Shock!

Óriási kedvencem a Jacobs Dream 2000-es keltezésű debütáló lemeze. Azt a zenét nekem írták: US power alapú, misztikus, prog beütésű metal muzsika, amolyan Crimson Glory/Warningos Queensryche/korai Fates Warning keverék; egy olyan énekessel, aki elsősorban a korai Geoff Tate-et idézi - ez a kombináció már papíron is állat! A valóság nemkülönben: az album is király!

A szenzációs zenéhez keresztényi értékrendű, kellően igényes mondanivaló is párosult, amerikai bandához illően nem kevés társadalomkritikával megspékelve ("Welcome to hell in the USA/Nightmare takes the place of the American Dream" - mekkora klasszikus például ez a mondat!) - a banda első munkája a Lethal Programmedja óta a legjobb hasonló műfajú alkotás volt (mondjuk, túlkínálat sose volt ilyen zenéből). Hasonlóan erős volt a folytatás is 2001-ben (Theater Of War), de aztán valahogy közbejött egy énekescsere, és a banda alaposan eltűnt. Egészen mostanáig. Új, ismeretlen frontember - ez mindig egy kicsit necces, de azért van, hogy jól sül el a dolog. Erre számítottam magam is, hiszen nem mondhatni, hogy hidegen hagyott volna az új album megjelenése. Ám mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettem volna.

Az még hagyján, hogy Chaz Bond hangja teljesen más, mint David Tayloré volt, hiszen egy mélyebb, öblösebb, ha úgy tetszik sötétebb metal torok állt a mikrofon elé. Nincs is ezzel semmi baj, mert hiszen Matthew Barlow óta tudjuk, hogy a US powerben a mélyen búgó tónusok is jól megférnek a hasító sikolyok mellett. De sajnos, akármilyen jó adottságokkal is rendelkezik Chad, nincs meg benne sem Barlow, sem Taylor érzelemgazdagsága. "Vonalasan énekel", mondta Szilvi, és bár akkor nem feltétlenül voltam benne biztos, hogy mit is jelent ez; a lemezt hallgatva megértettem. És ha már megértettem, megkísérlem elmagyarázni: egy tulajdonképpen minden tartományban jól mozgó, de alapvetően a közepes hangfekvéseket kedvelő énekest kell elképzelni, aki ugyanakkor semmi kiemelkedőt nem alakít - használja a hangját, de kicsit olyan benyomást kelt, mintha teljesen unottan tenné ezt. Semmi különösebb kifogásolnivalót nem lehet benne találni, szóval nem kínos, gyenge vagy ilyesmi (bár ebben nem mindig vagyok teljesen biztos), de egész egyszerűen semmi felemelő, semmi megindító nincs a hangjában. Néha még egy kicsit gótikus beütésűek is az énektémák, de pl. egy love metal bandához éppen, hogy túl sok lenne ez a hang. Power metalhoz viszont nem feltétlenül elég ...

Persze azt is hozzá kell tennünk, hogy a zenei részt is sikerült elcseszni, elsősorban a lemez megszólalásával. Hogy ismét Szilviát idézzem: "dobozhangzás". Mintha egy magyar felvételt hallgatnék, bár ez manapság már egyenesen sértő is lehet a hazai bandákra nézve, elvégre már itthon is elmúlni látszik az az idő, amikor a tradicionális metal zenekarok nem voltak képesek egy épkézláb soundot összehozni. Példának okáért: az új Kalapács lemez hangzása lesöpri az asztalról ezt az anyagot, pedig hol vannak Bivalyék a Metal Blade által biztosítható kerettől? Sokan kritizálták ugyan a korábbi Jacobs cuccok megszólalását, szerintem mindkét felvétel királyul szólt, ennél legalábbis mindenképpen jobban, sőt, az épp a napokban beszerzett 1996-os demo néhány tétele is lekörözi a kilenc évvel későbbi hangzást. Mint oly sokszor megtapasztalhattuk már, nem feltétlenül pénzkérdés az, hogy egy zeneanyag megdörrenjen. Így viszont, akármennyire is próbálok finoman, objektíven, diplomatikusan fogalmazni, muszáj nevén nevezni a gyereket: visszafejlődéssel van dolgunk. 2005-ben egy Jacobs Dream kaliberű zenekar ilyesmit nem engedhet meg magának.

Még szerencse, hogy ha tisztán a zenei oldalt, a dalokat nézzük, megtalálhatóak a jól ismert stílusjegyek és egy hangyányival talán ezúttal több az európai íz is. Sajnos azonban nincs, aki és ami ezeket élettel töltené meg. Marad tehát 70 perc (!!! - nem sok ez egy kicsit? Igaz, a "versteckterr Bonus-szal együtt hízik ekkorára az időtartam) zseniálisból korrektté "silányult" zene, ami hosszú távon abszolút megszerethető, hiszen a zenészek ugyanazok, mint korábban és, ahogy fentebb említettük, drasztikus stílusváltás sem történt. Ráadásul a dalszerzői véna is megmaradt. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha valakinek ez az első találkozása a Jacobs Dream nevével és zenéjével, az totálisan beleszeret a lemezbe. Ugyanakkor azok, akiknek jelentettek valamit a korábbi anyagok, nem biztos, hogy elfogadják majd. Nekem sem igazán sikerült. És bár a helyzet egyáltalán nem olyan súlyos, mint azt a lemez címe alapján sejthetnénk, a Jacobs Dreamből nem lett Jacobs Nightmare, ugyanakkor (hogy ismét a lemezcímre utaljak) pontosan az a drámaiság látszik elveszni a csapatból, amiért eddig igazán különlegesnek számítottak ebben a nagy ezredfordulós metal dömpingben.