Shock!

március 25.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Audioslave: Out Of Exile

Amikor először hallottam az Audioslave első új single-jét, a cseppet rutinszerű Be Yourselfet, nem jártam örömömben vitustáncot, de egy percig sem tartottam attól, hogy a lemezzel úgy összességében bármiféle gond is akadna. Nem is kellett csalódnom, habár az Out Of Exile sok tekintetben különbözik a bemutatkozó anyagtól: lendületesebb, tempósabb, rockosabb, összességében kevésbé súlyos anyag, mint a 2002-es lemez volt, és egyszersmind garázsosabb, spontánabb is annál. A jellegzetes hangzásvilág persze megmaradt, hiszen itt három olyan muzsikusról beszélünk, akiket egyetlen hangból is azonnal fel lehet ismerni - és akkor még nem beszéltünk Chris Cornellről.

megjelenés:
2005
kiadó:
Epic / Interscope
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Még csak megtippelni sem merném, hogy bolygónk ezen fertályán hányan gerjedtek rá a Rage Against The Machine hangszereseit és a Soundgarden torkát rejtő banda első albumára, de gyanítom, távolról sem annyian, mint megérdemelték volna. Én a mai napig óriásinak tartom azt a lemezt, és ugyan annak idején nagyon sajnáltam mind a Soundgarden, mind a RATM feloszlását, igazából nem tudok már bánkódni miattuk - ez egy olyan sztori, ami ugyan sok tekintetben más, mint az előzmények, de egyértelműen többet nyújt, mint az anyabandák a maguk utolsó korszakában. A csapat az óceán túlpartján annak rendje és módja szerint szupersztár is lett, világviszonylatban eladtak vagy 5 millió lemezt, ez az új produkció pedig helyből a mindenható Billboard-lista első helyén kezdett. Ebben nyilvánvalóan a tagok múltjának is perdöntő szerepe van, de az Out Of Exile a debütáláshoz hasonlóan elég erős ahhoz, hogy az Audioslave-et egyre kevésbé a zenészek előző csapatai alapján akarják majd elhelyezni a kritikusok és a zenehallgatók.

Ez itt tehát nem a Rage Against The Machine és nem is a Soundgarden - habár mindkettőhöz természetes módon kötődik -, hanem az Audioslave, méghozzá egy igazi 2005-ös hard rock lemezzel, ami ugyanakkor mélyen a műfaj hőskorában gyökeredzik, és 10 év múlva is nyugodtan fel lehet majd tenni. Pont az benne a legjobb, hogy valamilyen szinten mindenki találhat hozzá kötődési pontokat: ez a zene ugyanúgy bejöhet egy 50 körüli Led Zep, Sabbath kedvelő családapának, mint a grunge-érában rockrajongóvá vált mostani huszonéveseknek, egyaránt találhat benne élvezetet a Che Guevara-pólós utcai forradalmár, és az is, aki csak mostanában kezdi beleásni magát a torzított gitáros muzsikákba. Benne van minden, amiről a rockzene a maga hőskorában szólt, és ami köré aztán a zeneipar odaépített egy csomó más felesleges csicsát - amik persze jól el is takarták a lényeget. Tom Morellóék lerántják ezeket a felesleges cicomákat: ez itt maga a színtiszta rock, sőt, ROCK.

A Rick Rubin és Brendan O'Brien kreálta hangzás egyszerűen zseniális: hallatszik, hogy méregdrága csúcsprodukció, de kellően természetes, koszos és nyers. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy jelentős részét élőben vették fel, mert néhol kimondottan olyan érzést kelt, mintha az ember ott ülne a próbateremben és a négy zenész egyenesen a szemei közé húzná a muzsikát. Ezek az arcok persze nem is érdemelnek mást, csak ilyen megszólalást. A Brad Wilk - Tim Commerford (de megkomolyodtunk, hol van már a Timmy C-korszak?) ritmusszekció a szakma egyik legzseniálisabbja, ehhez nem is férhet kétség, Tom Morello pedig még mindig képes olyan riffeket kreálni, amivel meglepi az embert (az előző lemezhez képest kissé hagyományosabbra vette a szólók megközelítését is). Chris Cornell hangja ugyan veszített fényéből, a magas hangok, üvöltések már nem jönnek ki belőle olyan könnyen, mint a Badmotorfinger idejében, de hát ezen nincs mit csodálkozni egy láncdohányos esetében, aki ráadásul az alkohollal is rengeteget harcolt. Ez ugyanakkor nem vészesen zavaró, ráadásul már legutóbb is feltűnt - Chris dallamai meg továbbra is zseniálisak, szóval nagy gond nincs.

A 12 dal között ismét akad bőven riffes, húzós téma és nyugis, lírai pillanat egyaránt. Mindenképpen kiemelendő a nyitó Your Time Has Come (sodró tempó, óriási szóló), a Man Or Animal (ez amolyan igazi fesztiválokra való téma) vagy a Yesterday To Tomorrow (meglepő módon keltás dallamokat felvillantó gitárszólóval), de nekem egyértelműen a címadó a favoritom. Ez egy kissé melankolikus szerzemény, ami Morello egy furmányosan megfogalmazott, húzós, dögös, ám egyszerre laza és hipnotikus riffjére épít, Cornell pedig elsőre rögzülő, kiverhetetlen verze- és refréndallamokkal rukkol elő. Mondani sem kell, a szöveg is telitalálat.

Összességében úgy érzem, az első lemez azért erősebb volt, mint az Out Of Exile, de így is kétségtelen, hogy Cornellék az év egyik csúcsalbumával rukkoltak most elő. Igazi nyári zene - aki jót akar magának, nem hagyja ki.

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 pelu 2017-08-15 21:41
Remek album, de azért nem ér fel a debüthöz. Az szerintem igazi klasszikussá érett Cornell halálától függetlenül is. A későbbiekben szívesen olvasnék róla valamilyen formában.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.