Shock!

szeptember 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Megadeth: The Sick, The Dying… And The Dead!

megadeth_cNagyot fordult a világ a Dystopia megjelenése és az új Megadeth-anyag elkészítése, formába öntése és megjelentetése között, nagyobbat is, mint bárki gondolta volna. Világszinten – meg zenekarszinten is ugye, Dave mellől az egyetlen régi bajtárs vélhetően végleg messzire került, pedig ezt az anyagot eredetileg ő basszusozta fel. De úgy alakult, hogy David Ellefson finoman szólva lábon lőtte saját eddigi karrierjét, Mustaine meg nem kívánt egy levegőt szívni vele innentől kezdve, ami igazából valahol érthető, hiszen egy Megadeth brandnév köré Dave Mustaine nem akar örökké élcelődő kommenthadjáratot, mert az internet és a trollhadsereg sosem felejt. Ez van, ám a gépezetet működtetni kell tovább, így Steve DiGiorgio volt olyan kedves és újrajátszotta a basszustémákat, és az újra tényleg azt jelenti, hogy nem lemásolta, hanem más témákat is kapott. Legalábbis a hírek szerint, mert kedvenc vöröshajúnk már javában promózza a lemezt mindenféle interjúkkal, ekézi Ellefsont, odaszúr mindenkinek egy kicsit, olykor csak kedvességből, a maga kis szarkasztikus buborékvilágából.

megjelenés:
2022
kiadó:
Tradecraft / Universal
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 86 Szavazat )

Nincs különösebben észszerű indokom, de a mai napig a hülyeségei ellenére képes vagyok rajongani Mustaine-ért. Van, ami örök és nem változik, és így van jól. Mindezek ellenére valahogy nem vártam felfokozott izgalommal az új lemezt, sőt, egyáltalán nem vártam az utóbbi hónapokban. Azt vettem észre magamon, hogy teljesen közönyösen fogadtam szeptember másodikát, és azt is kerülgettem egy ideig, hogy EGYÁLTALÁN elindítsam a lemezt, amikor már birtokoltam a zenét. Különös, de talán saját magamat akartam megóvni egy csalódástól, illetve hát attól, hogy ez is csak egy újabb, szokványos „újkori" Megadeth-lemez a sorban, „nincs itt semmi látnivaló". A kommentes véleményekbe beleolvasgattam, ahol a szokásos formát hozta mindenki (zseniális kontra ez egy rakás szar, Mustaine csak hápog, meg az a zöld gyümölcs), és egyik állítással sem lehet vitatkozni, hiszen mindenki a maga szintjén, érzelmi állapotában hallgatja a friss dalokat, amihez a zenekarhoz fűződő sokéves vagy friss viszonyának kontextusát is hozzá kell csapni, így a végeredmény mindig és mindenhol abszolút szubjektív. Bár hozzáteszem, a megjelenés pillanatában mérvadó véleményt mondani megmosolyogtató számomra.

Lássuk, mit tud manapság a Megadeth! Részemről tudok objektív lenni (az évek, meg a rutin, ugye), de kell-e az objektivitás egy alapvetően érzelmekre ható szubjektum esetén? Mert kívülről nézve, két lépés távolságból persze nyilván tudom, hogy őrült rég elkészültek a Megadeth klasszikus lemezei, és hiába hoz ma is Dave Mustaine csuklóból egy rakás jellegzetes riffet, témát, érzésben soha nem lesz már OLYAN. Mindamellett pont azért, mert MAJDNEM olyan, tehát az ismerős érzések, hangulatok ott rejtőznek a legfrissebb témákban is, mondhatni tipikus 'deth, ezért válik gyorsan szerethetővé az új lemez is. Azok az apró kis csavarok, szinte friss ötletek, a Megadeth-kaleidoszkóp gyöngyszemei most is kivillannak a megszokottnak tűnő, régi vágású témák közül. Pontosan ezért volt már első hallgatásnál is izgalmas az új lemez – legalábbis számomra, meg azok számára, akik nem temették el csípőből, fél hallgatás után. Persze mindehhez szükséges, hogy szeresd és ismerd Mustaine karakterjegyeit, és kedveld karcos, egyedi hangját is.

És miért mindig csak Mustaine? Nos, persze, megvannak a vidáman vigyorgó bérzenészek körülötte, de a Megadeth nagyon régóta = Dave Mustaine, valószínűleg ez mindig is így volt, csak néha szeretjük azt hinni, hogy például a klasszikus négyes felállás azért kicsit másképp működött, meg ott együtt rezegtek mind a négyen, és azért készültek zseniális lemezek. Szóval az örökvidám, mindig mosolygó, roppant rokonszenves és alázatos Kiko Loureiro most is szenzációs, szerethetők, megjegyezhetők (!) a szólói, érzésem szerint most virágzott ki a keze legjobban a zenekarban, legalábbis a Dystopiához képest sokkal izgalmasabbak az itteni szólói. Aztán itt dobol Dirk Verbeuren (először 'deth-lemezen, turnékon már jó pár éve), akiről nem tudni, mennyire volt beleszólása a dobtémákba, de apró részleteiben izgalmasabb ez is, mint a korábbi néhány album témái. Steve DiGiorgio eljátszotta, amiért fizették, koncerteken James LoMenzo az régi/új bajtárs, aki hozza a kötelező koreográfiát, működteti a gépezetet, ahogy azt elvárják tőle.

A sok blabla után meg lássuk a lemezt. A dalok... jók. Tényleg. Elsőre is úgy éreztem, ez több, jobb, mint amire előzetesen számítottam. A Dystopia nem nőtt a szívemhez akkor, meg igazából azóta sem férkőzött túl közel hozzám. Az ottani daloknál az újakat SOKKAL erősebbnek érzem mind dalszerzési, mind produkciós szempontból, szebb, jobb, csillogóbb, fényesebb, erősebb minden. És Mustaine énektémái is klasszabbak, mint korábban, de azt természetesen ne rójuk fel, hogy kopottabbak a hangszálai, hiszen a hatvanadikat tapossa, és átesett nemrég egy torokrákon, ami bizony nyomot hagyott az énektechnikáján, hangján is. A szövegekbe még csak felületesen mélyedtem bele, egy részébe annyira nem is fogok, a háborús/katonás tematika nem az én világom. Mindezek mellett odamondogat csak úgy a pszichopata hazudozóknak meg a celeb-wannabe-figuráknak, szót ejt a függőségről, de mozgatja a jövő is, legalábbis a Mission To Mars erre utal. Ez utóbbira nem számítottam, üdv innen is a témáért!

Hogy hosszú a lemez? Igen. Tizennégy szám manapság nehezen köti le a folyton elkószáló figyelmet, mindamellett meg örüljünk, hogy egy órányi mondanivaló kiszakadt Dave-ből, aminek a nagy része kimondottan nagyszerű. A saját kedvenceit úgyis megtalálja mindenki, nekem is világosodik már, hogy mely szerzemények lesznek későbbi favoritok, még úgy is, hogy többnyire meg lehet találni szinte mindnek a múltbéli párját. Akkor miért hallgassam ezeket, és ne az „eredetit"? – teheted fel a kérdést. Miért ne?! – válaszolom én. Úgy gondolom, legyünk hálásak az idejükért, amit a dalok elkészítésére fordítottak és legyünk hálásak Mustaine-nek, hogy hatvanévesen még mindig ilyen „hülyegyerekzenével" foglalkozik, meg rázza a fejét színpadon. Megtehetné, hogy visszavonul, és nem fárasztja magát azzal, amit huszonévesen kezdett. Rajongóként azt mondom, meg kell becsülni ezeket a nekünk ajándékozott pillanatokat, még ha ez kissé patetikusan is hangzik így.

A dalok jó része szövevényes, pont olyan módon, amit mindig is szerettem Mustaine dalszerzési metodikájában, egységében nézve visszakanyarodásnak tűnik (jó értelemben véve) azokhoz a témákhoz, ami naggyá tette a zenekart annak idején (Peace Sells-, Rust In Peace-vonal). A legjobban első hallgatásra és sokadszorra is a már említett Mission To Mars nőtt a szívemhez, talán ez a legkevésbé tipikus „tipikus-Megadeth-dal", ha érted mire gondolok, az I wanna wanna refrén meg kimondottan cuki, bár van, akit meg pont ez irritál. Több dalnál volt olyan érzésem, mintha két dalt fűztek volna össze, az egyik a már ismert Night Stalkers, ahol leállós akusztikus rész után jön a második etap, és fogadni mernék rá, hogy a basszuskiállást utólag fűzték bele. Csakazértis egy fricska Ellefson orra alá (bár szerintem Ellefson bőgősoundja itt sokkal klasszabb lenne, de hát az már a múlt), és ne feledjük, hogy itt vendégszerepel egy rövidet a másik nyugdíjas fenegyerek, Ice-T is.

A nyitó címadó The Sick, The Dying... And The Dead! megadja a kellő alaplöketet, a zenekar több korszakát megidézve, terjengősen, szövevényesen fogalmazva. A slayeres Psychopathy rövid átvezetője után a dallamos Killing Time Youthanasia-vonal, és itt azért érezhető, hogy huszonpár évvel ezelőtt jóval énekelhetőbb, dallamosabb refrént kapott volna. A helyén kezelve, a dal így is remek. A Dogs Of Chernobyl címe és témája ellenére elvileg szerelmesdal, nos, kinek mi jut eszébe a feldúsult érzelmekről, a sokkörös szólórész természetesen szeretnivaló. A záró We'll Be Back vége felé akad egy rövid visszakacsintás a The Conjuring felé, de nem csak ettől izgalmas a dal egésze, és ne feledjük, akad benne egy adag RIP-hatás is.

Két bónuszdal is felkerült a digitális kiadásra. A Police Truck egy Dead Kennedys-szerzemény, a This Planet's On Fire (Burn In Hell)-t pedig Sammy Hagartól dolgozták fel, és maga Sammy is vendégszerepel benne. Fura is Mustaine mellett egy igazi énekest hallani. A lemez hangzását szokni kell, kicsit száraz, halkan nem érvényesül túlságosan, de a hangerőt feltekerve előkerülnek a szépen kidolgozott arányok, nem mosódnak egybe a hangszerek, és nincs agyonkompresszálva szerencsére. Összességében nekem rokonszenves ez is. A borító is ötletes, ha valaki nem vágná, az 1600-as évek nagy londoni pestisjárványába nyerhetünk betekintést egy kis utcakép erejéig.

Vicces, hogy a Dystopia kritkáját így zártam: „Fene tudja, talán fel kellene idegesíteni valamivel legközelebb, dühből mindig jobb témákat írt, nem?" – nos, ez valamennyire bejött, hiszen Mustaine pár dolgon valószínűleg felpaprikázta magát, és csípőből hozott olyan riffeket, amelyek miatt visszatért a lendület és a karakteresség a dalokba. Végszóként annyit tudok még hozzátenni, hogy szerintem erős és jó az új Megadeth-lemez, méghozzá úgy jó, hogy lehet egyet elismerőleg bólintani: letett az asztalra az öreg megint valamit, noha nyilvánvalóan a klasszikus Megadeth-lemezekkel egy szinten emlegetni nincs értelme. Nálam visszahozta azt a lelkesedést, amit az elején hiányoltam magamból. Határozottan úgy érzem, szívesen megnéznék egy friss dalokkal telepakolt Megadeth-koncertet. Legyen hát így!

 

Hozzászólások 

 
#14 Horváth Róbert 2022-09-24 15:20
Szerintem jó album és a Dystopia-nál jobb. De amúgy az elöző album sem volt gyenge! Kiváló dalok! A másik Dawe még nem hiányzik innen! James Lorenzo jobb koncerteken!
Idézet
 
 
#13 DanielJackson 2022-09-15 12:51
Bár elsőre soknak tűnt az egy órás lemezhossz, de a második-harmadik hallgatástól kezdve kifejezetten tetszik. Hakrá, MegaDave!
Idézet
 
 
#12 valarmorgulisz 2022-09-12 07:20
Én az a rajongó vagyok, aki remegő lábakkal várta már a megjelenést. Nálam a Mustaine művek aktuális megjelenése piros betűs örömünnep. Esemény. Nem titkoltam sose, eztán sem fogom, hogy elfogultan tudok imádni tőlük bármit( Risket is.Collidert is). Így hát nem kis elvárással álltam a rekord kihagyás után megjelent albumra.

Tudtam, hogy jó lesz. Hogy miért? Mert Mustaine akkor a legjobb, mikor kellően felcsesződik az a furán beteg elméje. Trump, háború, rák, covid, pusztító emberi butaság, zenésztársak stb.. jó sokáig érlelődött benne ez a harag, ez az album. Ennek ellenére nem hibátlan, de egy 60-as arctól, aki nyilván túl van e zeniten, már kár várni alapműveket. Jó lemezeket annál inkább lehet. Ez az.

Nem akarom túlságosan idecitálni a volt zenésztársak produkciót, de tényleg csak csekkoljuk már meg, ezeket a dalokat (és hagyjuk most hogy épp a szakma melyik krémje muzsikál vele). Ezek a dalok karakteresek, ötletesek, dallamérzékenyé sge jottányit sem vesztett 30-40év alatt minőségéből. A szólók fenségesek, ebben persze Kiko remek társa, aki tényleg őrületesen feelinges gitáros. Mondanám, hogy remélem megbecsüli őt Mustaine, de valszeg 1-2 lemet és megint új tag áll az oldalán. Ő már csak ilyen.

A dalokra kitérni egyesével nem akarok, de a nyitó dal, őrületes sláger, piszok kreatív zene. A monty pythonos nyitánnyal meg tényleg megalapoz annak, hogy azért nem kell rohadtul túl komolyan venni az egész életet. Főleg a halál árnyékában. Hiszen betegszünk, haldoklunk majd meghalunk.
Személyes kedvencem még az őrült tempóban kavargó Célebutante, a space rockos gigadallamos Mission To Mars, a trash alapvetés Life in Hell és a Countdown érás Sacrifice. Ami szerintem kissé mellément az a Jeges Teás Nighstalker, túl van írva, túl van húzva, és nem is túl kreatív minden zsigeri pusztítása ellenére. A Killing Timeban meg csak az nem hallja ki a This Was My LIfe-ot, aki még sosem pörgette le a Countdownt. De a többi dallal viszonylag könnyű volt összebarátkozni . Fajin lemez, talán még több is, mint amit várni lehetett. A Peace, Rust, Countdown szentháromságga l nem ér fel, de az azutáni Dystopia, Endgame duó mellé felkapaszkodik kényelmesen. :) Korrekt a pont.
Idézet
 
 
#11 Venomádi 2022-09-11 21:40
Gondolom hétköznapi okai lehetnek, hogy nem a legutóbbihoz hasonló formátumú kritika született, bár szerintem most lett volna leginkább indokolt a rekord kihagyás miatt. De hogy elébe is menjünk a félreértésnek, nem sérelmezem egyáltalán, vagy ilyesmi. Hacsak persze nem véletlenül a következő diszkgráfia miatt várat magára. Attól függetlenül azért az érintett szerkesztő elvtársak véleménye érdekelne a lemezről. Nekem még hátravan, de nem fog befolyásolni.
Idézet
 
 
#10 Thomas 2022-09-11 10:12
Nagyon vártam ezt a lemezt. És nem csalódás, de a Dystopia sokkal jobban tetszett. Pár dalt leszámítva mintha itt nem lennének elégé kidolgozva a számok, illetve sok csak úgy össze vanhegesztve különálló részekből. Persze van néhány kedvenc számom, de maga az album nem kéri, hogy amint befejeztem, újra kezdjem a hallgatást.
Idézet
 
 
#9 Szikula Gellért 2022-09-10 20:01
Szerintem egy egész jó albumot sikerült MegaDavenek és csaptának összehozni. Sok újat ma már nem lehet hozni a műfajba. Azt már megtették a 90-es években. Az idei lemezek közül ez benne van nálam a top 5 ben.
Idézet
 
 
#8 Asidotus 2022-09-10 15:02
nem vagyok Megadeth rajongó, inkább csak koca-szimpatizáns.
A Dystopia nekem nagyon bejött, viszont ez az új album még nem fogott meg. Amikor kijött egy-egy dal, az úgy magában tetszett, de még kéne pár hallgatás (négyszer-ötször végigment az egész album).
Egyelőre azokhoz csatlakozok, akik szerint az előző jobb volt.
Idézet
 
 
#7 nikfisz 2022-09-10 09:48
Idézet - Charlie Firpo:
Hát, nem tudom... Lehet megöregedtem, vagy kiégtem vagy csak simán botfülem van, de nekem ez a lemez nagyon nem tetszik. Sőt, kifejezetten untam :( Sajnálom, mert nagyon vártam.
Nem öregedtél meg,csak ezt a műfajt már a 90'es évek közepén kimaxolták.
Idézet
 
 
#6 Charlie Firpo 2022-09-09 22:32
Hát, nem tudom... Lehet megöregedtem, vagy kiégtem vagy csak simán botfülem van, de nekem ez a lemez nagyon nem tetszik. Sőt, kifejezetten untam :( Sajnálom, mert nagyon vártam.
Idézet
 
 
#5 Bazsi 2022-09-09 20:45
Valahogy ebbe nem tudok belekötni. Nekem is visszahozta. A címadó pedig szerintem ott van minden idők legjobb Megadeth dalai között. Kirázott a hideg tőle. Komolyan. De a lemez egészét áthatja valami sötét, megfoghatatlan, igazi Megadeth atmoszféra.
Ennél jobb lemezt Mustaine ennyi idősen már nem tud letenni az asztalra. Nagy zene ez.
Idézet
 
 
#4 queensryche999 2022-09-09 19:13
A lemezt még mindig nem hallgattam meg teljes egészében, azt az "üzengetést" viszont, ami az utóbbi napokban ment Mustaine és Ellefson között méltatlannak tartom. Két középkorú fazon, szorulhatna beléjük több bölcsesség. És kevesebb ego, ugye Dave? (Merthogy ezúttal is ő volt a kiindulópont.)
Idézet
 
 
#3 Chris92 2022-09-09 17:42
Lehet hogy csak rossz hangulatban hallgattam meg, és még végig kéne még egyszer pörgetnem, de nálam ez gyengébb élménynek maradt meg mint anno a Dystopia. Persze Dave bácsi és társai tudják hogyan kell gyors, technikás, Megadeth-es riffeket írni, de valahogy olyan rutinnak érződik az előadásmód, nem érzem az agyas, de fogós pillanatokat, a szólók is okésak, Mustaine hangja...hát megbocsátom hiszen már 60, plusz túlélt egy torokrákot, ami bárki hangszálainak odacsap. Lehet hogy túl erős kontraszt volt, hogy egy nap hallgattam a sokkal energikusabb Blind Guardian-el, de azért még megpróbálkozok vele párszor.
Idézet
 
 
#2 Valentin Szilvia 2022-09-09 15:22
Idézet - Nordmann:
"megvannak a vidáman vigyorgó bérzenészek körülötte"
Látott már valaki olyan Megadeth csapatfotót, ahol nem vágtak zord arcot? Akkor én lemaradtam... :)


Nem a promófotókról beszélek. Bármi más, videók, koncertek, interjúk. Kiko egy mosolygép például.
Idézet
 
 
#1 Nordmann 2022-09-09 15:04
"megvannak a vidáman vigyorgó bérzenészek körülötte"
Látott már valaki olyan Megadeth csapatfotót, ahol nem vágtak zord arcot? Akkor én lemaradtam... :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.