Mikor hat éve a svéd The Crown úgy döntött, hogy bedobja a törölközőt, akkor az egyik legerősebb death/thrash formáció szállt a sírba. Ám a hangszeres szekció idővel csak meggondolta magát, s lám, mintha a kihagyott évek el se múltak volna, az új frontemberrel kiálló csapat ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta.
Na, ez aztán tényleg az az eset, amikor elég lenne felsorolni a szupergroup tagjainak nevét, mert az is mindent elárul arról, mit fogsz hallani a lemezen, és főleg milyen minőségben. A Black Country Communionben ugyanis a hard rock műfaj egyik leghatalmasabb öregje, Glenn Hughes egyesítette erőit az ifjú blues-nemzedék talán legnevesebb képviselőjé...
Bár már vége a nyárnak, egy laza, tökös punklemez mindig jól jön. Az Authority Zero-ra mindig is lehetett számítani, ha jól összerakott, ragadós refrének által uralt, ska/reggae elemekkel megbolondított kalipunk dózist akartunk az arcunkba kapni, de úgy érzem, negyedik albumukkal minden korábbinál jobban összekapták magukat.
Tavaly megjelent nagylemeze bemutatására kért fel az Another Way nevű békési hc/grind banda, s utánajárva némi meglepetéssel fedeztem fel, hogy ez a fiatal csapat nem is olyan fiatal, hisz nyolc éve hallatták legelőször a hangjukat, a Holtágak Az Ártérben pedig immáron a csapat ötödik lemeze, s állításuk szerint stílusuk az idők során folyamatosan ...
A Stone Sour végérvényesen felnőtt, egyszerre lépte át a kamaszkort, és az azt követő fiatal, gondtalan éveket is. Megkomolyodott, (még) tartalmasabbá vált, amit az Audio Secrecy intrója is érzékletesen vetít előre. Nincs két perc az a lassú, komor, zongorás bevezető, melynek minden egyes hangja mintha egyenesen a koponyánkba érkezne, mégis pontos ...
A svéd Sonic Syndicate annak idején úgy híresült el, mint a Nuclear Blast tehetségkutatójának nyertese, és elég gyorsan sikert is arattak a kiadó által gondozott kettes lemezükkel, a 2007-es Only Inhumannel. A fiatalok már akkoriban is a skandináv gyökerű melodikus death metal egy lazább, fiatalabb közönség számára áramvonalasított verzióját nyomat...
Talán furcsa, talán nem, de a Jackyl volt a legutolsó hajbanda, amelyik képes volt befutni és sztárrá válni az Egyesült Államokban a grunge-korszak hajnalán. Rejtély, miért karolta fel őket a Geffen éppen 1992-ben, amikor a nagy kiadók már inkább kiszórni igyekeztek az előző éra neveit, de ebben az esetben megérte kockáztatni: az atlantai rock'n'ro...
Érdekes húzás volt a Nuclear Blasttől a finn csajokból álló Indica leszerződtetése, mert ugyan a kapcsolat adott – a banda egyik fő támogatója jó ideje Tuomas Holopainen a Nightwishből –, de a kiadó profiljába mégsem igazán passzol a zenekar. Nem tudom, hogy valami nagyobb mainstream nyitás kezdetéről van-e szó, vagy csupán egyszeri kirándulást tet...
Komolyan nem tudom, mi van velem mostanában, de számomra az év meglepetése, hogy egy heavy metal lemezért teljes erőből lelkesedni tudok. Az Accepthez egy konkrét élményem kötődik: a Metal Heart idején a címadót teljes erőből hallgattuk a legjobb barátnőmmel, az udvaron napszám toltuk partvisnyéllel a riffeket és roppant harciasnak éreztük magunkat...
Úgy szeretem ezt a lemezt, hogy nem szeretem. És úgy nem szeretem, hogy szeretem. A Volbeat biztonsági játékot játszik, az most már egészen biztos. Rettentően kedvelem őket, konkrétan az egyik olyan zenekar, akiket bármikor, bármennyiszer meg tudok hallgatni, sosem unom meg, a legszarabb helyzetekben is pillanatok alatt jókedvet tudnak generálni, v...
Mi jut eszünkbe Japánról? Szamurájok, kimonók, őrült filmrendezők, mikrocsipek, klassz autók, professzionális fényképezők, Tamagochi meg Nintendo. És Marty Friedman. Ez az ultratehetségű gitáros immár bő egy évtizede a felkelő nap országában tevékenykedik, feleséget is onnan választott, megtanulta a nyelvet, japán vetélkedőkben és szórakoztató műso...
Bár kifejezetten szeretem az Apocalypticát, utolsó lemezük, a Worlds Collide nagy csalódást okozott. Felületesnek, összecsapottnak éreztem, ami a Reflections, illetve az azt követő, egyszerűen csak Apocalyptica címmel megjelent anyagok után komoly minőségi hanyatlást jelentett.
Annak ellenére, hogy a Stereochrist előző lemeze négy évvel ezelőtt, 2006-ban jelent meg, igazán nem mondható, hogy eseménytelenül teltek az elmúlt évek a banda körül. A Live Like a Man megjelenését követő időszakban egy stabil, bivaly zenekart láthatott a közönség, akik a remekül sikerült lemez után élőben is ütöttek.
Végül csak megérkezett az új Spiritual Beggars, igaz, fél évtizedet kellett várni rá, és eközben olyan pillanatok is akadtak, mikor úgy tűnt, egyáltalán nem készül el a lemez. További kérdőjeleket rajzolt a táblára, amikor Mike Amott az utolsó utáni pillanatban ismét énekest cserélt, hiszen JB a Roadrunnernél felpörögni látszó Grand Magust választo...
Szép lassan közhelyszámba megy, miszerint talán csak az ördög tudja igazán, hogy az egykori Gorgoroth, Audrey Horne és Manngard tagokból álló zenei bűnbanda vajon hogyan kötött ki annál a muzsikánál, amit a 2004 nyarán életre hívott Sahg keretén belül művelnek.
A dán Pretty Maids a '80-as évek elfeledett nevei közé tartozik, habár hazájukban és Japánban ma is komoly táborral rendelkeznek. Persze tény, hogy a csapat nem erőlteti magát halálra a turnézás terén, és az évtized elejének metal revivalját sem sikerült olyan mértékben kihasználniuk, mint más régi neveknek.
Ez a kiadvány már jóval megjelenése előtt kapott hideget-meleget. Nem csoda, hiszen talán még el sem temették szegény Ronnie Jamest, máris jött a hír, hogy Jorn Lande és zenekara kihoz egy tisztelgő válogatást. Persze árnyalta a képet, hogy a feldolgozásokat igencsak kedvelő, és köztudottan Dio fanatikus Jorn már sokkal korábban elkezdett dolgozni ...
George Lynchtől, akármennyire zseniális gitáros is, nem áll távol tehetségének aprópénzre váltása. Kicsit ennek a lemeznek is van egy ilyen olvasata (hallata), pláne, hogy klasszikus zenei „slágereket" szándékozott új köntösbe öltöztetni, ami 2010-ben már nemcsak hogy lerágott csont, de kissé cikinek is számít talán.
Az előző Buckcherry lemez, a Black Butterfly elég hervasztóra sikeredett. A kaliforniai rockerek olyannyira megrészegültek az egy körrel korábbi Crazy Bitch dal amerikai sikerétől, hogy megpróbáltak tudatosan további slágereket írni a tengerentúli mainstream rádiók számára, a végeredmény pedig körülbelül annyira sikerült izgalmasra és tökösre, mint...
Nagy divat manapság megköpködni Zakk Wylde bandájának utolsó néhány lemezét, mondván, hogy a metal gitározás történetének egyik legnagyobb egyénisége kaptafára dolgozik, már minden patronját többször elsütötte, túlságosan is beozzysodott, slágereket akar írni, és különben is, már a szólói sem a régiek, bezzeg az első két Black Label Society album m...
A pomonai latino gyerekekből (és a gyerek ebben az esetben szó szerint értendő...) álló Bonded By Blood az utóbbi évek nagy felfedezettjei közé tartozott nálam. Némi fáziskéséssel jutottam hozzá két évvel ezelőtti Feed The Beast debütjükhöz, de utána rongyosra hallgattam, és a csapat élőben is olyan elánnal nyomult a Trafóban, amit nehezen lehetett...
Zavarba ejtő dolog Helmet rajongónak lenni. Az ember valahogy sosem tudhatja száz százalékosan, hányadán is áll Page Hamiltonnal, és az elmúlt években elég változékony felállású csapatával. Persze, zseni a csávó, ez alap, stílusteremtő gitáros (énekesnek mondjuk olyan, amilyen), és ha épp olyan kedve van, akkor egészen remekbe szabott dalszerző is....
Különös banda ez a vancouveri Fekete Hegység. Olyanok, mintha végzetesen beleragadtak volna a '60-as évek végének/'70-es évek elejének érzésvilágába, és ezt nem kizárólagosan az általuk prezentált pszichedelikus/retro rockra, vagy kinézetükre értem - ez utóbbi terén különösen Stephen McBean énekes/gitáros/főnök az erős, aki úgy néz ki, mint a Black...
Harry Hess ugyan sosem vált szupersztárrá, de létezik egy hűséges réteg, amelyik a mai napig izgatottan lesi minden megnyilvánulását. Nem tagadom, én is közéjük tartozom, pedig a néhány éve feloszlott Harem Scarem nem éppen a csúcson hagyta abba, sőt, közmegegyezéses csodának igazából csak az első két albumuk számít (különösen az 1993-as Mood Swing...
Ez az austini csapat a „szeresd vagy gyűlöld" csapat eszményi megtestesítője. A - főként - külföldi lapok kritikáiból úgy ugranak ki a dicsőséget zengő betűk, mint valami divatos, 3D-s filmből a bábuszerű szereplők, közben pedig a fórumozók és hozzászólók úgy köpködnek a bandára, mintha mindezért fizetést kapnának.
Négy évvel ezelőtt – tekintettel az Iron Maidenhez fűződő viszonyomra – megelőlegeztem az A Matter Of Life And Death-nek 9 pontot, de így utólag visszatekintve bőven elég lett volna eggyel kevesebb is. Félreértés ne essék, összességében a mai napig jónak tartom az utolsó lemezt, az akkor formátlanabbnak ítélt részletek azonban azóta sem értek be ró...
A Bill Steer csodagitáros (ex-Carcass, ex-Napalm Death, de ezeket talán ide sem kellett volna írni, annyira alap) vezette Firebird sosem tudott igazán megnyerni magának. Nem voltam képes megérteni, hogy egy korábban ennyire az újra törekvő ürge hogyan tud ilyen öreges, lapos és helyenként bizony kimondottan unalmas muzsikát művelni, és hogyan elége...
Facebook
Twitter