Nemrég Izraelből érkezett egy nagy boríték, benne két cd-vel. Már kezdtem örülni, hogy valami helyi csapatot ismerhetünk meg, tán némi egzotikumot, de csalatkoznom kellett. Európai zenéket rejtett a pack, ráadásul doom (a laaaassssúúúúú típusból) zenéket.
Az Earache kiadó sosem a könnyen emészthető zenék barátainak szánta kiadványait, a náluk létező csapatok nagy részéről a legtöbb metalrajongó is csak halvány nyomokban sejti, hogy mifélék lehetnek. Bevallom, az Alarumról én sem hallottam eddig sosem, bár nem csak azért, mert a messzi Ausztráliából származnak.
Meglepően beledörrent a hallójárataimba a San Diegóból származó power metal csapat. Akkor még nagyobbat döbbentem, mikor egy női hang kezdett bele a hajam leüvöltésébe. Bizony, a Judas Priest vagy épp a Metal Church nyomdokain robogó bandában az iszonyatos hangorkánt a "gyengébbik nem" egyik képviselője süvölti.
Na már most, ha egy zenekart Fürdőkádba Szaró névvel illetnek, akiket a Szarlekvár kiadó "gondoz", nagyjából beskatulyázható az első hang meghallgatása előtt is, miben lesz részünk. És nem! Ez rosszabb. A cím alapján ugyebár grindcore zenére asszociálna a földi halandó, de ez a japán produkció inkább amolyan bénán elfrüttyögött Motörhead. Persze el...
Nem is oly rég méltattam e csapat Evolution Purgatory című albumát, ezért nem igazán világos számomra, hogy a Persuader miért küldözgeti most világgá a 2000-ben megjelent, debütáló anyagának promo-változatát. Utánanéztem a honlapjukon, de ott nem említenek ismételt, esetleg feljavított vagy bővített kiadást - holott ilyesmiről lehet szó, hiszen a k...
Igen, ez az Arsenic az az Arsenic. Ha a korosztályomból (30-on túl) valaki olvassa a kritikát, annak ismerős lehet a név. A fiatalabb generáció számára annyit mondanék, hogy a Remorse mostani vokalistája, Vince (azaz Vincze Sándor) eredeti zenekara ez, amit sok éve alapított, és itt nem csak a torkát használja, hanem gitározik is.
A hollandus Gorefest is részese volt annak a '90-es évek elején/közepén végbement folyamatnak, amely a death metal-rajongók sokaságát hajtotta a váliumos üvegek irányába. Ekkor történt ugyanis, hogy a stílus ismert zenekarai - mintegy varázsütésre, bár inkább csak meghallva az idők szavát - egyre nagyobb számban fordultak el a korábban művelt zenét...
Finn csapatról van szó, akikről bevezető gyanánt megemlítem, hogy heten gonoszkodnak s egy hölgy is található köztük. Noha a történelemkönyvek szerint 1999-ben alakultak, egészen a tavalyi évig várnunk kellett a bemutatkozó anyagukra. A Succumbra album felvételénél olyan neves arcok bábáskodtak, mint Lars Ratz (Metalium) vagy Alex Krull (Atrocity, ...
A Raunchy úgy látszik, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (izé, talán nem véletlenül, sosem volt egy gigantikus és eredeti zenét játszó formáció), így kerülhetett egy kisebb kiadóhoz. A Lifeforce teljesen korrekt a saját szintjén, csak hát valahonnan lepotyogni mindig kellemetlen érzés.
Furcsa módon ez az első teljes értékű találkozásom a Dying Wish-sel, egy-egy nótát hallottam ugyan tőlük, de teljes lemezt vagy demót még sosem. Kicsit húztam-halasztottam a kritika megírását, mivel bevallom, megleptek elsőre. Nem is tudom mire számítottam, de arra nem, hogy csodálkozva forgatom a lemezt, hogy ez bizony nem sikerült rosszul.
Davy Vain kis csapatáról talán már mindig csak a "tyúk" és a "dugni" szavak fognak eszembe jutni: egy emlékezetes, a csapat fénykorából származó interjúban Danny barátunk minden dal szövegéről felidézte, hogy egy olyan tyúkról szól, akit meg akart dugni. Hm. Csodálatos.
Nem áll rendelkezésemre túl sok információ a holland Prostitute Disfigurementről, de már a borítón díszelgő, egy rothadó hullán lovagló meztelen csaj láttán is sejtettem, hogy nem valami kimondott agysebész zenekarral állunk szemben.
Vannak nevek, amikkel kapcsolatban baromi elfogult tud lenni az egyszerű halandó. Nekem Ray Alder ilyen: a hangja, a stílusa védjegy, mérföldekről felismerhetően egyéni. Bár többen ijesztgettek anno az Engine meghallgatása előtt is, hogy nem olyan zene ez ám mint amit várnék, jaj, nehogy csalódjak, mégis bebizonyosodott, hogy Alder hangja egy más z...
Bár nem szeretném ezt a cikket nekrológ-szerűen megírni, teljesen lehetetlen úgy írni, beszélni a Pangea lemezről, hogy ne említsük meg a tragédiát, amely a P. Box tagságot és közönséget érte nyáron. Bizonyos dalok ugyanis annyira személyes hangvételűek, és Pityihez köthetőek, hogy teljesen más megvilágításba helyezik őket a történtek.
A hannoveri származású csapat a sebes power világ ösvényét rója. Frontemberük, Carsten Frank igazi multifunkcionális pasas, aki az énekesi feladatok ellátásán túl társproducerként is működik, szabadidejében pedig arra sem rest, hogy színpompás fantasy-borítót fabrikáljon az új albumhoz.
Hiába meregetem a szemem, a sötét tónusú, mégis tetszetős borító egyik szegletében sem tudtam felfedezni Kate Beckinsale hosszúkabátos, bakancsos, állig felfegyverzett árnyát... A svéd csapat eredetileg akusztikus zenét bazseválva akart boldogulni. Idővel azonban rájöhettek, hogy ilyesmit manapság jobb nem erőltetni (hacsak nem szimfonikus zenekarb...
Ha valami hiánypótló, hát ez a baráti árú tripla digipack cd mindenképpen az. A Bad Moon Rising egy igazi underground hard rock legenda a '80-as és '90-es évek fordulójáról; a csapat magját Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros adták, akik a jobb sorsra érdemes Lion zenekar földbeállását követően hozták össze ezt az új formációt, ám valahogy semm...
Általában az új zenékkel az ismerkedést a discmanemben kezdem. Ott lepörögnek párszor, kialakulnak az első benyomások, és csak ezután ülök le otthon odafigyelve, koncentráltan meghallgatni őket. Így kezdtem a Hurtlockerrel is, és furcsa volt, hogy hiába nyomattam le 2x3-szor korábban az anyagot, semmi nem maradt meg belőle.
Én is azon kekec ürgék közé tartozom, akik úgy vélik, hogy egy alkotás esetében bizony sokat számít az is, hogy a tartalmat milyen formában sikerül a közönség elé tárni. A szar az persze díszdobozba téve, színes szalaggal átkötve is csak szar marad, azonban sokkal inkább jellemző, hogy az a művész, aki veszi a fáradságot, és mutatós külsőt kreál mű...
Kíváncsi lennék, hányan szeretik itthon a Lost Horizon nevű svéd csapatot. A banda 2001-ben bukkant fel Awakening The World című bemutatkozó lemezével, és hiába volt adott minden (óriási zene, elképesztő énekhang, jó hangzás, zseniális koncepció a külsőségeket illetően) a sikerhez, valahogy mégsem jött össze nekik semmi érdemleges.
Számomra a 2005-ös év meglepetését ennek a London-Reading-i székhelyű, egyébként multinacionális, ráadásul egy Laz (polgári nevén Pallagi Laci) nevű énekes révén magyar tagot is felsorakoztató négyesnek az Emotionally Driven Disturbulence névre keresztelt második albuma jelentette. A csapat első produktuma egyébként a 2002-es Accidentally Making En...
A clevelandi Integrity egy viszonylag tekintélyes múltra visszatekintő banda, bizonyos beavatott körökben állítólag nagy hősöknek számítanak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul sikerült megértenem a Sliver In The Hands Of Time hallatán, hogy miért is.
Néhány alapvető tudnivaló a farkaskölykökről: hat főből álló falkában vadásznak, a Warfair a harmadik művük s nem klasszabb helyről származnak, mint a napsütötte Hellászból. Ja, és nem különösebben vérengző fenevadakról van szó.
Itt van hát Európa '90-es évekbeli svéd-norvég kedvenceinek új, sorrendben már hatodik sorlemeze. A borító olyan, mintha a Rammstein egyik maxiját rejtené, úgy a Sehnsucht/Mutter idejéből, néztem is, hogy na most mi lesz. De nem kell félni, a régi dicsfény mára kissé megkopott ugyan, de Jocke Skogék még mindig ugyanazzal a lendülettel művelik ezt a...
A Lord Tim által irányított csapat oly szorgos, akár a hangyák kiscserkész alakulata. Egymás után köpdösik ki magukból az albumokat, csak győzzük számon tartani és hallgatni őket! (Igaz ugyan, hogy ez az anyag egy korábbi időpontban már napvilágot látott, ám mivel nagyjából-egészéből az egészet újra átgyúrták, valamint hozzá is toldottak némi bónus...
Bocsi a késedelmes tudósításért az érdeklődőknek, de a legújabb GR album csupán a napokban ért el hozzám. Tüstént jöjjön is a lényeg: ismét itt nyomul a kis vörös, aki nem azonos Vukkal, viszont az egyik legütősebb germán csapat (tök)feje. A Majestic pedig nem egyéb, mint amire a címe utal: fenséges és ízig-vérig proccos metal album.
Le kell lepleznem egy apró kulisszatitkot. Amikor a 2005-ös toplistáimat állítottam össze, bizony orvul kifelejtettem elsírni abbéli sajnálatomat, hogy sok más tavaszi koncert között a Queen + Paul Rodgers bulira sem jutottam el. Az erre vonatkozó mondatot a szerk. csempészte oda (kérésemre) a cikk végére. Szóval, kimaradt és ez bizony fáj.
Facebook
Twitter