Szinte egyszerre jelent meg a Dimmu Borgir és a Cradle Of Filth új albuma, de egyelőre valahogy mégsem érzékelem a versenyköpködést azt illetően, hogy az Abrahadabra vagy a Darkly, Darkly, Venus Aversa árusítja-e ki jobban a black metalt. Lehet, hogy csoda történt, és ma már tényleg csak kevesen látják ebben a lényeget? Nem merem magam ilyen illúziókba ringatni, de azért reménykedjünk...
Manapság igencsak áldásos dolog death metal rajongónak lenni, ekkora választék tán még soha nem állt a véresszájú fanatikusok rendelkezésére, mint napjainkban. Ám a maihoz hasonlóan a '80-as évek végén, valamint a '90-es évek első felében is irigylésre méltó időszakot éltek a stílus akkori imádói, hiszen ebben az időszakban alakult és forrott ki ig...
Az Alexisonfire zenéje saját meghatározásuk szerint a legjobban két, egymásra bicskát rántó katolikus iskoláslány küzdelmének zajára hasonlít: vagyis egyszerre zajos, veszélyes és vonzó. A 2000-es évek zenei világában eddigi 4 lemezükkel komoly nyomot hagyó kanadaiak ez alapján játszhatnának akár dallamos metalcore-t vagy jófajta stricicore-t is, d...
Aki figyelemmel követi mostanság a hazai hc/grind szcénát, az biztosan megfigyelte, hogy milyen izgalmas pezsgés jellemzi ezt a marcona irányzatot. Az Another Way és a Krampüs után itt van egy újabb csapat, akik nem kívánnak kimaradni a jóból, és bizony ők is kihasítanak egy szeletet az extrém zenei tortából.
Sokan sok helyen megírtuk már, hogy vannak érthetetlenül és indokolatlanul alulértékelt zenekarok. Elég csak az Armored Saintet, a Leatherwolfot vagy épp a Vicious Rumors-t említenem, nagyjából a megkérdezettek mindegyike helyeslően bólogatni, illetve hozsannázni fog, nevezettek ugyanis nem egyszerűen kultikus, sokkal inkább műfajukban kiemelkedőt,...
Vaskos fekete gyertya ég az éjsötét semmi közepén, fényében különös, a '60-as évek végének, '70-es évek elejének különféle narkotikumokkal átitatott, pszichedelikus világát idéző betűkkel fehérlik elénk: Electric Wizard - Black Masses. Ez a borító tökéletesen hűen mutatja meg, miről is fog szólni a lemez, de még inkább az Electric Wizard egész jele...
A Star One sokak számára talán nem mond túl sokat, de ha azt a nevet dobom a kalapba, hogy Arjen Anthony Lucassen, akkor több főben is világosság gyúlhat. A holland zsenit legtöbbször az Ayreonnal azonosítják, mely jó néhány projektje közül a legepikusabb és legösszetettebb, s talán ez az, ahol a mester tehetsége teljes fényében tündökölhet.
Az Unruly Child 18 évvel ezelőtti debütálását ma is könnyes szemmel emlegeti minden AOR rajongó. A Mark Free énekes (azelőtt King Kobra, Signal), Bruce Gowdy gitáros és Jay Schellen dobos (Hurricane) fémjelezte csapat a műfaj klasszikus sablonjait variálta, de mégis volt a zenében valami olyan frissesség és extra dinamika, ami kiemelte őket az akko...
A mohácsi Solar Scream nem éppen egy örökmozgó csapat, egykori shockos kollégánk, Kántor Tamás gitáros és társai inkább csak a háttérbe húzódva, figyelgetve alkotnak. Nyilván nincsenek illúzióik azt illetően, meddig lehet jutni Magyarországon ezzel a zenével...
Van úgy, hogy a kedvenced azért a kedvenced, mert pont olyan zenét játszik, amit éppen pont nagyon szeretsz. Aztán az is előfordul, hogy a kedvenced éppen csak egyetlen tulajdonsága miatt a kedvenced, mert az azt egyet úgy tudja, mint senki más a glóbuszon. Aztán vannak azok a kedvencek, akik valamiben valamikor elsők voltak, és úgy emlékszünk ráju...
Íme egy újjáalakulás, ami jóval többet váratott magára a kelleténél. A San Francisco-i Forbidden a thrash fénykorában sem számított soha akkora névnek, mint a Testament vagy akár az Exodus, első két klasszikus albumukkal, az 1988-as Forbidden Evillel és az 1990-es Twisted Into Formmal azonban a műfaj igazi sarokköveit helyezték el a térképen.
Akárcsak a Cradle Of Filth-é, úgy a Dimmu Borgir nevének puszta említése is a mai napig képes automatikus sugárban hányást kiváltani egy csomó emberből, pedig a nagy „ki az igazi black metalos, és ki az áruló, aki Britney Spearsszel és Fred Dursttel van egy szinten?" vita már jó tíz éve lecsengett.
A szűk két és fél hónapja Magyarországon is tiszteletét tevő Dave Wyndorf azokkal játszik egy ligában, akik túlélték a saját halálukat. Nem tudom pontosan, hogy azon a jó négy évvel ezelőtti kába éjszakán ténylegesen meghalt-e néhány percre, vagy megúszta enélkül, de az tuti, hogy a gyógyszer-túladagolás simán bizonyulhatott volna végzetesnek is.
Nem csupán egyszer írtam már le ezeken a hasábokon, hogy Rob Halford igyekszik mindent többszörösen aprópénzre váltani, mióta csak megszerezte szólóprodukcióinak összes jogát. A DVD-k során, ilyen-olyan újrakiadásokon, válogatásokon, illetve ezek különféle összekapcsolt mutációin az ember könnyen túllép (különösen így a letöltések korában), a taval...
Most, hogy a tavalyi visszatérő, egyébként roppant izmos Asphyx lemez, a Death...The Brutal Way után a csapat előrukkolt pályafutásuk első koncert dvd-jével, Martin van Drunen hörgőgépezet némi pihenésként másodszorra is összecsődítette a Hail Of Bullets-es cimboráit, hogy újabb death albummal gyarapítsák a holland zenei gyűjteményt.
Bár a köztudatban már most úgy él a City Of Fire, mint az utóbbi években igen elfoglalttá vált Burton C. Bell újabb magánprojektje, ez valójában nem teljesen igaz. A zenekart a Strapping Young Ladből és a Fear Factoryből is ismert Byron Stroud basszusgitáros alapította még a kilencvenes években Caustic Thought néven, Ian White gitárossal és Bob Wag...
Az utóbbi három év egyik leghallgatottabb albuma volt nálam az Alter Bridge második anyaga. A Blackbird nem kapott el azonnal, nem volt szerelem első látásra, s talán épp ezért bizonyult ilyen tartósnak ez a kapcsolat. Apránként, dalról dalra fedte fel előttem értékeit az a lemez, egyszerre titokzatosan és kacérkodva, s azok a felejthetetlen dallam...
Serj, Serj... Mit művelsz már megint, te Meg Nem Értett Művész? Volt neked egy remek zenekarod, ami talán túl sikeressé vált. Előjöttek az emberi, zenei problémák, ahogy az azon a szinten kivétel nélkül mindenkivel megesik. Aztán persze kitaláltad, hogy te szólókarrierbe kezdesz, mert belül feszít a mondanivaló. Ami nem is baj, szeretjük a hangodat...
A Sick Of It Allt kis túlzással nevezhetjük a hardcore műfaj Motörheadjének is: lemezeik nagyjából mindig ugyanazon a vonalon mozognak, az eltérések legfeljebb nüansznyiak, de ezen senki sem reklamál, esetükben minden így van a legnagyobb rendjén. Némelyik albumuk erősebb, némelyik kevésbé kiugró, de a megbízható színvonalat mindig hozzák, az meg m...
Kezdjük a lényeggel: komoly névtől idén már egészen biztosan nem kapunk rosszabb lemezt az Imperfect Harmonies-nál, de Serj Tankian második teljes szólóalbuma sokéves távlatban is nyugodt szívvel helyezhető a „Nagy sztárok méltatlanul szánalmas produkciói" feliratú dobozba a Metallica St. Angere vagy Chris Cornell Screamje mellé. Kerülgethetném per...
2010 a zenei meglepetések éve számomra – pozitív és negatív értelemben egyaránt. A Linkin Park esetében a mérleg abszolút pozitív irányba billent. Pedig sosem kedveltem különösebben a zenekart, sőt. Néhány dalukat jólesett ugyan meghallgatni, a lemezeiket is végigpörgettem párszor, de amolyan belépőzenekarnak tartottam azok számára, akik még nem tu...
Érdekes körülmények között jött ki James LaBrie új szólólemeze (saját neve alatt a második, ha a Mullmuzzler anyagokat is számításba vesszük, már a negyedik), hiszen megjelenése előtt mindössze két héttel Mike Portnoy kilépett a Dream Theaterből, egészen más megvilágításba helyezve ezzel az anyabanda jövőjét.
A Terminátor T-1000-es modelljének öccse által vezérelt Filter legutóbbi albuma, az Anthems For The Damned enyhén szólva sem ütött be nálam, olyannyira nem, hogy ma már az akkor kiosztott hat pontot is soknak tartom rá. Nem is volt túl sok kedvem hallgatni őket azóta.
Olyan leplezetlenül Megadeth-ízű instrumentális intróval (Remnants) indul az új Disturbed, hogy az ember még a chicagói négyes előző albumainak ismeretében is meglepődik. Még meglepőbb, hogy ez a feeling a bevezetőből kibontakozó címadó dalban is kitart, olyan a dal összhatása, mintha csak valamelyik dallamosabb korszakát élő amerikai thrash legend...
Mikor 2004-ben végre-valahára kijött a visszatérő Death Angel album, a The Art of Dying, sokan ráncolták a homlokukat. Nem igazán értettem a fanyalgókat már akkor sem, hiszen a Death Angel lemezek között már a klasszikus időkben is óriási különbségek voltak, ez a zenekar mindig új utakat keresett, sosem ismételte önmagát.
Mikor hat éve a svéd The Crown úgy döntött, hogy bedobja a törölközőt, akkor az egyik legerősebb death/thrash formáció szállt a sírba. Ám a hangszeres szekció idővel csak meggondolta magát, s lám, mintha a kihagyott évek el se múltak volna, az új frontemberrel kiálló csapat ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta.
Na, ez aztán tényleg az az eset, amikor elég lenne felsorolni a szupergroup tagjainak nevét, mert az is mindent elárul arról, mit fogsz hallani a lemezen, és főleg milyen minőségben. A Black Country Communionben ugyanis a hard rock műfaj egyik leghatalmasabb öregje, Glenn Hughes egyesítette erőit az ifjú blues-nemzedék talán legnevesebb képviselőjé...
Facebook
Twitter