Ezer éve rakódik ide-oda ez a cd, valahogy senkinek nem fűlt hozzá a foga, pedig annyira nem borzalmas. Egyszerű - mondhatni tufa - rockzenét játszik a csapat, és ezzel akár be is fejezhetném a kritikát, nagyjából mindent elmondtam. Mintha egy kicsit modernebb Motörhead lennének, bár itt a vokalistának korántsincs annyira viszkiáztatta torka, csak próbálkozik morcos-rekedteskedni, ami néha hülyén jön át - itt erőltetettnek tűnik.
Görög elektronikus death metal - már ez sem túl bizalomgerjesztő, az meg főleg nem, ha a cd borítóban úgy reklámozzák a művet, hogy négy év hallgatás után a banda visszatért karrierjük legújítóbb lemezével. '95-ben jelent meg az első lemezük, amit még kettő követett és most akarják újra meghódítani a világot. Van egy sanda gyanúm, hogy nem fogják.
Vigyázat! A napsütötte Metaxa-föld kardos-buzogányos vitézei támadásba lendültek! Bizony, lassan Göröghon is battle-metal sújtotta övezetté alakul. Négy elszánt, komor tekintetű harcos néz velem ordasszemet a fotóról, biztosítván: ők aztán nem vicceskednek...
"Álljon meg a nászmenet! Töke van a menyasszonynak!" - ez a gyerekkoromban hallott népi rigmus jutott eszembe, mikor megláttam, hogy ez az Elvira tulajdonképpen Marcus, és férfiember. A project neve ugyanis Marcus H. Madigan multiinstrumentalistát takarja, aki gitáron, basszusgitáron, szintin alkot, valamint blackes károgását is segítségül hívja mű...
Ez az ismertető nagyon nehéz szülés volt. Elég görény érzés ugyanis egyik kedvenc zenekarom új albumát lefikkantani, és én pont erre készülök. A Kőkorszak Királynői (mondjuk a queen jelent még nőimitátort meg hermafroditát is, brrr...) ugyanis a felbukkanásuk óta favoritok nálam, de a negyedik sorlemezük elég ócska lett. Lehetne még sorolni a lesaj...
Szokványos kísérteties intróval kezd az új Luna Field lemez, aztán belecsapnak a lecsóba, ahogy azt az előző lemezen is tették. Tulajdonképpen sok újat nem lehet elmondani a Diva című albumukról, ugyanazokat a jól bevált kliséket ragasztgatták össze, mint eddig. Az meg ugye valamelyest visszalépésnek tekinthető, ha egy zenekar a Season Of Misttől á...
Egy igencsak ledér hölgy két gigantikus kutyával az oldalán. Jót ígér ez?... Érzésem szerint nem. A zene lendületes rock'n roll alapú zene, kicsit csörgős dobokkal, a refrénnél picit hamisan. Ja, női énekessel. Lehet a borítón látható démon. És tényleg.
Amikor először hallottam az Audioslave első új single-jét, a cseppet rutinszerű Be Yourselfet, nem jártam örömömben vitustáncot, de egy percig sem tartottam attól, hogy a lemezzel úgy összességében bármiféle gond is akadna. Nem is kellett csalódnom, habár az Out Of Exile sok tekintetben különbözik a bemutatkozó anyagtól: lendületesebb, tempósabb, r...
Két helyen is azt olvastam nemrégiben, hogy az új At Vance lemez nem olyan jó, mint az előzőek. Ezen elcsodálkoztam, majd miután meghallgattam a promo cd-t (sőt, már a hallgatás elején), megnyugodtam: egy olyan banda, amely kezdetektől fogva görcsösen ragaszkodik a választott stílushoz, s amelynek ráadásul olyan keményfejű, elkötelezett (ha úgy tet...
No. Mikor már úgy érzem, kezdek besokallni a hörgős súlyzenékből, mindig jön valami, ami visszaadja a hitet, hogy vannak még jó/izgalmas/érdekes csapatok ebben a műfajban. Vagy akár olyanok, amelyek nem váltják meg a világot félelmetesen újító dolgaikkal, viszont baromi jó érzés meghallgatni a zenéjüket és kikapcsolni a világból.
A japán kiadó után a csehekhez tévedt a Gutted, ami nyilván sokkal jobb nekünk, hiszen az első lemezüket gyakorlatilag lehetetlen volt beszerezni. Négy év elmúltával itt a második lemez, gyakorlatilag mintha ott folytatták volna, vagyis picit még kíméletlenebbek, mint valaha. Aki ismerte őket, tudta mire számíthat, kegyetlen gyors őrlésre, death/gr...
Égszakadás-földindulás! Már eleve rossz érzéssel tettem be a Ravager második és egyben utolsó lemezét, a 2004-es Naxzgul Risingot, ugyanis az infólap elég rosszat sejtetett a mexikói (!!!) brigádról. Aztán jött a kezdő Nuclear Vomiting Warcraft (ez ám a komoly társadalomkritika - Make Love Not War!), és beigazolódott minden balsejtelmem.
Jó ideje hányódott ez a cd is nálunk, sajnos a kiadó eddigi zenekarai nem döntöttek le a lábunkról, sőt. De most nagy levegővétel és. A Valkija '99-ben alakult, olaszok és klasszikus/power metalt játszanak (nem annyira a galoppozós fajtából).
A logóból már sejtheti mindenki (már aki ki tudja venni melyik a logo a borítón a maszatokból), hogy black metal zenekarról lesz szó. 2002-ben alakult a csapat, Climaxia (nemröhög!) gitáros keltette életre Khrael X.E. dobossal. Ráadásul Climaxia hölgy, ha jól látom.
Lehet, hogy Ausztráliában titokban dúl a kerge kenguru kór? Mert attól, ahová ezek a Dungeon-béli fickók időnként fajulnak, a békésen sziesztázó koalák azonnal lefordulnak a lombok közül, az tuti. Tehát visszatért Lord Tim és társulata, hogy ismét elkapják a grabancunkat, de olyan szinten, hogy az lehetőleg nyolc napon túl (se) gyógyuljon.
Egy újabb lemez a Dream Theatertől, amelyik vég nélküli vitákat fog kiváltani a rajongóikból. Sőt, már kiváltott. Kezdődött a borítóképpel, órákig elemezgették mindenfelé, hogy mi a fenét ábrázolnak a golyóbisok, meg különben is, az egyik nem jó helyen van.
Hát igen, egy Agnostic Front album esetén mindenki tudja, hogy mire számíthat: nagyívű, heroikus énekdallamokkal megspékelt, doomos riffelésre épülő AOR/progresszív metalra. Na jó, félre a hülyeséggel. Nem akarom megjátszani a nagy old school HC harcost, mivel egyrészt nagyon nem vagyok az, másrészt meg úgyis van belőlük épp elég. De azért a Fronto...
E népes bagázs története egészen a kilencvenes évek közepéig nyúlik vissza. A hosszú évek folyamán számtalan tagcsere történt - ahogy az a tekervényes, északi históriákban lassan már törvényszerűnek mondható. Első albumuk megjelenésére egészen '98-ig kellett várni, mikor is beindult a verkli s ráleltek stílusban hozzájuk illő zenekarok (Tristania, ...
Nem mondanám, hogy AOR szakértő lennék, mégis, nem féltem ezt a bandát saját magamtól, hiszen nálam még mindig jobb kezekben van, mint brutálisabb muzsikákhoz szokott fülű fiatalabb (evégett az efféle muzsikától sugárban hányó) vagy idősebb, túlzottan is nosztalgiára hajlamos (ezért a "felnőtt rock" iránt talán szubjektíven lágyszívű) munkatársaimn...
Kivételesen nem metalcore kiadványt hozott a postás a Lifeforce kiadótól, hanem black/death lemezt. Jééé... Sajnos a borító nem túl bizalomgerjesztő, lapozzunk. A zene a dallamos black (izé, lightos black... tehát szürke?) és a death metal keveréke, néha gótikus hatásokkal (női éteri kórusok, szintiszőnyeg, ami már a lightos blackben is túl lightos...
Jeff Scott Soto-t alapból imádom, a Talismannak mégsem lettem akkora fanatikusa, mint egyéb munkáinak. Illetve, "ez így ebben a formában nem igaz", mert bár néhány lemezük (Genesis, Humanimal, Life, Truth) megvolt már ezelőtt is, és persze hallgattam/hallgatom ezeket, el is dobtam az agyamat Marcel Jacob basszusjátékától meg persze a többiek teljes...
Itt van ez a vaszisztdasz nevű rémület és a glutty című korongjuk. Kénytelen vagyok írni róluk, mert rám sózódott a feladat - habár dobásom sincs arra nézvést, mi közöm lehet hozzá. A német nyelvű hablaty igazán nem zavar, megszokja az ember, ha orrfolyásig hallgat Rammsteint és Lacrimosát - de ők legalább zenélnek mellé...
Óriási kedvencem a Jacobs Dream 2000-es keltezésű debütáló lemeze. Azt a zenét nekem írták: US power alapú, misztikus, prog beütésű metal muzsika, amolyan Crimson Glory/Warningos Queensryche/korai Fates Warning keverék; egy olyan énekessel, aki elsősorban a korai Geoff Tate-et idézi - ez a kombináció már papíron is állat! A valóság nemkülönben: az ...
Hajrá viking harcosok! Elérkezett az idő, hogy habzó söröskupáinkkal koccintsunk, üdvözölvén a műfaj eme vadonás képviselőit! Részben a Doomsword kinövéseként jött létre a csapat, melyről az ismertető meglehetősen szűkszavúan (ha akarom, titokzatosan) nyilatkozik. A zenészek erősen kötődnek az egykori Bathory világához, de az Amon Amarth neve is fe...
Steve bácsi. Nos, igen. Mármint Yes. Onnan lehet őt ismerni. Viszont most egy instrumentális albummal lepett meg minket, ahol kellemes prog rock szól szinte takkra pontosan egy órán keresztül. Nem kell ide se Anderson hangja, se más, igényes zenélés folyik, mégpedig vegyes zenésztársak kíséretével.
Kiváló nevet választott magának ez a ránézésre tinikből álló formáció. Az info szerint hardcore, rock, metal, punkrock, jazz elemeket építettek bele a zenéjükbe. Ennek ellenére inkább valami emo-hatású, lazább rockzenét rejt a cd (na jó, metalt, vagyis emocore-t).
Valahogy úgy vagyok a Lelki Koldusokkal (hát ezt a nevet már tényleg soha, de soha nem fogom megszeretni), hogy náluk nem azt érzem, mint a legtöbb stoner/retro banda esetében akik csak merítenek a '60-as évek végi, illetve '70-es évekbeli zenékből, hangzásból, hozzáállásból.
Facebook
Twitter