Az album, amibe egy hét alatt zúgtam bele. Hajlamos vagyok belepottyanni a „régen minden jobb volt" édeskés illatú csapdájába, különösen igaz ez fiatalkorom meghatározó zenekarai esetében, a Korn pedig tagadhatatlanul az volt. Valahol 2002 után kezdtem elengedni őket, hogy aztán a mindenkori legújabb albumot párszor végighallgatva bólintsak, igen, még léteznek, aztán újra megfeledkezzem róluk a következő aktualitásig. A szériát éppen a The Nothing szakította meg nálam, akkor, amikor még azt hittük, hogy a világ nem is annyira elcseszett, mint amilyennek két év múlva gondoljuk majd. Az előző album kettős, egyszerre múltba révedő és jövőbe mutató szerkezete, de mindenekelőtt görcsösségmentes koncepciója és traumatikus, súlyos önvizsgálati vágya a lehető legjobbkor érkezett a Korntól. Hogy aztán megálljon az élet a járvány idejére, és a zenekar az egyetlen dolgot csinálja, amit abban a depressziós időszakban tehetett: zenét írjon. A végeredmény hallatán megszokásból majdnem továbbléptem, de aztán idejében észbe kaptam, hogy tudatosítsam magamban: régen minden más volt, velem együtt, nem jobb.
