A Soul Sirkus után itt az év másik nagy hard rock szupergroupja - ironikus módon Európában ismét a Frontiersnél találtak otthonra, Amerikában meg isten tudja csak, kijön-e egyáltalán ez a lemez. Hiába, az a zene, amire másfél-két évtizede még megteltek a világ arénái, ma az undergroundon belül is a legelszigeteltebb rétegműfajok közé tartozik, így aligha fenyeget az a veszély, hogy a jövőben a Mob üvöltsön a rádiókból.
Még emlékszem, pár éve egy Bruce Dickinson, Rob Halford és Geoff Tate részvételével készülő lemez tartotta lázban a metal színteret. A nagy garral beharangozott projectből végül nem lett semmi, a résztvevők bevallása szerint azért, mert nem volt annyira különleges, mint lehetett volna, nem találta meg a maga szerepét minden hang a megfelelő mértékb...
Nagyon megrettentem a zenekarnév láttán, lelki szemeim előtt ugyanis a legszörnyűségesebb oldalranyalt hülyegyerekfrizurás indie banda képe jelent meg, de végül pozitív csalódás ért: a borzalmas elnevezés ugyanis egy teljesen korrekt modern rock'n'roll csapatot takar.
A borító alapján vérbősz black metalt sejtettem volna, ellenben a hirdetésekben George "Corpsegrinder" Fisher nevével hirdették az albumot, ismerős név, ugye? Igen, igen, a Cannibal Corpse torkáról van szó. Aki azonban egy második CC-t vár az csalódni fog; ez az album inkább egyfajta keresztmetszete a svéd jellegű death metalnak és a régi, klasszik...
A Callenish Circle egyre súlyosodik, legalábbis a hangzással. Legutóbbi lemezük sem Sokol rádióként recsegett, most meg egyenesen a hangyafarmra mentek, hogy minél bombasztikusabban szólhassanak az új számok. Némelyest hátravetette a csapatot, hogy lemezfelvétel előtt egy hónappal hagyta őket faképnél a bőgősük, így a lemezen Maurice Brouwers (Engi...
Richie Kotzen eddig valahogy kimaradt az életemből. Persze akadnak lemezeim, amiken ez a vékony, szívtipró fazonú gitáros játszik - ez nem nehéz, elvégre elég sok helyen megfordult -, szeretem is ezeket, de sosem volt olyan késztetésem, hogy naphosszat csak őt hallgassam, és mindenkinek istenítsem. A helyzet most változni látszik, új csapatával, a ...
Hogy lesz idén is Bprnr válogatás, az sejthető volt. Nagyjából az is, hogy kik lesznek a korongon, mégis akad számos meglepetés - egyrészt a nem Bprnr-tag zenekarok bemutatása miatt, másrészt a már jól bejáratott nevek közül sokan teljesen új, soha nem hallott dallal jelentkeztek, ami csemegévé emelheti a cd-t sokak számára. Kezdjünk bele.
Vajon milyen lehet, amikor valaki egyszerűen mindent elért a szakmájában, amit csak lehetett? Az egyik oldalról nézve bizonyára felemelő, de ha rockcsapatok példáját nézzük, az ilyen előadók újabb albumait - kevés kivételtől eltekintve - bizony nem valami izgalmas dolog hallgatni.
Valamikor év közben azt írtam, hogy a Nile albuma biztos első helyet foglal majd el az év végi death metal lista elején. Az is biztos, hogy az Annihilation Of The Wicked, valamint a Hypocrisy Vírus-a mellett jó helyezést fog elérni a Bolt Thrower új albuma is. Talán nem hibázok nagyot, ha azt állítom, ez már egy sokak által várt, régóta esedékes le...
Roine Stolt egy munkamániás prog-zenész, egy ezerfelé gitározó multiember, mégis 1998-ban jelent meg utoljára szólólemeze (a Hydrophobia). Azóta saját csapata, a The Flower Kings és tonnányi egyéb projectje (Transatlantic, The Tangent, Kaipa) csak vitte és vitte az időt, így hát hét évet kellett várni egy újabb dalcsokorra. Igaz, ez kapásból dupla ...
Nem volt különösebb problémám Ozzy Osbourne sokat szidott utolsó lemezével, a Down To Earth-tel, mai füllel is kimondottan jónak tartom, de kétségtelen, hogy a svéd Hellfueled tavalyi debütje alaposan feladta a leckét a romos állapotú mesternek és stábjának a ki-tudja-mikor-elkészülő-talán-soha-meg-nem-jelenő következő anyag előtt.
Mi ez, Sanvoisen??? - ez volt az első reakcióm, amikor elindult a finn ötösfogat lemeze. Berobban a muzsika és az első pillanatban magával ragad: először a megdöbbenéstől nem tud mit szólni az ember, utána meg azért nem ocsúdik fel, mert a fejét kapkodja. Ugye valljuk be, egy tökismeretlen, vélhetőleg finn bandával szemben általában nem sok bizodal...
A meglepetés erejével hatott rám a korong, valahogy a nagy újjáalakulás után totálisan kiment a fejemből, hogy a nagy koncertezés közepette Chuck Billyék rögzítettek egy bulit Londonban, amit aztán meg is jelentettek cd, illetve dvd formátumban.
Bevallom, hajlamos vagyok legyinteni, ha német zenekarok kerülnek az utamba, és csak megerősítve látom az előítéleteimet, ha az End Of Days-hez hasonló bandákkal hoz össze a sors. Mire is gondolok? Hát arra, hogy a Dedicated To The Extreme képében ismét egy igazából teljesen felesleges, és minden egyéniséget nélkülöző produkciót sodort utunkba a sz...
Lance King énekest a dallamos muzsikák barátainak 99,9 százalékához hasonlóan, a Balance Of Power révén ismertem és szerettem meg. Mivel az általa felénekelt 3 BOP lemez nagyon megfogott, természetesen kíváncsi voltam, hová vezet a srác útja az angol progpower gárdával való szakítás után. A magas tartományokban otthonosan mozgó, a TNT-s Tony Harnel...
A kaliforniai Avenged Sevenfold - vagy másként A7X - előző lemeze, a Waking The Fallen egy kimondottan erős anyag volt, de nekem is csak a City Of Evil hallatán esett le a húszfilléres, hogy mitől is olyan jó és főleg különleges ez a banda. Sok lemezre rámondják azt a jelzőt, hogy előremutató, de csak kevésre áll meg - az idei év metal terméséből m...
Nehezemre esik objektíven írni az Annihilatorről. Vagyis régebben nagyon nehezemre esett volna, ma már sokkalta könnyebb. Hosszú időn át ugyanis abszolút az egyik legnagyobb kedvencem volt Jeff Waters bandája. Bármit csináltak, nagykanállal faltam, lett légyen szó akár a Remains rideg, gépies hangzásáról vagy akár a nyíltan visszakanyarodó, valójáb...
Régóta érlelődött, húzódott-halasztódott ez a tribute lemez, de végül csak sikerült összehozni, méghozzá nem is akármilyen minőségben.
A Destruction az Destruction! Világmegváltó gondolatokat nem lehet róluk papírra vetni. Az eurothrash egyik legmegbízhatóbb bandája, akik az újjáalakulást követően már negyedik lemezüket jelentették meg Inventor of Evil címmel. A bevált formulán most sem változtattak, agyszaggató hangzás, elsöprő lendület, fröcsögő gyűlölet, tehát 12 újabb Destruct...
Ajjaj, már megint támadnak a sírós szemű pandamacik, kétszázas szögekkel kivert csuklószorítókban acsarogva... A borítón látható nyusziszemű, bakfejű figura pedig jól festett volna mondjuk egy 15 évvel ezelőtti, Bathory, Diktátor, vagy hasonló black csapat lemezén... de ma kissé megmosolyogtató. És tegye fel a kezét az, aki a K.O.A. rengeteg mini C...
A trió 1999 óta működik, ám én most találkoztam velük első alkalommal. A srácok elég lökött neveken nyomulnak - az ilyesmi sosem tett jó benyomást rám. Riff Randall, Hama Hart vagy President Evil... Önkéntelenül felmerülhet a kérdés: vajon komolyan gondolják saját magukat?
Az ezredforduló tájékán óriási divat volt konceptalbumokat készíteni, túl sok maradandó mű azonban nem született, és mára alábbhagyott a zenekarok lelkesedése is ezt illetően. Milyen következtetések vonhatóak le abból, hogy az amerikai metalcore vonal egyik legjobb bandája, a God Forbid most ilyennel rukkolt elő? Annyi bizonyosan, hogy Byron Davisé...
Most egész őszintén: nem unjuk már baromira a tribute lemezeket, különös tekintettel az Iron Maiden előtt tisztelgőeket? De bizony! Én legalábbis nagyon. Mindazonáltal az embert mégis mindig érdekli, hogy kedvencei mit tudnak kezdeni egy másik kedvenc dalaival, a Maiden pedig különösen "nehéz" dió lehet még a legfelkészültebbeknek is.
Az Immortal feloszlása óta talán az egyik legkompromisszum-mentesebb csapat a Dark Funeral - mármint , ami az északi black metal hordákat illeti. 1993 óta ontják ránk legsötétebb, brutális zenéjüket, 1994-es első minialbumuk - amelyet Dan Swanö kevert - már igen nagy elismerésre talált.
Bár a Frontiers elsősorban a dallamos hard rock/AOR zászlóvivőjeként ismert, néha egy-egy prog banda is kikerül kezeik közül. Mi tagadás, jó a szimatuk a műfajhoz, hiszen akikkel én találkoztam eddig, kiváló produkcióval rukkoltak elő: az Empty Tremor Olli Hartmann-nal készített Alien Inside-ja egyszerűen fantasztikus album; a gyors belehallgatás u...
Érdekes külcsínyű ez az ötösfogat. Mondhatni, szedett-vedett figurák sora. Akad köztük rasztafrizurás egyed, Krisztus-hasonmás verseny győztese, de darkos figura is. Ez utóbbi olyannyira a setétség elhivatottja, hogy Michelle Darkness álnév alatt énekel/húrpenget.
Andy B. Franck énekes két bandája közül nálam mindig a Brainstorm vitte a prímet. Különösen igaz volt ez legutóbb, amikor a Symphorce Twice Second lemeze állt szemben a Brainstorm zseniális Soul Temptation anyagával. Kicsit most kiegyenlítettebb lett a párharc, ugyanis a legutóbbi Brainstorm lemez szerintem egy árnyalatnyival gyengébb, mint elődje,...
Facebook
Twitter