Shock!

december 10.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Thunder: Dopamine

thunder_cFennállásunk során pár ciki dolgot már bevallottunk és meaculpáztunk is miattuk. Most újabb ilyen került felszínre, ez pedig a Thunder zenekar tulajdonképpeni ignorálása, legalábbis ami a lemezismertetőket illeti. Fesztiválbeszámolóban, hírekben, itt-ott fel-felbukkantak, de annak ellenére, hogy csak az én Shock!-tagságom, azaz 2003 óta ez már a kilencedik lemezük (úgy, hogy közben pár évre egyszer, sőt talán kétszer fel is oszlottak), egyetlen nyamvadt cikket nem sikerült összehoznunk egyikről sem, pedig nem mondhatni, hogy valaha is alulreprezentált lett volna a hard rock iránti szimpátia a mindenkori szerkesztőségben (sőt, a Thunder által játszott stílus létezését még talán Andorunk is tolerálja). Hát ez van, mentségünk nincs, pedig ha létezik olyan, '80-as években indult és mai napig aktív angol intézmény a műfajban, amiről érdemes sokat írni, az a Thunder.

megjelenés:
2022
kiadó:
BMG
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Már csak azért is, mert valahogy hazájukon kívül igazán népszerűvé sosem tudtak válni, Magyarországon meg aztán pláne nem. Pedig a 90-es évek eleji MTV-generáció emlékezhet arra, hogy annak idején az akkoriban friss Laughing On Judgement Day klipdala, a Low Life In Hard Places majdnem annyit ment nappali rotációban, mint mondjuk az Are You Gonna Go My Way. Persze akkoriban – és ezt 2007-es koncert-találkozásunk kapcsán is leírtam már, akárcsak a fenti tényt – engem abszolút nem fogott meg a bluesos hard rock feeling, de élőben, felnőtt fejjel nagyon elkapott a csapat. Mégse lett belőle tartós haverság, ki tudja miért, bár hallgatgattam egyik-másik anyagukat, sőt, a mai napig megvan pár CD – na, ezektől már meg nem válnék, szerencsére barátaim nem is vitték el ezeket kiárusításkor. Szóval ami késik, az valóban nem múlik: az új lemez ugyanis valamiért nagyon beakadt, és rögtön utána a régebbiek is. Olyasmi érzetem van most, hogy a Thunder is belép azon zenekarok közé nálam, akiknek a terjedelmes diszkográfiáját évente egyszer végig kell tolni oly módon, hogy hetekig csak azt hallgatom – a legeklatánsabb példa erre a Uriah Heep, és az is közös bennük, hogy mindkettőnél baromi erősek az aktuális lemezek is általában.

A mai Thunder talán legnagyobb előnye, hogy immár teljesen korlátok nélkül zenélnek. Volt idő, amikor nem mertek bevállalósak lenni – első, 2000 körülre datálható feloszlásukban talán ez is közrejátszott, hiszen '99-es, Giving The Game Away című lemezükön érezhetően kissé meglazult az addig feszes muzsika, a blues mellé bejött a funk hatása, ami az emblematikus Wild Cherry-sláger feldolgozásában csúcsosodott ki. Ez a dal elcsépeltségében is remekül állt a bandának, de a Danny Bowes énekes és Luke Morley gitáros alkotta szerzőpáros szerint megfáradni látszott a gépezet, illetve lehet, hogy akkoriban a rajongók sem díjazták a finom változtatásokat. Pár évvel később, mikor már ismét volt Thunder, ezeket a zenei hatásokat inkább átmentették a Bowes-Morley projektbe, és ennek többek között a kiváló, Mo's Barbeque címmel kiadott „Motown-rock" lemez a bizonyítéka. Utána aztán elengedték a görcsölést, és harminc év után úgy gondolták, minden téma és összetevő mehet a Thunderbe, belefér – és milyen jól is tették! Azóta minden általuk kedvelt zenei stílus bármilyen eleme megjelenhet a a zenéjükben (több billentyű, női vokál, fúvósok? hadd szóljon!), sőt, ha olyan kedvük van, egyenesen dzsessz-szving-country-blues verzióba dolgozzák át a dalaikat egy teljes lemezen át (Please Remain Seated).

Nyilván a karantén is közrejátszott benne, hogy tavaly is és idén is készült új anyag, a koncertek-turnék mentek a levesbe, maradt a kreatív tevékenység, ami kimondottan jótékony hatással volt a bandára. A 2021-es All The Right Noises az egyik legerősebb lemezük mind közül, és a Dopamine is csak hajszálnyival marad el mögötte. Szerintem – mivel feltehetőleg nagyjából egy időben készülhetett az összes dal – a két anyag nyugodtan kezelhető együtt, bár persze jó, hogy nem dupla albumként jött(ek) ki, van külön karakterük, akármennyire hasonló stílusban fogantak is. Ez a stílus pedig – ahogy fentebb utaltam rá – változatosabb, mint a Thunder valaha is volt, mégis kapásból rávágja az ember, hogy ezek ők. Ahogy például a lemez elindul azzal a harapós lüktetéssel a The Western Sky-ban, az hatalmas (itt muszáj megemlíteni Harry James feelinges dobolását!), a folytatásban pedig (One Day We'll Be Free Again) már jön is az AC/DC-témával kevert női vokálos, kitörölhetetlen refrén, mintha valami modernebb Cinderellát hallanánk. Ezt még tetézik is azzal, hogy nem átallanak harmadik dalnak egy hamisítatlan Mississippi style merengést beiktatni. Az Even If It Takes A Lifetime-ért Tom Keifer simán követelhetne jogdíjat, ha ez a stílus nem eleve az egymástól lopásra épült volna fel nyolcvan éve legalább.

Ha már líraibb pillanatok, az Unraveling meg inkább Pink Floyd-ízű – ha már angol intézményekről beszélünk –, és az ő hatásukat érzem a Big Pink Supermoonban is. Ugyanakkor az is biztos, hogy hard rock ide vagy oda, a srácok az én műveltségemnél sokkal távolabb is elmerészkedtek inspirációért. De hát hatvanas brit rockereknél ez már csak így van, élik a zenét és ez még hiteles is tőlük. A tizenhat számot akár sokallni is lehet persze, de mivel a lemez eleje és vége baromi erős (a No Smoke Without Fire talán legjobbként zárja a sort), a rengeteg hallgatás alatt egyszer sem éreztem késztetést bármelyik dal ugratására, és a változatosságra tényleg nem lehet panasz. Jutott kapacitás szomorkás kocsmadalra (Just A Grifter), hangulatos köntösbe bújtatott konteós nótára (I Don't Believe The World – zseniális a női vokálos rész itt is, és nyilván ironizálnak a témán), egy szál zongorás balladára (Is Anybody Out There?) és rengeteg minden másra, ami csak a csövön kifér.

Kiváló zenekar kiváló sokadik lemeze, mely remek kísérőzenéje egy kis újra-normalitásnak, na meg persze az előttünk álló nyárnak fesztiválostul, fröccsöstül, grillestül, strandostul. Ősszel pedig segít majd mindezeket visszaidézni. És ha esetleg valakinek a legutóbbi Tesla már túlságosan lakossági Amerika volt, nyugodtan vigasztalódjon egy kis dopaminnel.

 

Hozzászólások 

 
#2 Pisti 2022-07-08 21:00
Nagy kedvencek ők is, tulajdonképpen csak jó lemezeik vannak.
A Behind Closed Doors óta hallgatom őket. Jók na, ez az igazság.
Idézet
 
 
#1 CarryOn 2022-07-08 15:38
Remek írás egy méltatlanul hanyagolt nagyszerű rockzenekarról.A cikkben említett Laughing lemez óta szeretem őket.
Öröm hallani/hallgatni,milye n jó formában vannak.Ajánlom minden blues-rock rajongónak,nem fog csalódni,aki belekagylózik!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.