A sok viszontagságot megélt várpalotai Septicmen első albuma a Dogma, melyet 2000-ben adtak ki saját kezűleg. A hangzás elég gyengécske, főleg - magyar szokás szerint - a dobok hangzása sikerült a legkevésbé.

Őrületes régen alakult a Septicmen (1992), legalábbis ahhoz képest az ősidőkben, hogy hány kiadványt zúdítottak a hallgatóságra. Az Origo a 2004-es saját kiadású albumuk, a második, de ezt még 2002-ben rögzítették, utána egy görög kiadónak sikerült átejtenie őket a palánkon, ezért késett a kiadás.

Tavalyi megjelenésű a Central, melyen három dal hallható, a szokásos nem túl meggyőző sounddal, de sebaj, mert az első nóta már mérföldekkel jobb, mint bármi, amit eddig hallottam a csapattól - bár az ének itt is kikerget a világból... Nem kellene egy új énekest keresnie a csapatnak, ha ilyen sok év után sem megy a dolog?...

Ki nem állhatom a placebo dolgokat. (Nem a zenekarra gondolok, bár való igaz, hogy azt sem.) Nem iszom szénsavmentes ásványvizet, nem kavargatok koffeinmentes kávét, még a cola lightot is a boltok polcain hagyom. Az alkoholmentes sör meg ugye egyértelmű. És nem szeretem a film nélküli filmzenéket sem.

Remélem, hogy Scott Reedert azért egyetlen olvasónak sem kell bemutatni. Az az ember, aki játékával, de még inkább egész személyiségével markáns szerepet vállalt az alapbanda The Obsessed és az isteni Kyuss sikeressé, majd legendává válásában, az maga is élő legenda lenne akkor is, ha egész hátralévő életében nem csinált volna semmi mást, csak bal ...

Nem tartottam különösebben nagy ötletnek, óriási durranásnak, amikor először hallottam arról, hogy Dioék a teljes Holy Diver lemezt előadják a 2005 végi angol turnén. Egyrészt az album 9 dalából szinte az összes folyamatosan műsoron volt az utóbbi huszoniksz évben, másrészt meg erősen nosztalgia-jellege volt a dolognak.

A Seven Witches Jack Frost, a fanatikus, munkamániás gitáros-dalszerző bandája. Frost az elmúlt években számos helyen felbukkant (Speeed, The Bronx Casket Co., Savatage, stb.), de nyugodtan mondhatjuk, hogy a Witches a fő terepe. Itt teljes mértékben ő a főnök, s hogy elég keményen foghatja a többieket, bizonyítja, hogy az ezzel együtt már hat leme...

Az Evergrey nem várja tátott szájjal, hogy a sült galamb belerepüljön csak úgy, hanem megelőzi mindezt, elébe vág a dolgoknak - illetve a sikernek. Tudatosan építkezik a zenekar, mondhatjuk úgy is: megcsinálják saját magukat, illetve a zenekari atyaúristen, Tom S. Englund "csinálja meg" a zenekart.

Egy eredetileg 2002-ben kiadott split EP bizonytalan célú tavalyi újrakiadása ez az Earache-től, rajta az amerikai death metal májszter Misery Index, és amennyiben információim nem csalnak, már évek óta öngyilkosságot elkövetett, de legalábbis a tetszhalál állapotában leledző Commit Suicide nevű pittsburghi grindcore fogat három-három nótájával.

A gót, dark és black zenékkel foglalkozó Aeternitas Tenebrarum Music Foundation elég sok apró csapat útját igazgatja; ezek közé tartozik a Melencolia Estatica is. Sajnos a honlapokon szinte nullával egyenlő az az információ, amit be lehet szerezni, ezért szigorúan csak a fülemre voltam kénytelen hagyatkozni.

No, itt egy album, ami tavalyi keltezésű, mégis idén májusban jutott el hozzám, a legvaksibb véletlennek köszönhetően. Ez azért szomorú, mert javában ott kellett volna virítania az év végi listámon - még az sem kizárt, hogy dobogós helyen... Szerencse, hogy a CD-k nem romlanak meg egykönnyen, a penész és a lábgomba sem hat rájuk.

Bevallom férfiasan, hogy az Ephel Duath mindeddig elkerülte a figyelmemet. Hiába járnak már harmadik albumuknál a taljánok, én maximum akkor találkoztam a nevükkel, amikor kritikákban, interjúkban hivatkozási alapul szolgáltak. Meg persze ismerem a név eredetijét is.

Hogy mi köze a habzó szájú, delíriumban portyázó északi harcosoknak az ausztrál kontinenshez? Nem tudom. De aki a The Berzerker lemezét meghallgatja - meg tudja hallgatni -, az kaphat némi képet az őrjöngés eme válfajáról. Csak hogy egy rövid idézetet lopjak ide a banda honlapjáról: "az emberré válásra adott legextrémebb válasz"... Hm.