Bár nem 2003-ban akadt a kezeim közé ez a cd, ennek ellenére meglehetősen sokáig húztam-halasztottam, hogy írjak róla, egész egyszerűen azért, mivel két számomra "szívszakadós" dal kapott helyet rajta, és az ilyesmit néha nehezen viselem.



Már a borítóból és a zenekar származási helyéből (Franciaország) sejtettem, hogy valami bizarr kombinációval lesz dolgom - és nem is tévedtem. A zenekarban négyen dolgoznak, és olyan zenekarok, illetve előadók hatásait olvasztották magukba, mint a Primus, a Faith No More vagy Chris Cornell, ami már reményekre jogosít fel minden jóérzésű zenehallgat...
Először is elmondom, eleinte miért esett kissé nehezemre szimpatizálni ezzel a zenekarral. Szerintem át fogjátok érezni a dolgot... Adott négy fiatal talján titán, akik közül a frontember egy popszakmából lenyúlt arc, aki makulátlanra epilált mellkasát mutogatva, gondosan kiszedett szemöldökeivel kérkedik ránk a fotókról.
Ha meg kellene neveznem az elmúlt 10 évben felbukkant legjobb hard rock énekest, az vitathatatlanul csak Jorn Lande lehetne, még csak fel sem merülne bennem más. Akármilyen sok formációban és lemezen is bukkant fel ez a torokban, fejben és szívben egyaránt a műfaj minden csínját-bínját birtokló norvég figura, sosem tudott még csak közepesebb produk...
A Darkthrone eddig is vérbeli old-school black metalt nyomott, a mostani tizenkettedik albumon is ezt a hagyományt viszik tovább - és a jelző alatt most valóban a régi, Venom-nyomvonalbeli, korai fekete fémzenét kell érteni. Noha norvég zenekar, mégsem a norvég-jellegű sötétség dominál, inkább a régi, nyers megszólalású, rock'n'roll alapokra rakott...
Kevés zenekart cinkeltek annyira szanaszét az alternatív érában a '80-as évek végének amerikai hajbandái közül, mint a Warrantet. Ennek persze volt némi alapja is, hiszen aligha lehetett másnak nevezni, mint cikinek, amikor például kiderült, hogy az első két lemezen überprofi stúdiózenészeknek kellett kisegíteniük a bajba került gitárosokat.
Ha a vele készült Judas Priest lemezek nem is feltétlenül tartoznak a legjobbak - vagy pláne a legelismertebbek - közé, én bizony nem szégyellem, hogy már első találkozásunkkor, a Jugulator megjelenésekor óriási Tim "Ripper" Owens fanatikus lettem. Egyszerűen lenyűgöztek a fiatal amerikai srác, a mai metal mezőnyben egy-két énekest leszámítva - mon...
Nem tudom, a Manson-mánia mennyit örökít majd az utókorra, de az tuti, hogy manapság roppantul dívik a fehér kontaktlencsék használata. Épp tegnap foglalkoztam ezzel a témával a Deathstars kapcsán - erre nem megint ilyen vakapád-fickók zordulnak rám ma is?!... Ráadásul ezek is svédek, akárcsak lencsibabás kollégáik. Lehet, hogy Skandináviában manap...
Ez a stockholmi ötös aztán rendesen odabasz legújabb albumával is. A csapat ismerőinek ez persze nem lehet újdonság, de szerintem most jobban, mint valaha. A stílust talán úgy a legkönnyebb behatárolni, ha idefirkantom a Construcdead ilyen-olyan kapcsolódási pontjait más - elsősorban persze szintén svéd - bandákkal.
Bárki bármit mond, egy biztos: az Isten Háta Mögött mellett nem lehet elmenni csak úgy. (Ez már így milyen szép kezdésnek.) Sokan értetlenül állnak a jelenség előtt (lassan tényleg beszélhetünk jelenségről, ráadásul már elhasználtam három helyhatározót is), és fogalmuk sincs, mások miért hódolnak be azonnal ennek a zaj/riff- és ritmuskavalkádnak, a...
Amikor a Backyard Babiest a tényleg zseniális Total 13 lemez után kikiáltották az ezredforduló legjobb rock'n'roll bandájának, tiszta szívemből reménykedtem benne, hogy sikerül nekik a nagy mainstream áttörés, ami végül sajnos nem jött be, pedig nagyon-nagyon jót tett volna a világnak ez az izzadt, tetovált, ápolatlan, whiskeyvedelő bagázs.
Hogy azonnal lelőjem a poént: 2006-ban elég nehéz lesz az új Katatonia lemeznél modernebb, hangulatosabb, és mégis fülbemászóbb lemezt készíteni. A borult svédek alapvetően nem változtattak a már sok esetben jól bevált formulán: vánszorgó, szenvedős versszakok után odalépnek a refrénnek, de a zenei témák összetettsége, és az énektémák szuicid hangu...
Én azt mondom, ha egy zenész, vagy zenekar hülyét csinál magából, azt lehetőleg tudatosan tegye (Danzig, Benton, Durst és Osbourne urak, figyelem!). Míg ennek ellenkezőjére számtalan precedens akad, a Darkness egyike azoknak, akiknél nem igazán kérdőjelezhető meg a produkció szándékosan komolytalan mivolta.
Bob Catley leginkább a brit Magnum énekeseként lehet ismerős a legtöbbeknek, mindazonáltal szerepelt több projektben, és szólólemezei is szép számmal akadnak, melyek közül a legutolsó a Spirit of Man címet kapta. Dacára annak, hogy Bob eléggé sok helyen feltűnt az elmúlt években, ez az első találkozásunk egymással, és tulajdonképpen pozitív.
Úgy tűnik, hogy számomra a február a visszatérések jegyében telt. Legutóbb ugye a Gorefest, most meg itt van a Gyóntatópap. Confessorék sosem tartoztak az igazán ismert csapatok közé, nem is csoda, hiszen csak egy albumra futotta az erejükből, ez volt a '91-es Condemned, ami egy erősen Candlemass, Watchtower hatásokat mutató, progresszív/epikus doo...
A finn Dies Irae egy új kiadó, és hihetetlenül igényes körítéssel küldik a promo kiadványaikat. A Codeon technikás, agresszív metalt játszik, 2002-ben alakultak, a most tárgyalt EP-t 2004-ben vették fel, ki is adták saját erőből, majd jelen kiadó rájuk csapott és megjelentette újra a cd-t. Idén pedig felveszik első nagylemezüket. A zene dallamos de...
Újabb szentségtörést készülök elkövetni: még egy a-ha kritikát biggyesztek a Shock!-ra a fémek közé jól. A cd-re a kislemezes dalokból került fel számtalan, pontosabban 19 darab. Stílszerűen a Take On Me-vel kezdődik a nosztalgiázás, ami zseniális klipjével máig örök darab, noha a szintipop alapok mára azért pici megkoptak és Morten Harket hangja i...
Német kiadónál dolgozik a norvég Criterion, akik death metalban utaznak, a brutálisabb fajtából ráadásul. A csapat nem ma kezdte, 1994-ben hozták ki az első demójukat, bár igazából azóta csak demóztak, és ez az első teljes nagylemezük. Ennyi év alatt legalább zenélni megtanulhattak - ahogy azt meg is tudjuk rögvest.
A Project Hate MCMXCIX nem viccel. Az első három másodpercben hátrahőköltetett és felvetette velem a védőfelszerelést (bukósisak, azbesztkesztyű, fülvédő). Súlyos. Kb. olyan érzés volt elkezdeni hallgatni a cd-t, mintha óvatlanul belépnél egy ajtón, és azonnal lemetélné a fejed egy irgalmatlanul éles balta.
A Zero Hour magját alkotó Tipton tesók annak idején biztos matekfüzettel jártak énekórára. A zseniális The Towers Of Avarice lemezt nagy sokára követő új mű is az eddigi csapáson jár: csontig letisztult technikás progresszív metalt hallhatunk a Travis Smith által megálmodott borító mögött megbúvó korongon. Mellesleg Travisnek kicsit pihenni kellene...