Shock!

„Negyven évet vártam rád, a kurva anyádat!" – hangzott el az első sorokban a panaszos, de egyben katartikus felkiáltás, amikor John Lydon színpadra lépett a Dürer Kertben valamikor este nyolc után pár perccel. És ugyan 2010-ben játszott már nálunk egyszer a Public Image Ltd a Szigeten, azóta hanyagolva voltunk, szóval valahol érthető és indokolt volt a teltházba torkolló, felfokozott izgalom.

A Böilernek mondjuk még nem sok jutott ebből, félórás programjukat ugyanis csak maroknyi ember követte, a többiek inkább odakint élvezték a napsütést. Pedig tök feelinges volt az egész, frontemberük, Riger János meg régi motoros a színtéren, és jó színpadi figura. Néhány éve megint kaptak egy kis kéretlen politikai figyelmet is a Rendőrökön bosszút állni daluk miatt, de akit nem hurcoltak még meg valamelyik szövege miatt, az nem is igazi punk, nem igaz? Fellépésüket is ezzel kezdték, aztán sorjázott szép sorban a többi.

Üresjárat csak addig volt, amíg orvosolták a pergőnél meg a gitárnál felmerült anomáliákat, ezt leszámítva azonban rendületlenül tolták a „sajátos" artikulációval elővezetett street punkot. Jól is szóltak, okés volt a dolog.

Aztán jött a Public Image Ltd és lenyomtak egy baromi hangulatos bulit. Eleve tök jól megágyaztak hozzá a minimalista, vörösre festett, szimplán csak a PiL-logót mutató ledfallal, meg a nem tolakodó, de a lényeget megvilágító fényekkel. (Végre egy zenekar, akiknek a fejét is rendesen lehetett látni a színpadon és nem csak sziluetteket!) A hangzás is patika volt, aminek köszönhetően az egész koncert kapott egy nagyon intenzív, hipnotikus lüktetést. Főleg a ritmusszekció szólt álomszerűen, de az őrült tudósra hajazó fizimiskájú Lu Edmonds gitárja, illetve mandolinja is szépen, tisztán szólt.

Mindezek előterében meg ott volt Lydon, aki valami egészen bámulatos módon épített fel ötvenévnyi karriert egy olyan eszköztárra, ami a random üvöltözéstől maximum a sámánisztikus kántálásig terjed. Mégis, valahogy tök egyedi az egész, és miközben élőben hallgattam, folyamatosan az járt a fejemben, hogy Mike Pattontól Serj Tankianen át egészen a komplett gót-színtérig mennyi mindenkire volt hatással, amit csinál.

És persze ez a John már évtizedek óta nem az, aki anno Rottenként lett a világ legjelentősebb vagy legtúlértékeltebb – kinek, melyik – punkzenekarának frontembere, de néhány pillanatra azért még mindig kikacsint a régi Johnny a mára megélt 70 év mögül. És bár a PiL gyakorlatilag a kezdetektől inkább Sisters Of Mercy, mint Sex Pistols, az attitűd, a mentalitás, a hozzáállás nem változott. És ezt nem csak a Lydon orrából folyamatosan földre fröccsentett fikafolyam miatt mondom – az öreg saját elmondása szerint spanyolnáthával küzdött, amit kétlek. Merthogy szimpatikusan kompromisszummentes, azaz punkos hozzáállásra vall, hogy képesek voltak nem egy dalt teljesen szétjammelni, akár tíz perc fölé is húzva őket, nekem meg épp ezek (Warrior, Flowers of Romance, Rise) jöttek be leginkább. Meg az olyan, PiL-mércével akár slágeresnek is tekinthető darabok, mint a műsor elején elővezetett Home és Know Now.

Így pedig nem is volt olyan kevés az a tizennégy szám, ami befért a programba, hiszen mire a pár perces szünet utáni háromszámos ráadást követően végleg levonultak, valahol 100 perc környékén járhatott a műsoridő. Ráadásul láthatóan nemcsak a fanyar brit humorát többször is megvillantó Lydon, de Edmonds és a dobos Mark Roberts is nagyon élték az egész bulit. Scott Firth egy kicsit eltűnt a rendezői jobbon, ő leginkább a gyönyörűen pulzáló bőgősounddal meg az ilyen-olyan effektekkel vette ki részét a produkcióból. Aztán egyszer csak vége lett, a négyes pedig az outróként szolgáló Billy Cotton dal The Marrow Song végigtáncikálásával köszönt el tőlünk. A végén aztán Johnny közölte, hogy „See you next year! We will never retire!" Vagy az utolsó két szó inkább „never return" volt? Ki tudja!

(A fotók mobiltelefonnal készültek.)