Mattias 'IA" Eklundh egy őrült gitáros fenomén. Ő maga a Freak Kitchen zenekar agya és lelke, de meg kell említenem két apródját is, Christer Örtefors bőgőst és Björn Fryklund dobost. A svéd trió immáron hatodik albumát adja ki, tele technikásan lendületes, zenei gegekkel megspékelt dögös rock-muzsikával, a szaksajtó és a közönség látókörébe azonban igen ritkán kerülnek. Szóval nincs igazság.
A negyvenhat perces anyag első dala (Speak When Spoken To) egy kimérten bólogatós pöröly-riffel indít, amiben ott figyel az a lábrángató boogie-érzés, amiért pl. az Extreme korai albumait annyira szerette mindenki. A gitárriffek, az énektémák (szintén Eklundh) a ritmusszekció játéka és a szövegek is dúskálnak a jobbnál jobb ötletekben, a refrént pl. azonnal velük gajdolod, mert annyira ütős - és csak néha akadsz fent a meg-megugrasztó plusz ütemeken. A szólók pedig. Jaj. Steve Vai ötlettára hatványozottan... Főleg, hogy az itt hallható zörejek, gerjedések előidézése minden digitális szuperkütyü nélkül történik. Ez IA védjegye, torzítón és wah pedálon kívül ritkán használ bármit is. Mellesleg ebben a trackben vendégként Ron Thal (azaz Bumblefoot) hallható, egy szintén érthetetlen módon mellőzött multihangszeres zseni. A dal vége felé egy vartyogó kiállás után akkor kocsmaszagú parasztlallalázás jön be, hogy fülig szalad a szád, majd mindez újra a refrénbe torkollik, amit nagy beleéléssel hajtogatsz a záró "Shup up!"-ig.
A recept hasonlóan folytatódik, sípolós gitárzajjal kísért ritmikus versszakú rockdal (The Rights To You), amibe azért beraknak egy zsír doom-témát. Eklundh igen sokféle hangon tud énekelni, bár hangadottságai nem egetverőek, de sosem érzem egysíkúnak, amit csinál, és nem csak leleményes ritmizálása miatt. A Look Boredban kicsit affektál, a pofonegyszerű Chest Pain Waltz-ban rárekeszt, de szép szólamokkal tűzdeli a versszakokat - helyenként valami kis négeres ízt is képes csempészni a hangjába, amolyan King's X-esen. Néha Devin atyánk pajkos idegbajosságát is magáévá teszi egy-egy pillanatra, azonban a záró lassú dalban (Breathe) abszolút érzelmesen adja elő magát, angyali szólamokkal.
Az ötös Mussolini Mind a lemez egyik elsőre ható pillanata - és mellesleg a legdinkább cím is. Ezen a téren sajnos jelentős visszaesés tapasztalható a korábbi lemezekhez képest. Ott voltak ilyenek, hogy Mr. Kashchei And The 13 Prostitutes, vagy Six Dildo Bob And The Bluegrass Samba From Hell. No, meg persze a legkonkrétabb The Man Who Taught His Asshole To Play The Flute. A Mussolini szépen fokozódva ér el a kántálós punk-rock and roll refrénig, később viszont több helyütt vannak leállós pillanatok, ahol az alapokat feelingesen ellenpontozó, pulzáló gitártémát kapunk, vagy esetleg egy visszafogottan induló, bugyborékoló gitárburjánzást.
A néha keringős lüktetésbe váltó Guilt Trip menetelését is ezek a kis mütyürke elemek dobják fel: dallamnak álcázott hátrakevert tappingőrület, esetleg Sokol-rádiós hangzású gitárdallam, ami mégis szép, mert akkora érzéssel passzintották oda. A Becky címe alapján lehetne ballada, ám a lágyan ringó refrént igen odamondós versszakok fogják közre, a dal végén pedig blastbeatig fokoz a dob. A gitárszóló itt is, és a következő, szintén pont 4 perces Independent Way Of Live-ban is külön szertartás - valami agyatlan japán TV-játék lehetne.
A lemez megszólalása persze címéhez méltóan organikus, a basszus nincs a gitár alá rejtve, és a szólók alatt ritmussáv híján még jobban előbújik, ami igencsak élő hatást kelt. Az Infidelity Ghost alapozó grooveja pl. irtó nagyot szakít, a szóló nyolccsápú marslakók tánca a kisagyadban, a szöveg pedig... hehehe. "I'll be your one-girl guy, girl, you'll be my one-guy, girl" - próbált csak gyorsan elmondani!
Mit mondjak. Móka, kacagás, himnikus rock and roll, és néha elkerekedő szemek a hangszeres kiállások hallatán. Tegyetek egy próbát vele.
