A nagy covid-válság pár éve nem csak a turnékat gyötörte meg, de felszínre hozott, kiélesített egyéb lappangó, kintről nem látható feszültségeket is. Erre jó példa a Soulfy háza táján lezajlott csörte a megkerülhetetlennek látszó Marc Rizzo és a Cavalera-tengely közt. A meg nem becsültség érzete és az anyagi jellegű nézeteltérések a gitáros távozásával végződtek, ami közel húsz év után elég markáns változás. Kíváncsi is voltam, mit lépnek, mert az nem volt kétséges, hogy a gépezet megy tovább, csak hát az ember már-már hajlamos volt úgy érezni, Rizzo nem csak erős pillér, de lételem is a csapat számára. Mindazonáltal a Cavalera klánt nem vágta földhöz az aggodalom, a nagy kérdés meg nyilván az maradt, be tudják-e tölteni az általa hagyott űrt.
Ha nagyon pimasz akarnék lenni, azt is mondhatnám, meglepő, hogy nem egy újabb Cavalera gyereket vettek be a gitárosi posztra (van olyan is a háznál ugye), mert hát félig-meddig így is családi vállalkozás már ez a brand, tök logikus lett volna, és ahogy Zyon elbír Igor nagybátyja Sepu-témáival, simán lehet, hogy Richie is helytállna. De végül a stúdióban külsős ember lett a megfejtés a producer Arthur Rizk személyében, aki gitárosként az Eternal Championból és a Sumerlandsől ismerős.
Rizzo érkezése anno, bár az Ill Niño által inkább a nu metalos vonalról származott, a korai Soulfly törzsies vonalát valahogy a metálosabb irányba tolta, olyan thrash-vonalon feszülő albumokkal, mint a Dark Ages (talán a legerősebbjük a mai napig) vagy a Conquer, esetleg a már nem annyira kiművelt, ám még kevésbé finomkodós Enslaved. Egy időben persze ő sem tudta megmenteni a bandát a túltermelési válságtól, volt egy pont, nevezetesen a Savages megjelenése táján, amikor tényleg azt éreztem, Max bátyó túlvállalja magát: annyiféle oldalági porjektre lőtt el relatív rövid időszak alatt puskaport, hogy kifulladtni látszott a kreatív energia. Magamnak rögtön ellentmondva azért megjegyzem, azt a lemezt is bírom alapvetően, és szívesen is hallgatom, ha valami nyersebb, öntönszerűbb csapkodásra vágyom a Cavalera Co. irányából. De azért ami tény, az tény. Aztán újra visszaerősödni látszott minden, a Cavalera Conspiracy is letette a full thrash Psychosist, ami szó szerint visszaadta a hitemet Max kapcsán, Soulfly fronton a 2018-as Ritual pedig, Rizzóval vagy nélküle, de szegről-végről megalapozta a Totemet is. A Ritual elve kellemes „váltás" volt, lecsontozott, szilárd death/thrash-dalokkal, lecsupaszított megközelítéssel.
A Totem most ez a riffközpontú, súlyosabb, a nyers erőre inkább építő vonalat viszi tovább. A Superstition dühös, robbanásszerű vehemenciája szinte hagyományos albumnyitás náluk. Az Ancestor is hasonlóképp egy Slayer/Sepultura-szerelemgyerek leképezése, és ha már ezen a mezsgyén szemezgetünk, a Scouring The Vile is kiemelhető slayeres ízű témáival, megoldásaival. Ebben az Obituary John Tardyjának jellegzetes, azonnal felismerhető ugatós-hörgése is színesít a dalban, ami újfent a death metalos hangulatot erősíti. Mindezzel együtt az album (főleg a második fele) azért ennél vegyesebb képet mutat. A Rot In Pain nyitása azokkal a tördelt témákkal és elhúzott gitárokkal erősen Morbid Angel-ízűek, de ez nem ül át a dalra aztán, utóbb simán átfordulnak pőrébb csapkodásba, mindazonáltal ez is szélsőségesebb darab.
A Filth Upon Filth annyiban különleges, hogy szinte a gitárszólóval indít, ami nem épp papírforma itt, de összességében biztonsági komfortzóna, maximum a „galoppozós" alaplüktetés kiemelhető. A The Damage Done vontatottabb, üvöltözős refrénnel, és pár emlékezetes szólót is felmutat, különösen az utolsót, amely a dal vége ellenére még egy újabb riffet is útnak indít lezárásként. Az albumot záró Spiral Animal meg kábé az előtte lévő hagyományosan elszállós Soulfly-dalsorozat aktuális fejezetéből nő ki, és noha van benne néhány vaskosabb riff, közel kilencperces hossza nem indokolt, egyetlen igazán emlékezetes pontja talán a tiszta énekes rész a dal végén. Ez a másik, ahol akadnak vendéghangok, az egyik Hornsman Coyote, aki egy szerb reggae/rock előadó (szerencsére nyomokban sem tolja el valami közegidegen világzenés irányba a dalt), és mivel félig-meddig mégis family biz ez az egész, Richie Cavalera is színesít, a dal elején hallgató babahangok meg Leya Cavalerának köszönhetőek.
A megjelenés óta volt már egy kis idő emésztgetni az anyagot, és találkoztam olyan véleménnyel, miszerint összességében nem ér fel a Ritualhoz, én azonban alulbecsülni sem szeretném. Nálam valahol egy szinten mozognak, összességében egy kifejezetten kellemes, élvezhető album a Totem. Van élet Rizzo után is.
Hozzászólások