Shock!

július 11.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Queensryche: Operation: Mindcrime II

Végül azért csak megcsinálták... 1988 óta százezrek várták, hogy a Queensryche egyszer folytassa azt a lemezt, mely új szintekre helyezte a metal műfajt, és minden idők egyik legjobb albumaként máig elérhetetlen, megközelíthetetlen oromként magasodik a követők fölé.

megjelenés:
2006
kiadó:
Rhino / Warner
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Az Operation: Mindcrime egy olyan korszakban jelent meg, amikor a világ éppen forradalmi változások előszobájában állt. Nem állítom feltétlenül, hogy most egy-két éven belül megint minden kifordul az addigi menetéből, de aligha véletlen, hogy hosszú évek határozott "nem"-je után Geoff Tate-ék éppen most érezték úgy: ideje megnézni, mi is történt Nikkivel és Dr. X-szel az elmúlt csaknem két évtized során. A világ tehát kétségtelenül megérett egy újabb Operation: Mindcrime-ra, a nagyobb kérdés viszont az, hogy lehet-e anélkül folytatni egy tényleg minden szempontból a lehető legtökéletesebb művet, hogy a második rész ne okozzon óhatatlanul csalódást sokaknak.

A válasznak két oldala van. Az egyik feléről megközelítve természetesen nem lehet, a másikról viszont muszáj leszögezni, hogy a Queensryche nem megismételni vagy újraírni akarta az Operation: Mindcrime-ot, amit nagyon-nagyon jól tettek. A folytatás kétségtelenül őrzi az első rész hangulatát, konkrét visszautalásokat is fel lehet fedezni itt-ott, ugyanakkor nem akarja meg nem történtté tenni a zenekar vitatott utolsó 10 évét sem, így nem válik erőltetetté.

Rengeteg hallgatáson túl már elöljáróban ki kell jelentenem: szerintem nagyon-nagyon jó a lemez, messze a legerősebb Queensryche album 1994 óta, ami méltó a zenekar régi nagy híréhez. Abban azonban biztos vagyok, hogy el kell majd telnie 2-3 évnek, mire nagyszerűsége leesik majd a tábor most még óvatosan közelítő részének (emlékezzünk csak, így volt ez például a Promised Land esetében is). Az egyelőre elég vegyes rajongói reakciókban egyébként nincs semmi meglepő az egyes Mindcrime átléphetetlen árnyéka miatt, ráadásul Tate-ék egy helyenként elég tüskés, nehezen emészthető, sok elmélyült hallgatást és igazi odafigyelést igénylő albumot készítettek. Az első rész himnikussága, elsöprő lendülete nem igazán jellemző: koszosabb, sokkal kevésbé csillogó-villogó a folytatás, abszolút érezhető, hogy már nem 1988-at írunk, hanem 2006-ot. Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy hiányzik a Mindcrime páratlan drámaisága, még ha sokkal földközelibb formában is kapjuk meg azt, mint a '88-as lemezen.

Az első rész hangulatát csont nélkül visszaidéző nyitó Freiheit Ouvertüre intró során az ember szinte látja maga előtt Nikkit, amint 18 év fogság után közeleg a börtön kapuja felé, majd a szabadban találja magát. Az igazi nyitódal I'm American konkrétan a Queensryche leggyorsabb szerzeménye 1988 óta: az Anarchy X-re hajazó kezdés, puritán, pattogós ütem, nem túl bonyolult refrén, de jól működik. A helyét nem találó, emlékfoszlányaival mit kezdeni nem tudó Nikki belső vívódásait megjelenítő One Foot In Hellben érzek egy nagy adag Empire-feelinget, a kiváló és fogós refrén ugyanakkor simán elfért volna a sokat köpködött Hear In The Now Frontier / Q2k / Tribe trió valamelyikén is. Nagyon jó nóta kiváló gitárszólóval, óriási vokálokkal, de a következő Hostage-dzsel még tudnak rádobni egy lapáttal. Ebben egyszerre ölt testet az első Mindcrime és az Empire hangulata, de a késői Queensryche vonalának sem intünk búcsút, a verzék csilingelő gitárhangjai például egyértelműen ezt az érát idézik. Itt hallható az egyik legjobb refrén is. A fület gyönyörködtető módon ismét csak az Empire lemezt idézve induló, feszülten, fenyegetően építkező The Hands szintén a legjobb, legfogósabb témák közé tartozik, ragadós refrénje az album egyik legerősebbje.

Az akusztikus alapú Speed Of Lightnál kapcsol magasabb fokozatba a sztori: ez a szám is az utolsó három lemezre üt, a refrén ismét méregerős a maga aprólékosan kidolgozott vokáljaival, majd nyomasztó effektekkel kísérve megszólal Mary nővér az első részből is ismert Pamela Moore hangján, Nikki pedig döntésre jut: megöli Dr. X-et. A gyorsabb, szúrós gitárhangokkal kábító, zaklatott Signs Say Go és a szimfonikus elemeket egészen újszerűen alkalmazó Re-Arrange You vezetik fel a lemez drámai csúcspontját. Utóbbi dal néhol a Promised Landet idézi, néhol filmzenéket juttat a hallgató eszébe, annyi mindenesetre bizonyos, hogy hasonlót még senkitől sem hallottam. Bátor, friss, teljesen újszerű és nagyon jó. Az ezt követő The Chase jelenti a sztori kiteljesedését, hiszen végre sor kerül Nikki és a főszereplő börtönévei alatt fényes politikai pályát befutó Dr. X találkozására. Mivel Dr. X-et Ronnie James Dio személyesíti meg, el lehet képzelni, micsoda feszültség rejlik ebben a vonósokkal alábúgatott, villámgyors szívverésekre emlékeztető tempójú dalban, amint egymásnak feszül Tate és Dio óriási hangja. Mestermunka.

Nikki belső vívódását írja le a Murderer?, a lemez talán legkeményebb, legvadabb tétele: végezzen-e Dr. X-szel vagy ne? A kezdés megint klasszikus Queensryche, de összességében is talán itt ásnak a legmélyebbre: nekem még a Rage For Order is eszembe jut a dal hallatán. A nyomasztó, fájdalmas Circles inkább csak átvezetés az egész történet lezárásához: az If I Could Change It Allban szintén akadnak konkrét idézetek az első részből, a banda mögött gyakorlatilag folyamatosan szól a nagyzenekar is. Geoff Tate mindvégig istenként énekel, Michael Wilton gitárja szívszaggatóan zokog, és óriási a Suite Sister Maryből ismert kórusmű továbbgondolása is.

Az An Intentional Confrontationben Pamela Moore-é a főszerep, miközben Nikki az őrület határán egyensúlyozva az öngyilkosság gondolatával játszik. Ezek talán a lemez legmeglepőbb, legizgalmasabb pillanatai. Rock/metal vonalon az utóbbi években egyedül a Pain Of Salvation tudott ennyire sokrétegű, formabontó módon fogalmazni, és sosem gondoltam volna, hogy a Queensryche még valaha el tudja érni ezt a szintet. A megtévesztő című A Junkie's Blues Nikki számvetése az egész életével, Tate dallamai ehhez mérten monumentálisak és keserűek, aztán jön az utóbbi korszakot idéző, érdekes lüktetésű Fear City Slide, amiben ismét az öngyilkosságé a főszerep, a végére pedig már csak egy All The Promises című fátyolosan álomszerű lírai dal marad Geoff és Pamela csodálatos duettjével. Szomorú, felkavaró zárás. A történet vége mindenesetre nyitva marad: ugyanúgy nem egyértelmű, hogy Nikki végül saját maga ellen fordítja-e a fegyvert, mint ahogyan 18 éve arra sem derült fény, ki ölte meg Mary nővért.

Érdekes, hogy az albumot gyakorlatilag Geoff Tate írta az új gitárossal, Mike Stone-nal és a producer Jason Slaterrel. Nem igazán tudom mire vélni, hogy Michael Wilton nem ártotta bele magát jobban a dalszerzésbe, de játékával mindenesetre leteszi névjegyét, azt ugyanis simán ki merem jelenteni, hogy az Empire óta egyik QR lemezen sem hallhattunk ilyen mívesen kidolgozott, szárnyaló ívet leíró gitárszólókat. A hangzással nekem nincs problémám, bár tény, hogy a dobokat szokni kell eleinte - talán jobban illett volna ide Scott Rockenfield jellegzetes régi, pisztolylövést idéző pergősoundja. Eddie Jackson basszusgitárja viszont utoljára a Promised Landen röfögött így, ezzel nagyon jó szembesülni.

Nagyon kockázatos vállalkozás volt a Queensryche részéről kihozni ezt a lemezt - azoknak a cinikus hangoknak is igazuk lehet, akik szerint nem is nagyon volt más választásuk -, de nem tört bele a bicskájuk. A zenekar egyértelműen visszatért régi formájához, ismét előremutatóak, a szó eredeti értelmében progresszív, új utakat feltérképező az album. Az egyes Operation: Mindcrime kikezdhetetlen nimbusza persze ezek után is változatlan marad, jobb folytatást viszont nehezen tudnék elképzelni, és tényleg meggyőződésem, hogy pár év múlva azoknál is a helyére kerül majd ez a lemez, akik egyelőre még csak fenntartásokkal méregetik.

A Queensryche visszatért.

 

Hozzászólások 

 
#1 GTJV82 2020-03-06 13:22
Nagyon messze van ez a lemez bármilyen téren a '94 előtti korszaktól, főleg az Operation Mindcrime-tól.
Ugyanolyan semmitmondó, mint az American Soldier, vagy Dedicated To Chaos.
7/10 - erős jóindulattal.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.