Két bika hangzású lemez után került a cd lejátszómba az új Hatesphere (dán csapat amúgy, pedig az ember elsőre svédre tippelne) és bár ez sem kapott éppen vérszegény soundot (Tommy Hansen volt a producer), azért hallani, hogy kisebb költségvetéssel dolgoztak. A pergők nem kopognak szépen, a gitárokra is mehetett volna még egy kis kakaó, valahogy kevésnek érzem (mondtam ezt az elején, a végére egész meg lehet szokni, nem feltűnőek a hiányosságok).
Értetlen orcájú ember kérdezte tőlem minap: "Ha ez a fószer szíve szerint ilyesféle muzsikát nyomatna, mifenét bohóckodik a Hammerfallban?!" Nos, well, yes... Izé. Erről leginkább Mr. Fószert, alias Joacim Cans urat kéne meginterjúvolni...
A csalódás ezúttal kisebb volt, mint az előző album esetében. Tán csak azért, mert már sejtettem, mi vár rám? Vagy mert az előzetesként kiadott szösszenetek felkészítettek? Vagy mert azt IS sejtették, hogy ha operáló Tarját nem is sűrűn, viszont dögös, zúzós, monumentális, szimfonikus cuccokat felvonultató, erős nótákat tartalmazó albumot azért kap...
Az utóbbi hónapokban sokszor említettem, hogy egyre nagyobb méretű tömegtermelés folyik metalcore zenekarokból, ember legyen a talpán, aki átrágja magát az összesen és ki tudja emelni magának az igazán értékes darabokat. A Caliban sem a Roadrunnernél kezdte, az előző lemezük még a Lifeforce gondozásában jelent meg, valahogy nem tudtak teljesen megf...
Fura megfigyelni, ahogy a metalcore-ból is egyfajta divat lesz szép lassan. Kezdetben egy-egy, igen szerencsés csapat kapott szerződést egy nagyobb kiadónál, most meg ömlesztve kapjuk őket a nyakunba több helyről is. A Roadrunner is egyre-másra kapirgálja ki az aktuális metalcore csapatokat, igaz, ők szeretik, ha van benne dallamos ének és ha lehet...
Azt hiszem, itt a Shock! "hasábjain" nem esett még sok szó a Scorpionsról. A csapattal kapcsolatos általános rocker-beidegződéseket ismerve ez nem is csoda: sapkás metal, erős német akcentus, fütyülős ballada - kb. ennyi, amire a legtöbben asszociálnak a név hallatán.
Aki kedveli a prog rockot/metalt, és valamennyire ismeri a Threshold munkásságát, az nyugodtan hátradőlhet, az új lemezzel sem okoz csalódást a zenekar. Persze vitatható, hogy mennyire tudnak megújulni lemezről-lemezre, sokan úgy gondolják, hogy belőtték magukat egyfajta soundra, zenei világra és onnan tapodtat se. Ami valamilyen szinten valóban ig...
Az ember néha úgy vár bizonyos dolgokat, mint a Messiást. Egy új Europe lemezzel én is így voltam már régóta. Ráadásul az a ritka típus vagyok, aki a csapat összes korszakát képes szeretni, kezdve a svédmetalos kezdetektől a slágermetalos Végső Kondom lemezen és a még letisztultabb slágerzenét rejtő Out Of This Worldön át egészen a banda végét jele...
Bulgáriából megérkezett a napfényes Kalifornia. Komolyan. Ilyen zenét már rég nem csinál szinte senki az Államokban sem, pedig jaj, de hiányzik! Toto, Yes, Whitesnake, és a többiek - rémlik még valami? Ez a duó (Nikolay Raikov énekes és Konstantin Jambazov gitáros-bőgős-szintis-vokalista) valami olyan szinten műveli a blues-alapú hard rockot, ahogy...
A Crown Of Thorns frontembere készített egy műanyag zenével teli lemezt. Persze lehet ezt részletezni (kell is, ezért van a kritikus), de a lényeg ez. No meg azt sem mondtam ezzel, hogy a lemez egyértelműen rossz lenne. Csak... Műanyag.
Nagy szerényen demóként küldte el a csapat gitárosa, Henrik Rangstrup (aki egyébként a Sinphonia nevű csapat tagja is) a cd-jüket, annak ellenére, hogy korrekt nyomdai borítója van (ami nem a demók sajátja ugye), és maga a zene sem éppen demós szintű hangzás és minőség terén sem. Így "orvul" inkább a cd kritikák közé rakom őket. Mert megérdemlik.
Nehezen vettem rá magam az írásra, bár rengeteget hallgattam az új Dokkent mostanában. Nehezen jönnek ugyanis a gondolatok. Az előző lemez, a John Norummal készült Long Way Home a 2002-es év egyik legjobb albuma volt számomra, ezzel pedig nem is igazán tudom, hányadán állok.
Német csapat a Casanova, olyan arcokkal, mint a Bonfire egykori gitáros-énekese, Michael Voss, a Warlock volt dobosa, Michael Eurich, valamint kipróbált, szőröstökű germán stúdiózenészek. A csapatnak egyébként ez már a hetedik lemeze, '91 óta sorban gyártják a lemezeket, de jelen korongjuk hallatán a céljuk nem épp a zeneipar fenekestül való felfor...
Nagyon ígéretes csapatként indult 1999-ben a német Metalium. Az akkor megjelent Millenium Metal című debüt az év egyik legjobb power anyaga volt, amit sajnos nem követett ugyanolyan szintű folytatás. A második State of Tiumph sem volt rossz lemez, de nem hozta azt a szintet, amit az első korong dalai képviseltek, a harmadik Hero Nation pedig egyért...
Ez egy válogatáslemez a hírhedt norvég bandától, ami tartalmazza a címadó dalt és a Spill The Blood Of The Lamb-et más keverésben, egy borzasztóan nyers élő felvételt (Martyr/Sacrificulum), egy nem túl emlékezetes új dalt (Humilation Chant), valamint a teljes '92-es Bloodlust and Perversion demót szintén remasterizálva. Ja, meg egy klipet.
Hosszú szünet után jelent meg újra a Vol. 10 fanzine, immáron a 15. számmal, újra cd melléklettel. A cd-n 17 dal található, nem elemezném ki mindet, mivel egyik felét a vonatkozó kritikákban meg lehet találni nálunk (pl. Varso, Polly Is Dead, Phaidon, The Dethroners), a másik fele pedig számomra túl elvont és nem túl zenei.
Annak ellenére, hogy azért nagyjából lehetett tudni mostanáig, hogy mit várhat az ember egy Blind Myself lemeztől, valahogy mindig meg tudtak lepni egy picit. Most azonban sikerült a szokásosnál jobban meglepniük, ami kezdődött azzal, hogy meghívtak a lemez ősbemutatójára a HSB-be, ahol néhány másik döbbent emberrel végighallgathattuk a frissen elk...
Gyöngéd, liliomlelkületű rockerek rá se pislantsanak a borítóra, mert hosszú hónapokig lidércálmok fogják kínozni őket. Kár ezért a delíriumos bemutatkozó képért, mert a Beholder egyébként nagyon is épkézláb banda benyomását kelti. Dizájnosak, modernesek mind a hatan. A Milánóban székelő csapat egyik említést érdemlő ismérve, hogy két frontemberrel...
Ha lusta és igénytelen lennék, egyszerűen idemásolnám a Wintersun albumhoz írott első bekezdést. De inkább tornáztatom az ujjaimat és lekörmölöm újvást: rém lelkes voltam a csapat bemutatkozó anyagát hallván, s ha jól tévedek, egy interjú folyamán magánál Jarinál érdeklődtem a további elképzeléseket illetően. Álmomban sem gondoltam, hogy épp ő lesz...
Nem hiszem, hogy túl sokat mondana a fenti név bárkinek is, talán még a black rajongóknak sem. Pedig a formáció (zenekarnak nem nevezném azért, mert csupán ketten alkotják: Mithrin gitáros, bőgős, puttyogásfelelős és narrátor, valamint Gorbag aki károg meg süvít zenei képzettség híján) 1996 óta létezik, ráadásul egy pici norvég faluban keltették él...
Fear Factory-t idéző tördelt témával indít a holland trónfosztók új lemeze, majd egy rozsdás szélkakas-féle sikoltás után beindul az irtózatos blastbeatekkel tarkított Nihilism. Ariën Van Weesenbeek dobos nem hiába hivatkozott a Morbid Angelre, mint fő hatására, abszolút veszedelmeseket üt a srác, biztos betéve tudja a sandoval-i életművet A-tól H-...
Érdekes módon az előző lemez, az A Murder Of Crows nem fészkelte be magát annyira a hallgatnivalók közé, mint az első album (igaz, ennek az oka csupán annyi lehet, hogy a koncertjükön vevődött meg a cd, addig mp3-ban birtoklódott, az meg valahogy nekem nem jelenti igazán a zene élvezetét - persze azóta sokat hallgattam, és jobban beékelődött a szer...
A Dethroners a jó régen kiadott, Without Face-szel közös split albuma után (ott még The Art Of Dethronement néven) mondhatjuk, hogy igen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor tavaly elkészítette Madách Ember Tragédiájának feldolgozását. Bátorság és felkészültség kellett hozzá, és bár akadtak fehér foltok a megvalósításban, derék munkát végeztek - jól...
Tökismeretlen roadrunneres csapat, ez biztos megint valami metalcore - gondoltam (tévedtem). Ehhez képest úgy kezdődik a zene, mintha valami poplemez lenne: prüntyögő basszusgitár, rap-szerű szövegelés - kiült a rémület az arcomra nyomban. Jön ám később a gitár a refrénnél, meg ehhez illő trendi énekdallam.
Nem fogok kertelni: szerintem Ronnie James Dio minden idők legnagyobb rock/metal énekese. A hangja a létező legerőteljesebb és egyben legérzelmesebb, ráadásul hihetetlen módon az évek múlásával csak egyre jobb lesz (másoknak inkább megkopni szokott a kor előrehaladtával, neki meg...).
Puritán borító, bár az egyébként olvashatatlan betűtípus annak idején nagy kedvencem volt. Tizenkét éve cirka. Már ha ki tudjátok silabizálni a fenti kis borítón, hogy miről is beszélek. A besorolás alapján ezt az előzetes jelzőt kapta: modern, Faffynak való. No, lássuk.
Mikor futtában belehallgattam a cd-be, majd beírtam a listába, jelzőt biggyesztettem mellé, hogy a sok ismeretlen név között később könnyebben el tudjam navigálni magam, akkor ez a jelző a következő volt: elektro modern érdekes. No, lássuk teljes kivesézés után is fenntartom-e a kezdeti véleményem.
Facebook
Twitter