Könnyű az ember dolga, ha olyan album kerül elé, amelyet kedvére dicsérhet, magasztalhat, vagy épp bűzölgethet és szétcincálhat. Az Eternal Reign sajnos egyik választást sem teszi lehetővé - épp ezért nehéz elbánnom vele. Ugyanis ahhoz nem elég gáz, hogy fitymáljam, ahhoz viszont nem elég különleges vagy briliáns, hogy aléltan zengedezzek róla.
Haragos, ordítós, súlyosan riffelős, groove-okat nem feledős, acsarkodós, dallamos refrénes. A szokásos metalcore egyveleg - mondhatjuk. Egyrészt igen, másrészt nem annyira, legalábbis nálam jobban működik a csapat, mint sok más társuk. Elő-elővettem az utóbbi hetek alatt a lemezüket és noha nem akarok azonnal Bleed The Sky koncertre menni, teljese...
Felettébb kellemes, nyugis zenét rejt a Blackfield projekt CD-je. Steven Wilson (Porcupine Tree főnök és Opeth producer) Aviv Geffen izraeli énekes-multihangszeressel karöltve írt pár dalt, amik távolabb esnek az anyabanda terjengős, prog-rockos elképzelésétől. Bár nem hinném, hogy az ilyen jellegű rövidebb dalok nagyon kilógtak volna egy-egy Porcu...
Ötezernyolcszázhatvankettedik bőr szerencsétlen dallamos death-ről, a svéd típusúból. A The Bereaved ugyanis ezt műveli, ráadásul svédek az istenadták. Mit lehet erre mondani? Kívülről fújják a klasszikus göteborgi vonal csapatainak életművét és ebből a soksok hatásból saját dalokat igyekeztek írni.
Zajzene. Ez ugrott be az első riffről, amit roppant koszosra sikerült keverni, nagy lepukkant Orange ládák sejlettek fel lelki szemeim előtt. Bár a zene nem stoner, annak ellenére, hogy a nyitó dal riffje elég lassan gyilkolóra sikerült. Mindezt cseppet sem hivalkodó dobolás és elkínzott, torz, monoton kiabálós vokál kísér.
Nem mondom, hogy elájultam a To The Bone bookletjétől, ami egy szál kettéhajtott papírból áll, benne épphogy csak a felvétel helye és ideje található, más nem. Három tagú egyébként a New Jersey-ből származó csapat, 2003-ban alakultak és az égvilágon mindent felsorolnak, hogy mi hatott rájuk: hardcore, hard rock (már ez a kettő szép párosítás), punk...
A syracuse-i Brand New Sin első albuma annak rendje és módja szerint elsikkadt Európában a miniatűr hardcore-kiadónak köszönhetően - még csak ki sem adták az öreg kontinensen -, de a csapat méltán vált igazi kultbandává bizonyos körökben. Alighanem a Century Mediánál is rájuk kattanhatott valaki, mással legalábbis nem nagyon tudom magyarázni, hogy ...
Hát itt van végre. Az újabb Csoda. Kevéske személyes istenségeim egyike, Tilo Wolff, a mai idők legbriliánsabb klasszikus komponistája ismét ajándékot nyújt át mindazoknak, akik nem idegenkednek a komolyzenétől.
Immáron harmadik munkájával készült el a svéd ötösfogat. A tempós, dallamhegyekkel megrakott power muzsikát nyomató Axenstart korábban már volt szerencsém méltatni. Akkor nagyjából elégedett voltam a teljesítményükkel - lássuk, mi a helyzet ezúttal.
Első pillantásra sejtettem, hogy számomra ez a gülüszemű kisbagoly bizony az év borítója lehetne. De komolyan. Semmi ijesztő, sokkoló vagy klisés nincs benne. Készakarva egyszerű, sőt, talán kedves is. És pont ezáltal lesz kimondottan figyelemfelkeltő, kb. úgy vonzza a tekintetet, mint egy régi mesekönyv borítója.
Nem hallottam eddig az Amplifierről, így sejtelmem sem volt, vajon milyen zenét rejt ez a dupla cd. A korong újrakiadás, a csapat 2004-es bemutatkozó lemezének egy bónusz EP-vel megspékelt változata. A csapat előző kiadója nem igazán fektetett nagy energiát abba, hogy megismertesse a zenét az érdeklődőkkel, ezért kellett még egyszer nekiveselkedni ...
Csak most gondoltam bele, hogy már 10 teljes év telt el a Los Angeles-i modern metal pionírok Demanufacture lemeze óta. Még tisztán emlékszem, amint gimnazistaként csapatostul lógtunk azon a nyáron Budapest különböző CD boltjaiban, és újból meg újból sorban álltunk, hogy belehallgathassunk... Valami egészen sajátosan újszerű volt az a zene, igazi m...
Jajj, hát ez egy nagyon sokáig halogatott iromány. Reméltem, hogy a sok ígérgetés ellenére végül is elfelejti a szerk., hogy nekem lett kiosztva, de csak megtalált a lemez. Miért is fáztam nagyon tőle? Hát tessenek egy pillantást vetni az oldalt látható borítóra - nem rettenetes? Sok jót az ember ez alapján nem vár... Végső soron azonban nem is oly...
A System Of A Downnal én is a '98-as pesti Slayer bulin futottam össze először, és bevallom, akkor nem esett le a húszfilléres: érdekesen néztek ki a színpadon, de a zene nem nagyon tetszett. Csak a Sugar klip sokadszori végignézése révén kezdett el derengeni valami, de még inkább a 2000-es Iommi lemez remekbe szabott Patterns dala által, amiben ug...
Ha jól emlékszem, a Hammerworld egyik első ingyenes cd melléklete volt a Wisdom multimédiás EP-je, mely így igen sok emberhez eljutott pillanatok alatt. Talán már a kanyarban az első lemez (bár erről igazság szerint fogalmam sincs), de még nem írtunk erről az EP-ről: pont itt az ideje.
Sebet kaptál, lerogytál és elfeküdtél a sárban, miközben égő paloták, romok között az ellenség egységei már szabályos alakzatokban menetelnek tőled nem messze. Lassan elernyedve arra vársz, mikor kapod meg a kegyelemdöfést. Hozzád érnek, de döfés helyett egy sorozatot adnak le a győztes forradalom katonái, majd még néhány lövést lassan.
Ki látta a Szörnyecskéket? No, pont olyan a Barathrum nevű finn death/black banda kb. kilencedik albumának intrója, mint mikor a sok kis szőrmók éjfél után zabbantva kikelt gennyes burkából és bulit rendeztek. Csak itt "Megdöglesz, Gizmó!" helyett "Antichristus Neutronstar"-t üvöltenek.
A Typhoon Motor Dudes egy 1999-ben alakult német csapatot takar, ez ugyan még csak a második igazi nagylemezük, néhány válogatásalbumon is szerepeltek - nem hiszem, hogy kis hazánkban igazán ismertek lennének. A metalfejek körében biztos, hogy nem, a műfaj ugyanis (igencsak tökös) punk rock.
Prog metal, prog rock... mi is a kettő között a különbség? A magam részéről a prog műfaj metal részébe azokat sorolom, akiknél azért oda-odavágnak a morcosabb riffek, kétlábdobos témák; míg prog rockot azok játszanak véleményem szerint, akiknél az érzelmesebb, elszállósabb részek vannak túlsúlyban.
Mai önkínzásomat növelendő, a görög Thou Art Lord Orgia Deamonicum című remekművének szenteltem némi időt. Az első hangoknál tudtam, hogy rabul fog ejteni a zene: alap butus riffek, tompa demós hangzás, elkínzott hörgés az előtérben, hejhó, de jó!
Kiugróan kellemes szájízzel tudom hallgatni James LaBrie új, sorrendben harmadik szólólemezét, ami egyben az első, amit a Dream Theater énekese a saját neve alatt adott ki. Ugye emlékszünk: az első kettő a Mullmuzzler cimkével jelent meg. Kimondottan jópofa kis lemezek voltak egyébként, LaBrie és fő szerzőtársa, a Dali's Dilemma billentyűs Matt Gui...
Ha a Clutch új albummal jelentkezik, akkor általában a következő a forgatókönyv: a retro/stoner rock rajongók (magam is ezen tarkabarka populáció sorait erősíteném) önfeledten tapsikolnak örömükben, újra megállapítván, hogy milyen zseniális társulat is az övék. A világ fennmaradó része meg többnyire észre sem veszi a dolgot.
Az Under Eden amerikai csapat, ennek ellenére egy görög kiadónál talált otthonra. A zene az amerikai thrash és a svéd black/thrash keveréke, semmi meglepetés, csupa klisé. A dalok megjegyezhetetlenek, egy rakás riff egymás mellett, ötlet, egyéniség, bármi pici szikra hiányzik a dalokból.
Na, ilyenkor van baromi nehéz helyzetben a cikkíró emberke, mert ugye össze kellene hozni egy épkézláb ismertetőt egy olyan albumról, amelynél az azt világra szabadító csapat maga sem tudta eldönteni egyértelműen, hogy merre hány méter.
Tökéletesen eltaláltam, hogy az Evergreen Terrace milyen célt fog szolgálni az elkövetkezendő években nálam. Először háttérzeneként hallgattam, bulvárújságok böngészése közben. Pedig alapvetően nincs gond a zenével. Csak hát... Túl sok működik már ugyanebben a stílusban.
Újfent fejet kell hajtanom az Opeth hangmérnökeként is hírnevet szervett Steven Wilson zenei munkássága előtt. A Rush-os Geddy Lee öccsének kinéző bölcsészfejű zseni főbandája a Porcupine Tree. A Deadwing immár sokadik lemezük (próbáltam számolgatni, de követhetetlen), ami méltó utódja a legutóbbi mesterműnek (In Absentia, 2002). Ami itt hatvan per...
Már elöljáróban leszögezem: jöhet bármi, ez itt egészen biztosan 2005 egyik legjobb albuma, és ha készítőinek csak egy kis szerencséje is van, már nem fog elsikkadni. Hogy miért is? Mert a vegytiszta hardcore felől érkező, az évek során egyre fémesedő kaliforniai Death By Stereo új, sorrendben negyedik lemeze minden erőltetés nélkül, teljesen termé...
Facebook
Twitter