Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Arjen Anthony Lucassen's Star One: Victims Of The Modern Age

A Star One sokak számára talán nem mond túl sokat, de ha azt a nevet dobom a kalapba, hogy Arjen Anthony Lucassen, akkor több főben is világosság gyúlhat. A holland zsenit legtöbbször az Ayreonnal azonosítják, mely jó néhány projektje közül a legepikusabb és legösszetettebb, s talán ez az, ahol a mester tehetsége teljes fényében tündökölhet.

megjelenés:
2010
kiadó:
InsideOut
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Aztán ott van még, többek között, az Ambeon, amely afféle ambientes beütésű, éteri muzsika, vagy a legfiatalabb csemete, a Guilt Machine, melynek lágy, a hetvenes évek prog rockját idéző hangulata szintúgy bizonyítja Lucassen páratlan dallamérzékét. Temérdek gyermeke közül hozzám mégis a Star One áll a legközelebb, aminek egészen mostanáig mindössze egyetlen albuma jelent meg. Ez a Space Metal, amin talán a valaha megírt legtökéletesebb space metal (mi más?) hallható: progos dalszerkezetek, neoklasszikus gitár- és billentyűszólók, a kozmosz fenségességét lefestő szintetizátorjáték és gigantikus vokáltémák. S mindehhez még hozzáadódik egy jó adagnyi teátrális, operás jelleg is, köszönhetően a vendégénekeseknek, akik a hangjukkal egyben el is játsszák a rájuk osztott szerepeket. És hát melyik metalrajongó filmbolondnak nem gyorsul fel a szívverése a ténytől, hogy a dalok olyan mozgóképes alkotásokon alapulnak, mint mondjuk az Alien, a Csillagok Háborúja, a Dűne, vagy a Kedves Ellenségem?

Az első lemez óta eltelt nyolc évben mindössze egy koncertfelvételt adott ki a mester, Live On Earth címmel, és ennyi... Egészen mostanáig, itt van ugyanis a második felvonás, amely sötétebb, keményebb és mindebből kifolyólag bizony súlyosabb is, mint elődje. A szellős, szintetizátor-vezérelt hangzás a múlté, ezúttal a gitársávok tömören, vaskosan, mégis valahogy puhán szólnak, vagyis nem nyomják agyon a hallgatót, de végig metalosak maradnak. Mindez a lemez koncepcióját hivatott szolgálni, mely nem más, mint a mostanában reneszánszát élő poszt-apokaliptikus téma. Lucassen fogta magát, és a Star One hagyományokat követve kiválasztott tizenhárom filmet, főként a science fiction műfajából, és ezekhez komponálta meg egyenként saját interpretációit. Egy ügyes húzással pedig a mester ahelyett, hogy elárulta volna a dalok alapjául szolgáló filmek címeit, egy internetes nyereményjáték keretében kérte fel a rajongóit, találják ki, melyik dalt melyik film ihlette.

Persze, mindezek után még ugyanúgy lehetne egy jó nagy mellényúlás a Victims Of The Modern Age, de ilyesmiről szó sincs. Az alapverzió lemezére felkerült kilenc szerzemény mindegyikére valóban a legmegfelelőbb kifejezés a kompozíció. Lucassen soha nem adott még ki fércmunkát a kezei közül, de amit ezúttal véghezvitt ezen az albumon, az az igényességnek egy olyan foka, amivel manapság ritkán találkozni. Ez az igényesség egyrészt magából a zenéből adódik, amit humorherold hollandusunk jó szokásához híven egymaga írt, hangszerelt és producerelt is, méghozzá mindezt profi módon. Egyedül a szólókat, a basszusfutamokat, no és persze az éneket bízta másra, vagyis öncélú magamutogatással azért mégse lehet megvádolni.

Énekfronton ismét a Space Metal gárdája sietett a zeneszerző segítségére, s aki ismeri azt a lemezt, az tudhatja, micsoda énekesekről is van itt szó. A női oldalt Floor Jansen (After Forever, ReVamp, Ayreon) képviseli, jellegzetes, erőteljes hangja főként a refrénekben domborít, de például a 12 Majom című filmen alapuló, emlékezetes refrénű Cassandra Complexben egyszerűen fantasztikus a Russell Allennel előadott kettősük. Férfiénekből három markáns változatot is kapunk, amiből Dan Swanö (Edge Of Sanity, Bloodbath, Demiurg) a mély, agresszív oldalért felel, s érdekes hallani, hogy bár a téma ezúttal elég komor, és a címadó dalban (a Mechanikus Narancs bámulatos adaptációja) még hörög is egy keveset, Lucassennek mégis sikerült rávennie arra, hogy itt-ott énekeljen is, ne csak kántáljon, amivel mindjárt úgy tűnik, mintha eggyel több énekes szerepelne a lemezen.

Lucassen országos cimborája is tiszteletét tette a holland házi stúdiójában, aki nem más, mint Damian Wilson az angol Thresholdból, akire Lucassen ezúttal több szerepet osztott, mint legutóbb, s így végre a brit pacsirta is teljesen kibontakoztathatta énekesi tehetségét. A Menekülés New Yorkból film alapján született, borongós 24 Hours egy jó példa Wilson ezerszínű hangjára, ahol fásultan mereng kilátástalan helyzetén (ne feledjük, itt is színészkedés folyik, csak hangokkal), aztán a Human See, Human Do (a Majmok Bolygója tempós, zaklatott feldolgozása) tételében elereszti hangját, amelyben a rémület keveredik a kétségbeeséssel. Aki azonban a legnagyobb teljesítményt nyújtja ezen a korongon, énekesi fronton, az a Symphony X-es Russell Allen. A fazon egész egyszerűen hihetetlen! Férfiasan érces hangjában ott dühöng egy láncra vert fémszörnyeteg, de közben mégis olyan természetességgel és szenvedéllyel képes előadni magát, amire talán csak a hatvanas évek legnagyobb előadói voltak képesek (klasszikus hard rock rajongóknak ajánlott Allen szólólemeze, a briliáns Atomic Soul). Ha kell visszafogottan búg, de ha arra kerül a sor, a fémylő csillagokat is leénekli a sötét égről. A záró, It All Ends Here-ben pedig, ami a Szárnyas Fejvadász gyötrődő replikánsainak utolsó perceit eleveníti fel, mind a négy énekes együtt lép a színre, és ezzel az epikus, majd' tíz perces darabbal méltón zárják le a lemezt.

Ám ahogy az a Space Metalnál is megesett, most is akad egy második cd, amely a pazar kivitelezésű, gyönyörű képekkel illusztrált digipack verzióhoz jár. Ezen még öt nótát találunk, melyek közül négy saját, egy pedig az Emerson, Lake & Palmer Knife Edge-ének feldolgozása. Érdekesség, hogy a saját szerzemények közül az egyiket (a Logan Futása inspirálta Lastday) maga a mester énekli, amiből csak úgy süt a klasszikus prog rock iránti tisztelet. Kiemelkedő még az As The Crow Dies keserűen felemelő tétele, melyet Mike Andersson énekel, s amely Az Út című tavalyi alkotáson alapul. A másik, ami mindenképp megemlítendő, a Gattaca után született Closer To The Stars, amelyben a legendás Tony Martin ereszti el borzongató hangját. Komolyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy felénekelte a Headless Cross-t. Bámulatos! Emellett a bónusz lemezen szerepel még egy több, mint félórás Making of film is, amiből kiderül, hogy ez a Lucassen valójában egy nulla egójú, ám rendkívül intelligens és humoros csóka, aki ugyanakkor elég határozott zenei elképzelésekkel rendelkezik ahhoz, hogy biztos kezekkel irányítsa embereit.

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Victims Of The Modern Age mindezek ellenére nem egy könnyű hallgatnivaló. Rengeteg apró finomság teszi színesebbé, különféle hangulatok keverednek akár egy dalon belül is, szintetizátor-gitár szólópárbajok repkednek a fejünk felett, s mindezt a masszív hangzás csak még töményebbé teszi, a történetmesélős jelleg miatt pedig könnyen elkalandozik az ember figyelme. Ám megéri ráfordítani az időt, s csakúgy, mint az idei év másik kiemelkedő progos anyagánál, az új Orphaned Land lemeznél, itt is szükségeltetik a felfedezés iránti vágy és a türelem az album irányába. De komoly zenéhez csakis komolyan érdemes hozzáállni, a Victims Of The Modern Age pedig mestermű a javából.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.