A Fragments Of Unbecoming emlékeimben közepes teljesítményű zenekarként élt, akik nem csak, hogy eltolták az előző lemezük hangzását, ráadásul elég unalmasan játszották a death metalt. Azóta némi változás történt a csapatban: érkezett egy frontember, méghozzá San Anetzberger, a Legacy nevű zenekarból, így az eddigi gitáros/hörgős mostantól csak kiegészítésképpen hörrent a mikrofonba vokál gyanánt. Legalább az változatosabb lett.
Ilyen zenekarnévvel milyen zenét lehet vajon játszani? Nem nagy meglepetés, hogy a finn (!) Stoner Kings stoner zenét játszik, helyenként heavy metalos ízzel. Ésatöbbi. Négy lóhajú meg egy kopasz, abszolút metalarcnak tűnő srác alkotja a csapatot, és amolyan Black Label Society-ízű muzsikát rejt az amúgy digipack tokos cd, amelyben tök bizarr módon...
Újabb zenekar a cseh Élysion kiadótól. Ráadásul ismét földijeik, és az ő lemezük is egyaránt tartalmaz cseh és angol nyelvű nótákat is. Több párhuzam viszont nincs, hisz míg az Interitus gothic metalban mozgott, addig Forrest Jumpék egy sajátos elegyét nyomják a metal muzsikának.
A rockzenekarok túlnyomó többségével ellentétben a Tool kezét nem köti ezermillió külső tényező, ők tényleg akármit csinálhatnak, amit csak jónak látnak. Nem elég, hogy évekkel ezelőtt átrendezett jogi-üzleti hátterüknek köszönhetően egyetlen nagyokos lemezipari bizniszmen sem dumálhat bele a zenéjükbe, az ahhoz tálalt körítésbe vagy abba, hogy mik...
A fenyegető borító (tank, koponya) kissé borzongatott, (a hátsó részre még a WTC-be csapódást is odalopták), de hírből már hallottam ezt-azt erről a német csapatról. Leginkább a Malevolent Creationt emlegették kapcsolódási pontként, de én emellé odaraknám az Obituaryt is.
Lassan nem lehet talpalatnyi helyet lelni Finnországban anélkül, hogy rá ne lépjünk egy metalbanda valamely zenészének kislábujjára. Ezen mintha már lamentáltam volna régebben, talán csak más ország esetében... A tendencia mindenesetre üdvözlendő.
19 dal 26 percben - ez már teljesítmény. Egy elég jó zúzós zenét játszó német bandáról van szó éppen. Ha le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám, hogy ők a germán Cool Head Clan.
Ha valaki egy évtizedet lehúz a világ legjobb death metal zenekarában a világ legnagyobb death metal gitárosa mellett úgy, hogy még saját dalai is felkerülnek az adott banda lemezeire, az aligha pite zenész. Erik Rutan képességeit tényleg azzal lehet a legjobban illusztrálni, hogy a Morbid Angel három albumának fényét is emelte eszement gitárjátéká...
Annak ellenére, hogy a Nuclear Assault mindig is az amerikai thrash színtér második vagy még inkább harmadik ligájában játszott, a nyolcvanas évek végén volt pár egészen jó lemezük, gondolok itt olyanokra, mint az 1988-as Survive vagy az 1989-es Handle With Care. Aztán a kilencvenes években, csakúgy, mint jó pár társuk, ők is eltűntek szépen a süll...
Anno, valamikor a '80-as években Ozzy Osbourne és az Iron Maiden hatására váltam fémszívűvé, aztán hamarosan meg kellett tanulni az olyan extrémebb zenéket játszó csapatok neveit, mint pl. a Venom, Kreator, Slayer, vagy éppen a Napalm Death. Ami jelzi, hogy nem egy fiatal csapatról van szó.
A sok viszontagságot megélt várpalotai Septicmen első albuma a Dogma, melyet 2000-ben adtak ki saját kezűleg. A hangzás elég gyengécske, főleg - magyar szokás szerint - a dobok hangzása sikerült a legkevésbé.
Őrületes régen alakult a Septicmen (1992), legalábbis ahhoz képest az ősidőkben, hogy hány kiadványt zúdítottak a hallgatóságra. Az Origo a 2004-es saját kiadású albumuk, a második, de ezt még 2002-ben rögzítették, utána egy görög kiadónak sikerült átejtenie őket a palánkon, ezért késett a kiadás.
Tavalyi megjelenésű a Central, melyen három dal hallható, a szokásos nem túl meggyőző sounddal, de sebaj, mert az első nóta már mérföldekkel jobb, mint bármi, amit eddig hallottam a csapattól - bár az ének itt is kikerget a világból... Nem kellene egy új énekest keresnie a csapatnak, ha ilyen sok év után sem megy a dolog?...
Ki nem állhatom a placebo dolgokat. (Nem a zenekarra gondolok, bár való igaz, hogy azt sem.) Nem iszom szénsavmentes ásványvizet, nem kavargatok koffeinmentes kávét, még a cola lightot is a boltok polcain hagyom. Az alkoholmentes sör meg ugye egyértelmű. És nem szeretem a film nélküli filmzenéket sem.
Remélem, hogy Scott Reedert azért egyetlen olvasónak sem kell bemutatni. Az az ember, aki játékával, de még inkább egész személyiségével markáns szerepet vállalt az alapbanda The Obsessed és az isteni Kyuss sikeressé, majd legendává válásában, az maga is élő legenda lenne akkor is, ha egész hátralévő életében nem csinált volna semmi mást, csak bal ...
Nem tartottam különösebben nagy ötletnek, óriási durranásnak, amikor először hallottam arról, hogy Dioék a teljes Holy Diver lemezt előadják a 2005 végi angol turnén. Egyrészt az album 9 dalából szinte az összes folyamatosan műsoron volt az utóbbi huszoniksz évben, másrészt meg erősen nosztalgia-jellege volt a dolognak.
A Seven Witches Jack Frost, a fanatikus, munkamániás gitáros-dalszerző bandája. Frost az elmúlt években számos helyen felbukkant (Speeed, The Bronx Casket Co., Savatage, stb.), de nyugodtan mondhatjuk, hogy a Witches a fő terepe. Itt teljes mértékben ő a főnök, s hogy elég keményen foghatja a többieket, bizonyítja, hogy az ezzel együtt már hat leme...
Az Evergrey nem várja tátott szájjal, hogy a sült galamb belerepüljön csak úgy, hanem megelőzi mindezt, elébe vág a dolgoknak - illetve a sikernek. Tudatosan építkezik a zenekar, mondhatjuk úgy is: megcsinálják saját magukat, illetve a zenekari atyaúristen, Tom S. Englund "csinálja meg" a zenekart.
Egy eredetileg 2002-ben kiadott split EP bizonytalan célú tavalyi újrakiadása ez az Earache-től, rajta az amerikai death metal májszter Misery Index, és amennyiben információim nem csalnak, már évek óta öngyilkosságot elkövetett, de legalábbis a tetszhalál állapotában leledző Commit Suicide nevű pittsburghi grindcore fogat három-három nótájával.
A gót, dark és black zenékkel foglalkozó Aeternitas Tenebrarum Music Foundation elég sok apró csapat útját igazgatja; ezek közé tartozik a Melencolia Estatica is. Sajnos a honlapokon szinte nullával egyenlő az az információ, amit be lehet szerezni, ezért szigorúan csak a fülemre voltam kénytelen hagyatkozni.
No, itt egy album, ami tavalyi keltezésű, mégis idén májusban jutott el hozzám, a legvaksibb véletlennek köszönhetően. Ez azért szomorú, mert javában ott kellett volna virítania az év végi listámon - még az sem kizárt, hogy dobogós helyen... Szerencse, hogy a CD-k nem romlanak meg egykönnyen, a penész és a lábgomba sem hat rájuk.
Bevallom férfiasan, hogy az Ephel Duath mindeddig elkerülte a figyelmemet. Hiába járnak már harmadik albumuknál a taljánok, én maximum akkor találkoztam a nevükkel, amikor kritikákban, interjúkban hivatkozási alapul szolgáltak. Meg persze ismerem a név eredetijét is.
Hogy mi köze a habzó szájú, delíriumban portyázó északi harcosoknak az ausztrál kontinenshez? Nem tudom. De aki a The Berzerker lemezét meghallgatja - meg tudja hallgatni -, az kaphat némi képet az őrjöngés eme válfajáról. Csak hogy egy rövid idézetet lopjak ide a banda honlapjáról: "az emberré válásra adott legextrémebb válasz"... Hm.
Az Astral Doors nagyjából a Hellfueleddel párhuzamosan bukkant fel, és amellett, hogy mindketten svédek, közös volt bennük, hogy gyakorlatilag az egész rocktörténelem során soha korábban senkinek nem sikerült olyan tökélyre fejlesztett módon dalokat írnia egy klasszikus előadó stílusában, mint ennek a két csapatnak.
Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki szerint épp ideje volt egy Slipknot koncertlemez megjelentetésének. Annak ellenére, hogy csupán három stúdiólemezt adott ki ez a világ egyik legeldugottabb pontjáról (legalábbis Amerikában biztosan annak számít Des Moines) zenekar, mégis minden rajongó egyöntetűen rávágná, hogy a Slipknot ereje igazán élő...
A Thunder Express a Hellacopters szólógitáros Robert "Strings" Dahlqvist projectje, de aki ezek alapján neadjisten hanyatt-homlok rohanna megvenni ezt a még 2004-es kiadású anyagot, azt azért óva inteném a hirtelenkedéstől, ez a banda ugyanis még a késői Hella anyagoknál is retrósabb vonalon mozog.
A koponyás borító és a cím miatt, ami magyarul annyit tesz, hogy "Az élettel szembeni undorhoz", sokáig pihent a fiókban a cd. Aztán csak meghallgattam és kellemes csalódás ért. Ugyan a stílust nem megváltó lemezről van szó, de nem is egy tucatbanda próbálkozásairól.
Facebook
Twitter