Shock!

január 17.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Halford: Made Of Metal

Nem csupán egyszer írtam már le ezeken a hasábokon, hogy Rob Halford igyekszik mindent többszörösen aprópénzre váltani, mióta csak megszerezte szólóprodukcióinak összes jogát. A DVD-k során, ilyen-olyan újrakiadásokon, válogatásokon, illetve ezek különféle összekapcsolt mutációin az ember könnyen túllép (különösen így a letöltések korában), a tavalyi Winter Songs azonban elég mély sebeket ejtett a rajongók többségén.

megjelenés:
2010
kiadó:
Metal God Entertainment
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Ha valakinek nem kell valami, nem veszi meg és nem tölti le, ez eddig tiszta sor, de ettől sajnos a produkció még létezik... Vagyis a hivatalos számozás szerint hiába a negyedik Halford album a Made Of Metal, mindnyájunk – és legfőképpen a Judas Priest frontember – érdekében tekintsünk rá inkább harmadik nekifutásként.

Halford két stúdiólemezt készített a Priesttel az újonnani összeborulás óta, mindkettőről erősen megoszlanak a vélemények, az azonban nem képezheti vita tárgyát, hogy a csapat legendásan béna és töketlen menedzsmentje messze nem aknázott ki velük kapcsolatban minden lehetőséget az utóbbi években. Fogalmam sincs, ez is közrejátszik-e abban, hogy Rob az anyabanda mellett sem jegelte a Halford projektet, de úgy tűnik, önállóan is sikerül neki megint nagyban játszania, hiszen még az év vége előtt komoly amerikai arénák színpadán koncertezik majd ezzel a formációval Ozzy Osbourne nyitószámaként. A csapat tagjai Rob mellett jelenleg Roy Z és „Metal" Mike Chlasciak gitárosok, a basszusgitáros Mike Davis, a dobos pedig Bobby Jarzombek, vagyis a folytonosság mindenképpen adott. A lemeztől azonban ennek ellenére se várd azt, hogy az énekest a 2000-es évek elején hamvaiból feltámasztó Resurrection és Crucible albumok színvonalát hozza majd. Rob ezúttal igyekezett aránylag biztosra menni: csinált egy ízig-vérig halfordos, de teljesen tét nélküli albumot a rajongóknak, és kész.

Bármikor elismerem, hogy az utóbbi tábort gyarapítom, így tetszik az album, ez nem is kérdés. Ettől azonban még minden pillanatban egyértelmű, hogy a Made Of Metal nem egy örökbecsű klasszikus. Ez persze bizonyos szempontból érthető is, hiszen egyfelől Rob sem lesz már fiatalabb (hihetetlen, de gondolj csak bele, a Resurrection óta annyi idő telt el, mint a Painkiller és aközött!), ráadásul ott van neki a Judas is, ami mellett ez a csapat már a méretekből adódóan is csupán másodlagos lehet. Az a tűz és bizonyítási vágy tehát teljességgel hiányzik innen, ami az első két Halford albumban ott égett. A Resurrection és a Crucible saját pályán hívták ki és körözték le az akkori Judas Priestet. A Made Of Metalt ezzel szemben jó hallgatni, de nem okoz sem nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket, sem függőséget.

A frontember köztudottan nagy barátja a súlyosabb hangzásoknak, a Fight projekt vagy a Crucible is kifejezetten modern, durva oldalról közelítették a jellegzetes halfordi metalt, most azonban érdekes módon ez sem jellemző. Sőt, éppen ellenkezőleg: Rob korábbi szólódolgaihoz képest meglepően középutas és tradicionális a végeredmény, sokkal inkább a '80-as évek Priestje köszön itt vissza, mintsem mondjuk a Fight. Itt-ott pedig még ezen belül is a Judas legdallamosabb dolgai ugranak be a dalokról. A legnyilvánvalóbb példa a Thunder And Lightning, ahol a harmóniagitáros bevezető után érkező verzék csak annak nem fogják eszébe juttatni Alice Cooper Spark In The Darkját, aki még sosem hallotta a Trash lemezt. Ettől még persze jó, de a Metal Godtól akkor is érdekes. Szintén lazább stadionrock a We Own The Night, ahol a nagy terű riffeket még némi zongorapittyegéssel is habosítják a refrénben.

A Heartless vagy a Hell Razor amolyan old school Judas slágertémák kimérten zakatolós gitárokkal, nagyívű refrénekkel, abszolút a legenda két és fél-három évtizeddel ezelőtti időszakát juttatják az ember eszébe. Ezeknél egy fokkal döngölősebb és tempósabb a nyitó Undisputed, a remekül eltalált Speed Of Sound vagy a címadó dal, utóbbiban viszont a nyitó énekeffekt teremt echte 1986-os hangulatot (meg persze a szöveg...). Az utolsó Priest album, a Nostradamus teátrális, grandiózus vonala is utat talált ide, én legalábbis a Fire And Ice-ból és a Like There's No Tomorrowból is egyértelműen kihallani vélem ezeket a monumentális elemeket. Szintén érdekes az I Know We Stand A Chance című, lírai elemeket sem nélkülöző dal, ami pusztán zeneileg nem túl különleges, a hangulata viszont elég sajátosra sikeredett, Halford viszonylag szimpla eszközökkel is mesterien varázsol valami különlegeset az alapok tetejére. Az ilyesmikből látszik leginkább, mennyire fantasztikus énekes a mai napig.

Ha már itt tartunk, Rob hangjáról felesleges külön ódákat zengeni ennyi év után, az azonban feltűnő, mennyire megritkultak a dalokban a hangszálgyilkos magasak. Ahol pedig mégis ott vannak, ott hallatszik: nem véletlenül igyekszik spórolni velük ma már, hiszen jövőre 60 éves lesz, így aztán kopik a hangja. Utóbbi egyébként akár a lazább hangvételre is magyarázattal szolgálhat... A lényeg: az énekes ezúttal egyedül a záró Mowerben szárnyal szinte végig a sztratoszférában, ami nemcsak a lemez legszigorúbb dala, de az egyik legjobb is. Élőben azonban bajosan hinném, hogy ilyen flottul menne neki ez a téma, a Painkillert például már öt éve sem kellett volna erőltetni. Modernebb, kevésbé nyilvánvaló szerzeményként mindenképp meg kell még említeni a Till The Day I Die-t is, ahol teljesen meglepő módon slide gitáros western hangulatban kezdenek, majd egy húzós, groove-os témát kerekítenek belőle hasonló szellemben. Remekműnek nem nevezném, de jól színesíti az összképet.

Ez eddig mind szép és jó, de nem hallgathatom el azt sem, hogy a sok erős dal mellé sajnos gyengébbek is becsúsztak. A legnagyobb mellényúlás egyértelműen a Twenty-Five Years című végtelenül klisés power-ballada, ami eleve nem sikerült túl meggyőzőre, de emellett még el is húzzák 7 percesre. Rob persze itt is jól énekel, de ettől én még bizony simán lehagytam volna az albumról ezt a dalt. A másik gyenge pont a Matador, ahol Rob és Roy Z egyszerre akartak priestesek és déliesen fülledtek lenni, de erejükből csak egy közepes gyermekdalra futotta. Itt tűnik fel leginkább, hogy a hangzáskép is kihúzta az album jónéhány méregfogát: arányosnak éppen arányos, de kissé ártalmatlan a dolog, ennél bizony sokkal élesebb, karcosabb, horzsolóbb is lehetne. A zenészek persze kiválóak, nem is kezdek róluk feleslegesen dicshimnuszokat zengedezni, hiszen mindenki tudja, hogy Jarzombek egy állat, a két gitáros meg úgy szólózik, ahogy azt a nagykönyvben megírták.

Ami a pontszámot illeti, sokáig az örök jolly joker nyolcasommal kacérkodtam, de ha félreteszem az elfogultságomat és a Resurrectiont vagy a Crucible-t tíznek veszem (márpedig annak veszem mindkettőt), akkor a Made Of Metal biztosan nem több hétnél. Szóval összességében maradjunk annyiban, hogy ez egy különösebb vívmányok nélküli Halford lemez az énekes híveinek, és mivel rutinos, profi rókák keze munkáját dicséri, bárhol, bármikor jól hallgatható. Arra viszont nem alkalmas, hogy új rajongókat toborozzon Robnak. De végülis legyünk őszinték: ha soha életében egy hangot nem énekelne többé, akkor is örökre ott lenne a legnagyobbak között. Ennél pedig mégis sokkal jobb, ha időről időre előrukkol valamivel, nem igaz?

 

Hozzászólások 

 
+4 #2 Gyenes Tamás Nűnű 2014-09-26 11:40
Nekem is tetszik, nem csak akkor, hanem néha azóta is elővettem.
Idézet
 
 
+6 #1 GTJV82 2014-09-26 09:31
Egyre jobban tetszik, pedig tényleg amolyan életmű összegző jellege van, de mégis, baromi élvezetes és változatos anyag!
Nekem spec. a modern(kedő) Crucible nem jött be annyira, pedig a 2 Fight albumot imádom, fene érti ezt... :)
A Resurrection mellett ez jön be leginkább, nálam simán 9/10!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.