Shock!

január 27.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Jorn: Life On Death Road

jorn_cElőzetesen meglehetősen kevés tényező szólt amellett, hogy szeressem ezt a lemezt, és őszintén szólva nem is vártam tőle semmit. Jorn Lande különböző albumait szinte kivétel nélkül imádtam a 2000-es évek első felében, aztán elkezdte magát olyan szinten szétaprózni, hogy szinte minden érdeklődésemet elveszítettem iránta. A szólócsapat tagságának teljes felfrissítése sem tüzelt fel különösebben. Jornt most gyakorlatilag a Voodoo Circle kíséri, amely ugye alapból erős személyi átfedéseket mutat a Primal Fearrel és a Silent Force-szal, de Lande új segítőtársa a zene megírásában ezáltal Alessandro Del Vecchio, a Frontiers háziguruja lett. Utóbbiról pedig elég sok lemez kapcsán leírtuk már itt is, hogy lehet akármilyen tehetséges dalszerző, ha egyszer baromi panelessé teszi az általa jegyzett albumok többségét... Ennek ellenére láss csodát, a Life On Death Road elsőre bejött, és azóta, ha lehet, csak még jobban tetszik.

Mi lehet a titok? – szól az egymillió dolláros kérdés, amire természetesen most sincs válasz, legfeljebb találgathatunk. Del Vecchióra én is hajlamos vagyok legyinteni, viszont mint a mellékelt ábra mutatja, a mélynövésű talján fickó esetében sem mindegy, kivel és hogyan dolgozik. Az olyan albumok többsége kevésbé erős, amelyeken a fiókban porosodó, készre írt nótáit vágja hozzá akármilyen nagynevű muzsikusokhoz, itt azonban érzésem szerint az alapoktól fogva közös munka folyhatott, és ennek meg is lett az eredménye: Jorn zenei stílusa nem változott, viszont végre megérkezett a vérfrissítés, amire a Lonely Are The Brave, de legkésőbb a Spirit Black óta égető szükség mutatkozott a norvég énekesnél. Mindez egy végig szórakoztató, erős dalokkal teli lemezt eredményezett.

megjelenés:
2017
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

Nem szeretném egyébként kizárólag a szokásosan briliáns hangú Lande és a legjobb formáját hozó Del Vecchio számlájára írni, hogy ilyen tetszetős lett az anyag, hiszen a többiek is igen sokat tettek hozzá a végeredményhez. Mat Sinner alapból klasszikus kötőanyag-embernek számít mindenütt, ahol megfordul, biztos vagyok benne, hogy a számok végső formába öntésénél ő is komoly szerepet játszhatott, és Francesco Iovino is bőven kap teret a nótákban. Az igazi főnyeremény azonban Alex Beyrodt, akit mindig is bírtam, de – nem túlzok – valószínűleg soha életében nem sziporkázott még úgy, mint ebben a tizenkét dalban. Végig kiemelkedő, karakteres szólókkal, díszítésekkel pakolta tele a lemezt, azt pedig már a Voodoo Circle alapján is tudjuk, hogy egyszerre kiművelt és hajlékony stílusa még jobban is érvényesül ebben a klasszikusan hard rockos közegben, mint a Silent Force vagy a Primal Fear fémesebb muzsikájában. Már a nyitó, hét perc fölé kúszó, mégis végig sodró lendületű, bazierős címadó sokkörös gitárszólója mellett sem lehet szó nélkül elmenni, de mondom, tulajdonképpen tényleg az összes számban baromira odatette magát.

Persze akármilyen virga sem érne fabatkát sem, ha maguk a dalok nem lennének jók, mint ahogy önmagában a világbajnok énekhanggal sem mentünk sokra Jorn előző albumain a lapos és érdektelen nóták miatt. Most viszont, ahogy említettem, tényleg topra tették a számokat, és így végre Lande is abban a formában tündökölhet, amelyben tizenöt-húsz éve berobbant a színtérre. A címadó, a Hammered To The Cross (The Business), a Fire To The Sun, az Insoluble Maze (Dreams In The Blindness), az I Walked Away, a The Slippery Slope (Hangman's Rope) vagy a záró Blackbird olyan szintű dalok, amelyekhez foghatókat a 2006-os The Duke óta bizonyosan nem hallhattunk az énekestől, de tulajdonképpen az összes szerzemény tetszik. Erre pedig baromira nem számítottam már Jorntól, és mondanom sem kell, elképesztően örülök neki. Ráadásul a lemez hangzása is több mint egészséges: kellően harapós, tömény és modern, de pont olyan részletgazdag, mint azt az ember elvárja az efféle klasszikus hard rocktól.

Nincs mese, az Inglorious új albuma mellett eddig ez a másik anyag idén, amely mindenkinek kötelező, ha szereti ezt a fajta muzsikát, vagyis számomra eddig simán 2017 egyik legkellemesebb meglepetéséről van szó. Ha a förtelmes grimaszokkal teli, vérciki low-budget klipekről is leszokna végre Jorn, tényleg egy szavam sem lenne.

 

Hozzászólások 

 
+3 #7 Levike 2017-07-19 15:08
Szerintem elég jó muzsika ez.
Nincsenek bikaerős fogós refrének, de mégis lendületes, végig jó hangulata van, már egy csomószor meghallgattam, pedig a Jorn szólókat valahogy nem bírom egyáltalán.
Tényleg nagyon jó a gitárjáték, külön tetszik, hogy sok számban Beyrodt kicsit Jake E Lee Bark at The Moon -os virgáit hozza. Tetszik na. :D
Idézet
 
 
-6 #6 metanor 2017-07-14 14:59
Legalább ötször meghallgattam,d e ritka ötlettelenek a dalok. Sehol egy fogós refrén,egy jó zenei rész.Ezért kár volt szaporítani a lemezek sorát......
Idézet
 
 
+6 #5 The_Sentinel 2017-07-10 20:17
Beyrodt-tal amúgy nekem sok évvel ezelőtt volt szerencsém egyszer hosszasabban dumálni, és baromi jó arc volt, nagyon szimpatikus és közvetlen a csóka.
Idézet
 
 
+6 #4 kamikaze 2017-07-10 19:30
A grimaszokkal teli újabb klipjei tényleg röhejesek, de ez ne tántorítson el senkit, mert a lemez viszont jó! Párhuzamként nekem az első 3 DIO album ugrik be erről a dalcsokorról, vagyis akinek tetszenek a Vivian Campbellel készült RJD lemezek, azoknak valószínűleg ez is bejön majd. Az utóbbi évtized Jorn produkcióitól függetlenül érdemes félretenni az előítéleteket, és figyelmesen meghallgatni a Life On Dead Road-ot. A dalok átlagon felüliek, és nem is emlékszem, hogy mikor hallottam egy lemezen ennyi jó gitárszólót. A stílus kedvelőinek szerintem csalódás kizárva. Frankó!
Idézet
 
 
+6 #3 deniro2 2017-07-10 15:46
Nagyon jó lemez lett a Life On Death Road. Alex Beyrodt egy állat, mindenhol ott van a mesterien felépített, klasszikus hard rock szólóival és ezzel rettentő sokat hozzátesz mind a zenéhez, mind a hangulathoz. Szerintem Jornnak is csak annyi kellett, hogy végre inspirálják picit.
Idézet
 
 
+5 #2 Gurgi 2017-07-10 11:45
A grimaszmester újra a régi fényében tündököl, kiváló lemez! Ez az igazi zenei világa, de azért örülnék olyan újabb fantasztikus kísérletezésekn ek is, mint pl. az Ark vagy a Mundanus Imperium.
Idézet
 
 
+9 #1 The_Sentinel 2017-07-10 07:03
A The Duke óta a legjobb Jorn lemez ez az új. Hasonlóan Ádámhoz, én sem vártam tőle semmit, ehhez képest nagyon kellemes meglepetés.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.