Shock!

június 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Monster Magnet: Mastermind

A szűk két és fél hónapja Magyarországon is tiszteletét tevő Dave Wyndorf azokkal játszik egy ligában, akik túlélték a saját halálukat. Nem tudom pontosan, hogy azon a jó négy évvel ezelőtti kába éjszakán ténylegesen meghalt-e néhány percre, vagy megúszta enélkül, de az tuti, hogy a gyógyszer-túladagolás simán bizonyulhatott volna végzetesnek is.

megjelenés:
2010
kiadó:
Napalm
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

De az is hót ziher, hogy - mértéktartó életvitelét ismerve - már előtte is minimum tucatszor hagyhatta volna ott a fogát egy-egy túl jól sikerült lelazulás alkalmával, aztán valami csoda folytán ez mégsem következett be. Szerencsés felépülését követően azonban rövid időn belül érdekes metamorfózison esett át: az egykoron ördögi sármmal felvértezett izmos-inas anyaszomorító egy meglehetősen amorf fazonná alakult át, akiben nem könnyű felismerni azt a rocksztárt, aki a Powertrip klipjében dögös macák gyűrűjében arról énekel, hogy ő bizony soha a büdös életben nem fog többé dolgozni egy napot sem. Pedig hát még mindig ő a Space Lord, és még mindig tud baromi jó dalokat írni, ha megrázza magát. A Mastermindon rendesen megrázta.

A legutóbbi Monster Magnet anyag, az elég harmatosra sikeredett 4-Way Diablo 2007-ben jelent meg, és amennyiben figyelemmel vagyunk az addig rendre érvényesülő hároméves lemezkiadási sormintára, már éppen jönnie is kellett az új opusnak. Fokozott kíváncsisággal vártam a korongot, hiszen a 4-Way esetében még nagylelkűen szemet hunyhattam afelett, hogy a dalok minősége bizony elég rendesen elmaradt a korábban megszokottól - sőt, igazából már a Monolithic Baby!-nél is, csak akkor még nem vallottam be magamnak - mert úgy voltam vele, hogy adok egy kis időt a jó Dave-nek, hogy összeszedje magát, viszont még egy fiaskó bizony már bajosan fért volna bele. És ő ezúttal tényleg beerősített: maga mögött hagyta az utolsó két lemez tüskésebb, kevésbé szerethető (és valljuk be: elég üres) világát, és nem is az van, hogy visszakanyarodott a Dopes To Infinity/Powertrip féle aranykorhoz, vagy a God Says No letisztultabb világához, hanem egyfajta keresztmetszetét adja a Monster Magnet életműnek.

Szerencsére itt vannak azok az azonnal rögzülő, megadallamos refrénnel ellátott kvázi slágerek, amiktől a Monster Magnet mindig is az az igazi hard rock gyöngyszemeket gyártó, bárki által szerethető, de azért kellően mocskos, nagydumás banda volt, ami - hallgasd csak meg a röfögő basszussal indító, majd igazi rakenroller himnusszá terebélyesedő 100 Million Miles-t, a totál lelazultan groove-os Perish In Fire-t, vagy épp az All Outta Nothin' névre hallgató lemezzáró energianyalábot. De akad dal a letisztult, finom fajtából is, mint a némileg saját magukat plagizáló, viszont gitárjátékban baromi erős Time Machine múltidézése, illetve a lassan fokozódó, merengős Ghost Story, ezekben arra is fény derül, hogy Dave barátunk hangját – ellentétben fizimiskájával - a drogok nagy kegyesen megkímélték, pont olyan kesernyésen erőteljes, mint régen, és ezt azért nagyon jó hallani.

Aztán természetesen vannak olyan tételek is, amikkel kicsit keményebb dió barátságot kötni (már akinek, persze), ezek sem rosszabbak semmivel a többinél, csak éppen nehezebben nyílnak meg az embernek. A nyitó Hallucination Bomb törzskönyvezett stoner témája például már helyből túl sok lehet némelyeknek, nekem azonban ez a meglepően ozzys énektémával operáló dal az egyik kedvencem, rég írt már ilyet a Magnet, viszont ez még a Black Label Societynek is kimondottan jól állna. A korai lemezek pszichedelikus space rockját visszaidéző, hihetetlen című The Titan Who Cried Like A Baby, vagy a robosztusan jammelő When The Planes Fall From The Sky egyike sem slágernek való, ellenben ezek is kimondottan remek hallgatnivalók. A brutál jó riffet felvonultató, együtténeklős Dig That Hole, a kellő keménységfaktorral rendelkező címadó, vagy a szutykos lendületű Bored With Sorcery pedig rendesen adnak a pofánknak, úgyhogy az arányok is pont megfelelőek.

Akárhogy forgatom a dolgot, nincs is itt egyetlen tölteléknóta sem, az egész lemez egy teljes órára kikapcsol és elszórakoztat, furamód még talán épp az első kislemeznek választott Gods And Punks talált el a legkevésbé, de ez már legyen az én bajom. Wyndorf Úr – legalábbis nagyon remélem - túl van a nehezén, összekapta magát, és legyen bár akárhány kiló, a lényeget még mindig frankón tudja: rockot kell játszani, teljes gázzal, őszintén.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.