A kaliforniai Bleeding Through-t a metalcore korszakban valahogy elkerülte az igazán nagy reflektorfény, de a háttérben építkezve azért elég jól megtalálták a helyüket a színtéren, Magyarországon is többször jártak, szóval nálunk sem számítanak ismeretlennek. Ez már a hatodik stúdiólemezük, vagyis korántsem nyeretlen kétévesekről van szó, és noha é...

Amikor a tavalyi év utolsó napjaiban tragikus hirtelenséggel elhunyt az Avenged Sevefold dobosa, Jimmy „The Rev" Sullivan, nem fogadtam volna arra, hogy ennyire gyorsan elkészülnek a folytatással, de láss csodát, bő fél év alatt kihozták az új albumot.

Na, a végén a Vanden Plas is a Frontiersnél kötött ki – talán azért, mert az Inside Outnál (amely a folyamatosan csődközeli állapotban leledző SPV-vel áll szoros kapcsolatban) biztosabb hátteret tudnak nyújtani az olaszok; talán azért, mert a kiadó azt elmúlt években amúgy is nyitott a progos muzsikák felé – valószínűleg mindkét feltevés megállja a...

Nem igazán vagyok híve a klasszikus felállás/eredeti énekes-fetisizmusnak, de sajnos akadnak olyan esetek, amikor az utód bizony nem üti meg a mércét. Így történt ez a TNT esetében is: a Tony Harnell távozása óta készült két lemezzel alapvetően nem lett volna baj, de Tony Mills (bármekkora nagy kultarc is volt a Shy élén anno) egyszerűen nem olyan ...

John Norum nemcsak a Europe gitárosaként, hanem szólóban is igen komoly dolgokat tett le az asztalra, saját műveit pedig – ellentétben Joey Tempest munkáival, amelyekről finoman szólva is megoszlanak a vélemények – többnyire a keménymag is jól szokta fogadni. Szerintem Joey lemezei is igényes, értékes muzsikát tartalmaznak – de én ugye fanboy volné...

Az utóbbi évek talán legpofátlanabb zenekara a svéd H.E.A.T., akikre kb. egy éve hívta fel a figyelmemet a hozzám hasonlóan Europe és hair metal fanatikus Horváth „Dreyelands" András barátom. Pofátlanul fiatalok, pofátlanul ráéreztek arra a zenei világra, amelynek fénykorában még épphogy csak megszülettek és pofátlanul hitelesen hozzák annak hangzá...

Lengyel prog – az rossz egyszerűen nem lehet. És ha lengyel meg progresszív, akkor első körben remélhetőleg mindenkinek beugrik a zseniális Riverside és a feltörekvő Indukti. Meg talán lassan majd a Votum is. A gyökerek valahol ugyanazok (Porcupine Tree, Pink Floyd, Opeth), a végeredmény mégis picit mindig más.

Nem biztos, hogy pont nálam kellett volna landolnia a Thornwill cd-jének, a heavy/power zenéket az utóbbi években mondhatni módjával szeretem, de amint átlapoztam a képregényszerű formában megalkotott bookletet, felkeltették az érdeklődésemet.

Igaz, még tavalyi, de ha itt heverészik, miért ne lehetne róla megemlékezni? Még akkor is, ha elsőre egy Stone Sour/Slipknot-wannabe zenekar ugrott be róluk, az énekes, Andy Campbell annyira gyönyörűen levette Corey Taylor stílusát az üvöltözéstől kezdve az énekdallamokig, hogy az gyönyörű... Igaz, a hangszíne valamelyest hasonló, talán nem is véle...

A rockzene mindig erős volt a polihisztorok kinevelésében. Itt van például ez a Nicke Andersson (vagy inkább Nick Royale-t kéne írnom?), aki már az Entombedban is sokkal több volt egyszerű dobosnál - ének, gitár, basszusgitár, zene, szöveg, borító, logó, produceri munka, minden játszott, ami éppen kellett, vagy amihez épp kedve volt.

A névből egészen egyszerű agymunkával ki lehet találni, hogy a flamenco és a metal párosításáról van szól. Flametal néven korábban már megjelent két lemez, igaz, akkor még „normális" zenekarral adták elő a szerzeményeket a srácok, ráadásul koncerteken flamenco táncosok is felléptek velük.

Valahogy a Live zenekar itthon sosem szerzett nagy rajongótábort, kétlem, hogy egy önálló koncertjükre tömeges népvándorlás indulna be, pedig ez a post-grunge zene a Seattle-mániákusoknál is egészen biztosan betalálna. A Live tavaly úgy döntött, hogy egészségmegőrző szünetet tart, amiből gyakorlatilag feloszlás következett.

Szerencsém van, mert Mr. Glenn Danzigről, Evil Elvisről, talán magáról a Sötétség Fejedelméről (höhö) mindig hálás dolog írni. Pláne, ha hat év után új stúdiólemezt szabadít rá a világra. Ami ráadásul – hogy jó előre le is lőjem a poént – alsóhangon a legjobban sikerült produktuma a 4-es korong óta. Pedig az már nem éppen tegnap volt...