Shock!

Valamiért kevésbé figyeltem erre az eseményre, noha el volt mentve a naptárban, de igazából csak érkezéskor döbbentem rá, hogy valójában ezer éve nem láttam Rippert. Aztán beugrott, hogy a FEZEN-en kétszer is felbukkant, egyszer a Dio Disciples, egyszer pedig a KK's Priest soraiban és járt a szépemlékű régi Dürerben is a furcsa The Three Tremors tagjaként, de szólóbandával szerintem konkrétan valamelyik Crazy Mama-fellépésen csíphettem el utoljára, annak pedig már jó tizenöt éve. Pedig olyan benyomásom is volt, hogy egy időben szinte hazajárt hozzánk. Persze az immár 59. évét taposó „srác″ folyamatosan dolgozik, stúdiózik, koncertezik, nyomja rendületlenül és ennek csak örülni lehet. Őszintén szólva most így hirtelen rá is csodálkoztam a korára, mert lendülete ugyanolyan fiatalos, mint amilyennek első élő találkozásunkkor, a 2002-es budapesti Priest-koncerten megismertem. És hiába nagypapa már régesrég, sokadik élő találkozásunk során sem keltett semmiféle öreges benyomást.

A joviális öregurat aznap este ugyanakkor azért last minute végül is megszemélyesítette egy másik kultarc, egy igazi legenda, de vegyük szépen sorjában. A Dark Horse Prophetnek sajnos nem sikerült utánanézni, mert a social médiás eseményben rosszul szerepelt a nevük, tehát nem norvég prog-alter rockot, hanem Los Angeles-i modern metált kaptunk arcba a support zenekartól. Nyilván L.A.-ben sem zseniális minden banda, már csak azért sem, mert csak ilyen stílusból zajonghat belőlük vagy ötvenezer, szóval a Sötét Ló nem lehetett Próféta sem hazájában, sem Budapesten. Mindazonáltal a rendelkezésre álló félórát jól kitöltötték még középszerű zenéjükkel is, nekem pedig már csak azért is szimpik voltak, mert Geezer Butler ′90-es évekbeli szólóanyagait juttatták eszembe. Tetszett, hogy a dobos is sokat énekelt, ráadásul jobb hangja is volt a frontembernél, de a gitárosok is ügyes figurákkal dobták fel az amúgy tényleg nem túl érdekes nu-modernmetál mixet. Két számot találtam tőlük a Spotify-on, amit élvezettel meg is hallgattam másnap, de abban a pillanatban el is felejtettem őket. Hangsúlyoznám viszont, hogy általában előre csekkolom az előbandákat, utólag szinte sose. Szóval helyén kezelve ez tök rendben volt.

A Paul Quinn / Harrison Young duó kábé tényleg aznap derült ki, hogy szintén lesz, amennyire hallottam, csak pár állomásra tartottak Ripperékkel. Amennyiben az első név ismerős lenne bárkinek, aki nem volt ott, hát jó helyen kapirgál: valóban a Saxonból pár éve kilépett alapító gitárosról van szó, aki, bár távozásakor arra hivatkozott, hogy nem bírja már a strapát (elvégre Biffék elképesztően aktívak ma is), ezek szerint csak nem bír a seggén ülve full time unokázni. Összeállt tehát azzal a szintén angol, jópár évtizeddel fiatalabb Harrison Younggal, aki Doro billentyűseként húzott le néhány évet, és ugyanezen a poszton mi is láthattuk az U.D.O.-val egyszer. Ők ketten megalapították a The Cards nevű zenekart, amellyel feltehetőleg jó kis pubbulikat adnak Anglia-szerte saját dalokkal és persze Saxon-klasszikusokkal a műsorban. Ez a kétfős produkció ennek a bandának az unplugged verziója: Harrison énekel és basszusozik, Paul bácsi pedig ugyanazt tolja, amit megszoktunk és megszerettünk tőle, csak akusztikusan.

És ez pont olyan feelinges is, ahogy hangzik: nyilván a Saxon-klasszikusok (Strangers In The Night, Wheels Of Steel, Strong Arm Of The Law stb.) minden formában zseniálisak, ugyanakkor a két saját dal is remek volt, olyan igazi laza, csuklóból kirázott, ebben a köntösben rockabillys blueszá szelídült, tökös rakenrollok. Harrisonnek ráadásul kiváló hangja is van, amellyel tökéletesen hozza Biff jellegzetes témáit is. Quinn papa mondjuk akusztikus gitáron messze nem egy Al Di Meola, de lehet, hogy nem is egy az egyben áthangszerelve kellett volna az ismert dalok szólóit hozni, mert néha kissé mellényúlással teli klimpírozásnak hatottak. Ennek azonban semmi jelentősége nem volt, imádnivaló az egész, úgy, ahogy van. Minden Saxon-kedvelőnek csak ajánlani tudom ezt a formációt, felteszem, sok videómegosztós felvétel található róluk. És a Dallas 1PM állítólag külön Ripper kérésére került aznap a műsorba, eredetileg nem játszották volna. Tökéletes meglepetésbuli volt, még sok ilyet nekünk!

Sajnálatos módon a Jamey Jastával pár éve összerakott szóló-EP-nek egyelőre nincs folytatása, de az arról megemlékező cikkben leírtak miatt most inkább eltekintenék attól, hogy Ripper munkásságát elemezzem. Ott ezt megtettem már, és a lényeg úgyis csak annyi, hogy – mint fentebb írtam – a csávó folyamatosan nyomja, és ez így jó. Mégis, mit csináljon, mint azt, amihez ért? Ráadásul így, hogy jelenleg K.K. bandájában is énekel, plusz legitimizációt kapott arra, hogy Priest-nótákkal haknizzon. Amin persze fanyalogtunk Kiss úrral a koncert előtt, hogy eh, már megint The Green Manalishi meg Painkiller meg így, meg úgy, miért nem nyom Iced Earthöt, aztán akkorát szólt a One On One nyitás, hogy rögtön meg voltam véve kilóra. Nemcsak a nótával, hanem azzal is, hogy mennyire odatette magát Ripper (ezt a felszabadultságot, lazaságot tanítani kéne, ahogy két sikoly között spontán videózgat meg dedikál, persze végig rágózva), hogy a hangja még mennyire erős ennyi évesen is, és nem mellesleg, hogy milyen jó bandával tolta – szóval összhatásilag volt nagyon rendben a történet.

Ami az olasz kísérőzenekart illeti, a ritmusszekció nem volt más, mint a ma már Ripper helyett is hozzánk hazajáró Francesco Caporaletti basszer és Roberto Pirami dobos (a shredder öregfiúk megbízható untermannjai), utóbbi ezúttal különösen elemében volt, látszik, hogy ezt a fajta metált éli a legjobban. Sajnos Tim név szerint nem mutatta be őket, így a két gitáros személyazonossága is rejtve maradt, de az biztos, hogy jó kiállással, összeszokottan és nagy rutinnal tolták a jól ismert témákat ők is. Ahogy említettem, a K.K.-hátszélnek köszönhetően már a klasszikus, agyonjátszott Priest-slágerek miatt sem feltétlenül érheti szó a ház elejét. Hány és hány ismert előadó nyomja ezeket úgy, hogy még Rippernél is kevesebb közük van hozzájuk? Ha már itt tartunk, a névadó dal két és fél perce igazán beleférhetett volna még... Ráadásul a bulifaktor miatt is szükség van rájuk. Különlegességnek ott volt az ötvenéves újrakiadás kapcsán rehabilitált Rocka Rolláról a brutálbluesként elővezetett Cheater és a saját érás dalok, a nyitószámon kívül még a kihagyhatatlan Burn In Hell és a valóban meglepetés Jugulator, amit valós időben sem játszott soha a Priest sem. Amúgy nem is kimondott koncertdal, és itt jöttem rá, mekkora hatással lehetett annó a Biomechanical leendő tagságára.

A Heaven And Hell mint koncertzárás is lehet véleményes, de hát ezt is hány éve nyomja már a Wendy Dio által menedzselt emlékzenekarban – ráadásul nem is volt benne tízperces óóztatás. Akkor meg miért is ne? Ezerszer inkább ez csendüljön fel a Living After Midnight után, mint a You've Got Another Thing Comin'!

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)