A William zenekar egy darab emberkét takar, névszerint Will Goodyeart, egy észak-karolinai srácot, aki két rövid és megjegyezhető zenekar (Between The Buried And Me, Prayer For Cleansing) után saját magát avanzsálta zenekarrá. Gitározik, bőgőzik, dobol és énekel is a lemezen, mely alapvetően rockzene, jobb meghatározást elég nehéz keresni.
Nagy fába vágta virtuális fejszéjét Kovács Ákos, mikor kitervelte, hogy akusztikus jellegű koncertlemezzel állít emléket annak a tíz évnek, amely alatt magyar Dave Gahanből elektronikus pop-rock ikonná vált. Most úgy kellett ugyanis profi munkát kiadnia a keze alól, hogy nem használhatta korlátlanul elektromos kütyü-hadseregét és a modern stúdiótec...
Isten marketing-szöveget találtam ki erre a zenére: lightos dark zene. És tényleg. A nyitó dal úgy szól, mintha egy Entwine/HIM jellegű zenét kicsit felgyorsítanának, rápakolnának egy nyávogósabb énekest és tessék fogyasztani. Lehet rá feketében, vámpírleánynak öltözve diszkót táncolni.
Aki egy kicsit is ismeri a Scorpions '70-es évekbeli munkásságát, annak nem szükséges Uli Rothról sokat magyarázni. A nagy példakép, Hendrix stílusát továbbformáló szólógitáros a hannoveri csapatba is új színt vitt sajátos, kissé bizarr és misztikus hangzásával és szövegvilágától, mely többé-kevésbé mindig eltért attól, mit Schenker és Meine párosa...
Már megint koncertlemez - mármint megint koncertlemezről írok ma - és ismét tartalmazza a cím a live szócskát. Miért nem lep ez meg? A Dissection legendás név, legalábbis bizonyos körökben, más körökben azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák őket.
Csupa jót lehetett olvasni erről a '98-ban alakult zenekarról mindenhol, ez már több, mint gyanús. Nem hiszem én ezt el, ide a bizonyítékot. Azt meg éppen most hallgatom. Hangulatos intro után a stílushoz illő hörgő-károgással kísérve szólal meg az Ima című dal, tipikus pogány black metal, melybe nem csak gyors reszelést, hanem lassabb, fogós része...
Hangulatos borító, kellemes riffelés, olyan svédes, meg olyan old school thrashes, testamentes. Amerikai a csapat, floridai. Úgy látszik egyre több tengerentúli zenekar jön rá, hogy létezik egy olyan földrész, hogy Európa és ott világszínvonalú zenekarok fejlődtek ki szépen az utóbbi jó pár évben.
Marylandben született egy furcsa lány. Sok furcsa zenét hallgatott, közben disszonáns hangokat pötyögtetett egy öreg zongorán, és azon gondolkodott, miért nem tudják a rádióból sercegő dalok kifejezni az ő furcsa érzéseit.
Puttyogós black metal. Tök tipikus black metal lenne ez, ha nem lennének benne sampleres bigyók, melyek némileg modernné, futurisztikussá teszik a zenét. Persze, hallottunk mi már ilyet, nem is egyet, jót is, rosszat is.
Asszem, avatott szemek már a kiadó nevéből leszűrték, hogy "má' megin" finn csapatról van szó. Biz ez így igaz. Mi több, nem is kezdő a banda, mert a fent megnevezett már a harmadik teljes értékű anyaga az 1994-ben alakult csoportnak.
A Thrice 1998 óta nyomul a poszt-hc mezőnyben, kaliforniai eredetű a brigád, ez egyből hallatszik is. A kezdetek sok helyi havercsapathoz hasonlóan a Thrice-nak sem szóltak másról, mint turnékról és turnékról, majd a kis kiadós évek után végül felfigyelt rájuk a Universal-fiók Island Def Jam is, és egy normális költségvetéssel küldte őket stúdióba,...
Három dalt és egy intrót tartalmaz a Teurgia cd-je, mely a Paradiso Stúdióban készült. Nem tudom milyen lehet a stúdió, illetve mennyire érti a dolgát a hangmérnök, de ilyen kását rég hallottam. Gyakorlatilag egy folyamatosan csörgő dobot lehet hallani, a gitárok valahol a háttérben, szinte lehetetlen kivenni mit játszanak, erre jön még egy tök sta...
Hinnye! És yippeeee, valamint yiiiháááá! Szerettem a kelta zenét mindig is, a tradicionálisat is, no meg az onnan merítő rockot is, elég csak Gary Moore vagy a Thin Lizzy nevét megemlíteni. A Tempest nem egyszerűen kelta zenéből merítő rockzene, ők kifejezetten népzenét játszanak, csak a hangszerelés rockzenei.
A cd megérkezéséig sosem hallottam még a Tango Undergroundról, noha 2000-ben alakult a csapat, ráadásul két régebbi zenekarból (Forcas, Anger). A debütáló cd-t 2003 nyarán vették fel a Fido Stúdióban. Zeneileg a gyors hardcore/punk világába vezetik be a hallgatót, nem az a világmegváltó újító dolog, de itt nem is ez a lényeg, inkább a szövegek tart...
Ha az albumok borítójának szépsége minden esetben egyenes arányban állna a belbeccsel, akkor a Tad Morose teljesítménye most valahol a topon járna. Ez azonban itt és most nem egészen érvényes. Én ugyanis egy kicsit (tényleg csak icuri-picurit) csalódtam bennük.
Emlékszem, annak idején ódákat zengedeztem a Suidakra The Arcanum albumáról, holott ez a muzsika a legkeményebb kategóriába tartozik, amit én egyáltalán hallgatni szoktam. Ez az úgynevezett dallamos black/death vonal, amelyet a fent említett négyes remekül képvisel. A teperős, agyalapig ható dörgedelmeket vegyítik dallamos szösszenetekkel.
Jó sokáig kevergett ez a cd ide-oda, senkinek nem akaródzott írni róla valamiért, végül rászántam magam. Egy rendkívül kedves hangú levél kíséretében érkezett a cd, a zenekar vokalistája, Prophet hosszú emailekkel és rengeteg zenekarfotóval is megbombázott, lelkesen mesélt a zenekaráról. Hozzáállásból kiváló.
Kezdhetném a szokásos módon: finnek, dallamos mjuzikot bazseválnak, ezért bátran nyomulhat bárki, aki kedveli akár a To/Die/For-t, akár a 69 Szemet, akár a Poisonblack zenéjét - de azért álljunk meg egy percre. Vagy kettőre. A For My Pain egy project jellegű különítmény. Deli ifjak alkotják, akik megjárták már a hadak útját.
A Flop már jó ideje küzd a grunge zene magyarországi életben tartásáért, Alice In Chains és Pearl Jam nótákkal bombázva a hazai klubok közönségét. Pontosan a fent említett bandák hatásaitól féltem, és némelyest be is igazolódtak az ilyen irányú paráim.
A számomra eddig nem túl ismert angol banda anno 1985-ben alakult a Michael Schenker mellől távozó Gary Barden énekes vezetésével. 1987-ben kiadtak egy lemezt, majd elmentek a Blue Öyster Cult társaságában játszani mindenfelé. Egy kis ideig még a Motörheadból pattanó Brian Robertson is gitározott a bandában, de ez még nem mentette meg a társulatot ...
A Stampin' Ground az első olyan hardcore csapat, amelyik igazán a szívemhez nőtt. Na jó, metalcore. Igazából nem is tudom, miért hardcore-ozzák le őket, egyrészt kő metal gyökereik vannak a zenészeknek, másrészt akkora metalriffeket írnak, hogy az ember feje leszakad, ha végighallgatja egy lemezüket. Talán a szövegek miatt? Nem tudom, bevallom, azo...
Nem kicsit voltam kíváncsi, mire képes Spock és az ő Szakálla egy bizonyos Neal Morse nélkül, aki amellett, hogy a csapat énekese és gitárosa is volt, majdhogynem a teljes eddigi zenei és szövegvilág az ő zsenijéhez fűződött. Most, hogy Neal nem tudta összeegyeztetni a megtérését a zenekarral, Nick D'Virgilio dobos lépett a mikrofonhoz (is, mert do...
A magam részéről rendkívüli mértékben vonzódom a metal bandák akusztikus dolgaihoz, egyszóval unplugged-párti vagyok. Mi több, néhány banda kapcsán (Kiss, Scorpions) pont az akusztikus albumok mélyítették el igazán a rajongásomat. Thresholdék akusztikus lemeze kapcsán is hasonló érzések kezdenek bennem kialakulni, bár a csapat munkásságát már a szó...
Tudjátok, milyen hervasztó, ha az ember elkezd hallgatni egy olyan lemezt, amire kíváncsi, amitől várja, hogy egy picikét megszaggassa az arcát, erre az első öt másodpercben lehalkul a zene, és valaki bemondja a lemezcímet és mikor fog megjelenni a lemez. És a szám végénél ismétlődik ugyanez. És minden dalban ismétlődik ugyanez.
A New York-i Sick Of It All egy legenda. Ezt még azok is elismerik, akik még sosem hallottak egy árva dalt sem tőlük, vagy sosem hallgatnának maguktól hardcore-t. Jómagam ugyan nem tartozom a megveszekedett hardcore fanatikusok táborába, de azért olykor-olykor becsúszik egy-egy ilyen stílusú lemez. (Főleg mostanában, hogy rám testálódtak a hc anyag...
Nocsak. Lalátka Lajos, aki az Intense-ben szaggatta a húrokat, kis stílusváltás után egy nagy kiadós bandában találta magát. Az egykori halálmetal hathúros rátalált ugyanis egy Kassai Szabolcs névre hallgató énekes-billentyűsemberre, aki már korábban kísérletezett elektro zenékkel az APE from the MASS nevű projectben.
A San Francisco-i illetőségű banda negyedik albumát hallgatom. Szégyen, de a nevüket látva biz' semmi sem ugrik elő elmém memo-rovatából... Vajh miért? A négyes - teljes nevükön: The Lord Weird Slough Feg - eme anyaga egyenesen az űrbe kalauzol el minket, ahol böhöm nagy space-uzikkal ellátott, tokától-bokáig harcias légi KUTYÁK vívják háborúikat.
Facebook
Twitter