó években. A trió a jelek szerint üzletileg is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen bő két és fél évvel a legutóbbi A ...
A Night Cobra tipikusan az a fajta zenekar, amit még a tradicionális fémzenékre gerjedők egy része is totális értetlenséggel fogad majd, egy jól körülhatárolt réteg viszont már a zenekarnév hallatán és a borító láttán is legszívesebben keblére ölelné a houstoni csapat tagjait. Ha pedig meghallja a zenét, csak tovább fokozódik majd a rokonszenv. A b...
Szóval az úgy volt, hogy én ezt a lemezt már akkor elkönyveltem egy sziklaszilárd hetesnek, hogy akár egy hangot is hallottam volna belőle. Gondoltam, ezt a lemezt az isten is egy hetesnek teremtette. Vagy ha nem is az isten, de Corpsegrinder mindenképp. Mert mit is mond a shockos tízparancsolat? 7: becsületes iparosmunka. Tömör, direkt, már-már ep...
Mégis, mi vidíthatná fel igazán az embert ebben az amúgy is kellemes légkörben telő időszakban, ha nem egy hetvennégyperces doom metal lemez, a maga vérről és végről szóló témáival? Na, ugye. Márpedig a svéd Holló Gróf igazán erős ebben, pedigréje egészen 1987-be vezet vissza, igaz, akkor még Stormwarning néven működtek, és úgy látszik, hogy ez kom...
Emlékszem, két évvel ezelőtt azt írtam a debreceni Ghost Toast negyedik, Shape Without Form lemezéről: a szerzemények már-már annyira hangulatzenébe fordultak át, hogy kapaszkodókat szinte nem is érdemes keresgélni bennük. Rózsavölgyi Bencéék legfrissebb dalgyűjteményéről pedig még inkább ezt tudom mondani: ha visszatérő, fülekbe ragadó momentumokra ...
Új perverzióm van kialakulóban. Ezek a dél-amerikai death/thrash-bandák. Főként a chileiek. Ez persze nem új jelenség, mármint a múmiák tengerentúli földjéről származó zsivajgyárak, ki ne emlékezne a Paracoccidioidomicosisproctitissarcomucosis nevű legendás formációra például. De most, ahogy jobban utánanéztem, kiderült, hogy Paráék nem is chileiek...
Mivel teljes munkásságuk ismeretében, a Judas Priesthez hasonlóan a Scorpionst is egy olyan nagy bandának tartottam, amely előre néz és nem hátra, nem voltam elájulva az elmúlt tíz-tizenkét év retrózós megközelítésétől, például kiadatlan számok leporolása és újként tálalása, tudatos demodernizálás, huszonhatodik unplugged projekt, satöbbi. Persze a...
Facebook
Twitter