Shock!

február 19.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Dimmu Borgir: Abrahadabra

Akárcsak a Cradle Of Filth-é, úgy a Dimmu Borgir nevének puszta említése is a mai napig képes automatikus sugárban hányást kiváltani egy csomó emberből, pedig a nagy „ki az igazi black metalos, és ki az áruló, aki Britney Spearsszel és Fred Dursttel van egy szinten?" vita már jó tíz éve lecsengett.

megjelenés:
2010
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 28 Szavazat )

Baromira okafogyottnak érezném belemenni megint a sokezerszer lefutott körökbe, úgyhogy hagyjuk is most ezt az egészet, hiszen a Dimmu attól még ma is simán Európa vezető metal bandái közé tartozik, hogy ezt sokan képtelenek megemészteni.

A csapat háza táján elég komoly változások történtek az elmúlt hónapokban. A legfontosabbak ezek közül mindenképpen az énekes/basszusgitáros Simen – azaz ICS Vortex – és a billentyűs Mustis távozása voltak, akiknek érdemeit és a banda hangzására gyakorolt befolyását a megmaradt három tag, Shagrath, Galder és Silenoz azóta kórusban igyekeznek kisebbíteni. Ezután már csak hab volt a tortán, amit Snowy Shaw-val rendeztek, aki a lemezen a dallamos énekért (!) felelt, majd be is szállt a zenekarba („óriási öröm számomra, hogy a KISS óta létezett legfantasztikusabb banda tagja lehetek"), hogy utána egy, azaz egy teljes nap után kilépjen. Ezen még azok is gúnyosan vigyorogtak, akik egyébként sosem tartották a Dimmut bérzenészekkel telezsúfolt komolyan vehetetlen, ordenáré giccscirkusznak. Mint mondjuk én...

Ilyen alapozás után nem lenne nagy szám a földig lehúzni az Abrahadabrát, de erre igazából nincs szükség, mert a lemez nem sikerült rosszul. A jellegzetes Dimmu Borgir hangzás alapjai nem változtak a tagcserék miatt, most is ugyanazt a blackes alapokra épülő, de igazából mindenféle irányzat stílusjegyeit hegybe hordó, majd azt egyfajta teátrális, filmzenés hatású masszává összekutyuló bombasztmetalt szállítják, amit eddig. Nem mondom, hogy 2010-ben túlságosan izgalmasan hat ez az egész, és az is elég valószínű, hogy a Puritanical Euphoric Misanthropia / Death Cult Armageddon kettősnél jobb albumot ezen a vonalon már nem fognak tudni készíteni. Az azonban elvitathatatlan, hogy amit tudnak, azt most is megbízhatóan hozzák. Még úgy is, hogy Simen éteri dallamai azelőtt elég sokat tettek hozzá a hangulathoz, hiába köpnek rá most kígyót-békát. Snowy Shaw ércesebb hangja persze teljesen más, mint az övé, de egy cseppet sem rossz, és ez a kevésbé cizellált torok is képes megteremteni a megfelelő ellenpontot Shagrath vartyogásával szemben. Itt-ott egy énekesnő, Agnete Kjolsrud is kiemelt szerepet kap, ezek a részek is meggyőzőre sikeredtek.

Egyébként meg nagyjából minden maradt a régiben, tehát van sok monumentális nagyzenekari betét meg sötét lepelbe burkolt billentyűtéma, amik többnyire párhuzamosan futnak a black, heavy és death metalt, thrasht meg még ki tudja, mi mindent egyszerre összeriffelő Silenoz és Galder témáival. A kísérteties kórusok pont ott úsznak be, ahol azokat az ember várja, és még az is halálos pontossággal tippelhető meg, hol kíséri majd a dalokat a színpadon tűzfújás, szikraeső meg retinagyilkos lámpavillogtatás. Vagyis a produkció minden ízében kiszámítható, sőt, kiszámított, de magához képest teljesen koherens rendszert alkot, az összes elemnek megvan benne a maga precízen kimért helye. A dalok közül mindenképpen kiemelendő a szokásos horrorintrót követő Born Treacherous nyitás (középtájt egy jó kis slayeres gitártémával), a szinte már-már black metalba oltott rockoperát idéző Dimmu Borgir (remek dallamos kiállásokkal), a hangszerelésileg talán legizgalmasabb Ritualist vagy a Garmmal megerősített Ending And Continuations, ezeket különösen eltalálták. A megszólalás is olyan, mint amilyet megszokhattunk tőlük, tiszta és ezerrétegű, vagyis a necro-hangzás fetisisztái most is azonnal ágynak esnek majd tőle.

Mindent összevetve a Dimmu most is azt a szellemvasút-utazást nyújtja, amit eddig, és tagadhatatlanul jól csinálják. Belőlem manapság már nem képes olyan lelkesedést kiváltani ez az album, mint amilyet '99-ben a Spiritual Black Dimensions vagy két évvel később a Puritanical Euphoric Misanthropia kapcsán éreztem, de sem én, sem ők nem lesznek már fiatalabbak. A rájuk zúduló fikamennyiség mindenesetre továbbra sem indokolt, mert a produkció abszolút professzionális – talán egy kicsit túlságosan is az. Az meg oké, ha valakinek nem tetszik a zene, de most őszintén, a korai norvég vonal kizárólagos híveitől mennyire komolyan vehető bírálat az, hogy nevetségesek a zenekari fotóik?

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.