Shock!

Mit cifrázzuk? Egy nap kihagyás után újra jött a Metallica, tehát jöttünk újra mi is. Személy szerint én nem dupláztam, és csak a szombati napon voltam ott, de ezzel kapcsolatban csupán egészen minimális hiányérzetem van. James Hetfieldék kiváló szórakoztatóként prezentálták magukat, én pedig kiválóan szórakoztam – nem muszáj, hogy ez többről szóljon. A „no repeat weekend" koncepciónak hála, abban már előzetesen biztos lehettem, hogy a setlist fekszik majd nekem, és ha itt-ott nem is jöttek be teljesen az előzetes tippjeim a dalválasztással kapcsolatban, egész este vigyorogva bólogattam. Pontosabban úgy negyed kilenctől kezdve, mert azt megelőzően éppenséggel lehetett volna jobb is a kiszolgálás.

A Knocked Loose műsorának utolsó hangjaira érkeztem az Arénába, jól sejted, őszintén szólva nem is törtem magam azon, hogy már az első előzenekart elcsípjem, ismerve a Metallica előtt bemelegítő bandák immár hagyományosan pocsék sorsát. Ha még ennél is őszintébb akarok lenni, akkor a Gojirát is nyugodtan kihagyhattam volna, viszont a franciák annak ellenére is töretlenül ott vannak a favoritjaim között, hogy az utóbbi lemezeiken nem nekem írják a dalokat, tehát meghallgattam őket. Legendásan intenzív színpadi jelenlétük itt is átsütött a retteneten, pedig hát hangmérnöki oldalról tényleg mindent elkövettek, hogy ez az egy óra ne róluk szóljon. Természetesen itt és a továbbiakban is minden alkalommal leírhatnám az „ott, ahol én ültem" kitételt (nem fogom), hiszen tapasztalatból tudom, mennyire más lehet a sound a Puskás különböző pontjain, de szóval ott, ahol én ültem (ezúttal az ülőhelyes szektorok közül az első emeleten), a Gojira műsora teljes tragédiaként jött át.

Tulajdonképpen az egész estére igaz volt, hogy a sűrűbb részeknél kisebb-nagyobb mértékben szétesett a hangzás, és hát a Duplantier tesók muzsikája bizony nagyon sűrű – erre a problémára pedig itt egészen egyszerűen semmilyen megfejtés nem érkezett. A náluk mindent megalapozó dobok megszólalása tökéletesen a helyén volt (bár a cineket onnan sem nagyon hallottuk), a maga fénytelen, dögösítetlen módján az éneket is elfogadtam, a gitárokból ellenben csak valami azonosíthatatlan zsizsegés jutott el hozzánk, miközben a komplett cucc úgy kongott a hatalmas térben, mint egy gyárcsarnokban. Ilyen körülmények között pedig nagyjából mindegy is volt, hogy mit játszanak (egy megbízható, fesztiválos rövidségű best-ofot egyébként), a műsor értékelhetetlen maradt, az egyedüliként tündöklő Marióról pedig eddig is tudtuk, hogy milyen nagyszerű dobos. Utóbbi itt is elsütötte a maga kis gegjét az „Üvöltsetek!/Gratulálok!" táblácskájával, és az legalább működött is. Egyedül a záró Amazoniánál éreztem azt, hogy ezzel ebben a formában akár meg is tudnék barátkozni, de még ott is csak alulról közelítettük az elfogadhatót a hangzás tekintetében. Az élményt összességében pedig semmi más nem tudta megmenteni ezen a korai órán, hiszen nappali fénynél a lámpák és az alkalmi füstoszlopok sem tudták a maguk hatását igazán kifejteni, a zenekar viszont önmagában egyáltalán nem tűnt elveszettnek ekkora pályán sem.

Magabiztosan menetelt végig a szettjén a kvartett, kár, hogy a körülmények miatt nem lehettek ennél meggyőzőbbek. És bizony bárhogy csavargatjuk is a témát, és próbáljuk leválasztani erről az anomáliáról a Metallicát, az a tény, hogy a főhősök előzenekarai rendre ilyen pocsék hangzással kénytelenek birkózni, valahol a komplett produkció, illetve a headliner sara is. Semmilyen elfogadható ok nincs arra ugyanis, hogy ha Hetfieldék rendesen meg tudnak szólalni, akkor miért hozzák ilyen megalázó helyzetbe a bemelegítő bandáikat. Ezen az estén a Gojirától sajnos fülzúgáson kívül nemigen kaptam mást.

Laza tizenhat év maradt ki nekem a legutóbbi Metallica-koncert óta, ami eléggé durván hangzik, de igazából semmi olyasmit nem hallottam időközben a zenekar tájékáról, amitől beindult volna bennem a bugi, hogy mindenképpen eljussak egy újabb fellépésükre. A sokak által hevesen vitatott megítélésű 2010-es buli amúgy kellemes emlékként maradt meg bennem, a színpad előtti kiemelt álló részen a magam részéről szinte teljes csomagot kaptam a bandától, és most úgy voltam vele, hogy ha hangulatában csak a múltkorit megismételjük, már akkor egészen elégedett leszek. Elnézve a csütörtöki nap setlistjét, nagy vigyorral láttam, hogy a Death Magnetic-dalokat szombaton biztosan nem kell újra végigszenvednem, és mivel előzetesen az is tudható volt, hogy a St. Angert ebben a körben nem erőltetik, a turné jellegéből adódóan az „új" albumot pedig semmiképpen sem lehet megúszni, az aznapi dalcsokor konstans módon működni fog nálam. Így is lett.

Csak élőben jön át, hogy mennyire hatásos tud lenni ez a kezdőkörbe helyezett, gigakörszínpados megoldás a kivetítőként, reflektorállványként és strandlabdazsákként egyaránt funkcionáló tornyokkal – tényleg nagyon mutatós volt, és szinte perfekt 180 fokos élményt adott a stadion bármely pontjáról. Egy pillanatra sem állítom, hogy technikai szempontból ne láttam volna már ennél jobban összerakott műsort, a Metallicát viszont kifogástalanul szolgálta ez a színpadkép, és igazából ez számít. A kamerás brigádnak köszönhetően egyetlen lényeges mozzanatról sem maradtunk le, ami ilyen méretben nem kis dolog, és itt már végre a hangszerek után sem kellett nyomozni, a műsoridő zömében minden úgy szólt, ahogy kell (illetve, ahogy mindig kellene). A papíron tizenöt dalos szettet előzetesen feltűnően rövidnek gondoltam, a végére ezt annyira nem éreztem így – bár a közönségnek egészen biztosan, de szerintem a zenekarnak sem lett volna ellenére még pár extra dal.

Valódi népünnepély kerekedett ugyanis a buliból, amiben igazából semmi meglepő nincs, az állóhelyes részen tömörülő tömeg fortyogó lávaként emelte meg a fellépést, és az ilyesmit mindig elképesztően jó megtapasztalni. A roppant hálás tábor a bakikat is elnéző mosollyal vette tudomásul, amelyben a két fő arc járt az élen, és ez igazából csak James esetében lehet meglepő. A frontemberen azt éreztem, hogy mintha fejben nem lett volna százszázalékosan köztünk, feszesség terén szokás szerint nem lehetett belekötni, de mellényúlásokból és mellééneklésekből több akadt nála most annál, mint ami még nem feltűnő. Igazából persze nem volt ez ügydöntő kérdés, mint ahogy az sem, hogy Lars mindenhová odaér-e majd, ahova kell, vagy a belső magnó szerint kellene. A dobostól eleve „várjuk" a sumákolásokat és erdőjárásokat, úgyhogy nála pedig az a feltűnő, ha nem igazán lehet belekötni a teljesítményébe – ez pedig szerencsére egy ilyen este volt. A „dobolni nem tudásról" egyébként csak annyit: a fekete album és a Justice lemez jóval azután is dobos tananyag marad, hogy a csapat majd nyugdíjba vonul.

A Kirk és Rob szokásos dudliját (ami pont olyan össznépi lefagyást okozott a Quimby-dallal, mint a hallottak alapján a csütörtöki Pokolgép) követően éreztem csak azt, hogy Lars az „öltözőben" maradt, a Fade To Black/Wherever I May Roam párosnál akadtak kimondottan kínos pillanatok, de ezzel együtt tudtam élni. Azzal is, hogy a Masterről semmi, ismétlem, semmi sem került elő, ellenben a Ride The Lightning híveit (üdv, Ádám!) olyan mértékben kényeztették, ami szinte példátlan: a setlist nettó harmadát a második lemez dalai adták, és milyen jól tették! A nyitó Whiplash a maga kapkodós, sűrű mivoltában még egy kicsit zagyván szólalt meg, de villámgyorsan helyrerakták a dolgot két kimértebb szerzemény (For Whom The Bell Tolls, Ride The Lightning) hátán, az emlegetett népünnepély pedig már itt beindult, hogy aztán ne is igen hagyjon alább. Az Until It Sleepsnek nagyon örültem, bár nem lettem róla teljesen meggyőzve, hogy igazán jó koncertnóta volna, de a hangulati ívet szépen kerekítette.

A 72 Seasons-blokkon ezután estünk túl, ha engem kérdezel, olyan volt ez, mint a muszájból elfogyasztott menzakaja egy jó kis desszert előtt, szóval ki lehetett bírni. Ha nagyon szigorú akarok lenni, a meglepetésszerű Whiskey In The Jar és a Hardwired... lemez (mindkét estét tekintve) egyetlen hírmondója, a Moth Into Flame inkább „benne maradt" a zenekarban, James eléggé szenvedett mindkettővel, de nem leszek nagyon szigorú, mert ahogy beesteledett, a faszányos fényekkel és a piróval együtt tényleg maximálisra kerekedett az élmény. A One/Enter Sandman lezárás már teljesen logikusan következett az előzményekből, mégis hidegrázással hallgattam végig mindkettőt, a Sandman minden különösebb biztatás nélkül elővezetett közönségénekeltetése pedig egyszerűen az a dolog, amiért az ember koncertekre jár, tényleg páratlan, felejthetetlen volt ezt élőben átélni, minden kiszámíthatóságától és agyonjátszottságától függetlenül. Ezután tényleg csak a babérok learatása és némi búcsúzkodás maradt, amit már csak a háttérből hallgattam, miközben előre menekültem a metróhoz.

Mit cifrázzuk? Ünnepi este volt, ha ez volt az utolsó hazai Metallica-buli, ha nem. És amíg a boldogságterítést ilyen szinten sikerül kivitelezni, én jönnék legközelebb is. Örömmel.

(K.B.)

A snakepit-élmény

Egészen pontosan harminc éve járok rendszeresen nemzetközi bulikra, itthon és külföldön egyaránt, évente pedig legalább negyven-ötven produkciót nézek végig. Ha ezt beszorozzuk az eltelt idővel, és még az előzenekarokat is hozzászámoljuk, egészen döbbenetes szám jön ki. Mégis egyértelmű, hogy minden általam valaha átélt koncertélmény közül ez volt a leges-leghatalmasabb. És abban is biztos vagyok, hogy örökre a trón legfelső fokán helyezkedik majd el: semmi sem lesz képes überelni soha.

Ha ezeket a sorokat olvasod, nyilván van valami fogalmad arról, hogy néz ki a Metallica snakepitje, hiszen rengeteg helyen lehetett olvasni róla az évek során, a net pedig tele van mindenféle itt készült videóval. Élőben megtapasztalva, azt kell mondjam, az egész tökéletes úgy, ahogy van! A verem nagy, de még pont megfelelő méretű ahhoz, hogy bármelyik pontján állva a körszínpad bármelyik részére ráláss, és az épp arrafelé rohangászó Kirk vagy Rob se tűnjön apró hangyának. Ami pedig még fontosabb, amikor teljesen tele van, akkor is kellemesen szellős, azaz elfér, aki széles terpeszben végigheadbangeli a Whiplasht, de annak is van helye közlekedni, aki mindig a lehető legközelebb akar férkőzni Hetfieldékhez. Merthogy a snakepit lényege nyilvánvalóan ez: hogy szó szerint néhány méterre lehess a kedvenceidtől, hogy közelről figyelhesd, ahogy verejtékeznek, grimaszolnak. Ahogy ők is megélik a pillanatot, aminek itt te is sokkal inkább velük együtt vagy a része, mint a stadion valamely távoli pontján állva. Tartják a szemkontaktust, integetnek, villáznak neked, beszélnek hozzád, azaz veled együtt vannak jelen a pillanatban.

Számomra 13 évesen a Metallica volt a belépőzenekar, az első és abszolút gyerekkori kedvenc, akiknek posztereivel először plakátoltam ki a szobámat. Így talán magyaráznom sem kell, milyen szinten okozott konstans libabőrt testközelből látni, ahogy Hetfield fúj egyet a One végén, ahogy az egy nappal korábbi ígéretét betartó Kirk totális beleéléssel tekeri a Ride The Lightning szólóját vagy ahogy Lars a nekünk oldalasan beállított dobszerkó mögött tejes valójában átélve a dalokat, a szövegeket üvöltve nyújtogatja nyelvét. Arról nem is beszélve, hogy amikor a Wherever I May Roam alatt egy gurulós platformon Robot keresztültolták a piten, konkrétan mellettem haladt el, így ha akarom (és merem), akár meg is érinthettem volna őt.

Hallottam, hogy sajnos az ülőhelyek egy részén nem szólt jól a Metallica sem, ehhez képest a pitben eszményi volt a sound, az pedig megint csak extra hab volt a tortán, hogy ha közel álltál Larshoz, a dobokat a maguk valójában, élőben, tehát nem a hangafalakon keresztül hallottad. Ott susogott füledbe a crash, pattant a pergő és puffant a lábdob. Meg persze olyan apró kis szakmai nüanszok is feltűntek itt, amik egy sima állóhelyen biztosan elkerülték volna a figyelmemet. Larsnak például konkrét embere volt arra, hogy minden egyes dal után lecserélje a verőit, amikor pedig az Enter Sandman alatt elszabadultak a strandlabdák, két külön roadie védte tőlük a dobcuccot. Számtalan apró momentum, finomság, meg a tagok apró rezdülései és a közöttük lévő finom komunikáció ezernyi jele jött át így, amik kiegészítve az atom hangzással, meg a snakepitben uralkodó, rendkívül forró hangulattal, minden túlzás nélkül életre szóló, soha el nem halványuló élményt jelentettek.

Már csak azt kéne valahogy átkattintani az agyamban, hogy innentől kezdve ne akarjak mindent ehhez mérni, mert akkor az összes potenciális koncertélményből csak csalódás lesz. Hogy egy búváros hasonlattal éljek: ha merültél már a Maldívon cetcápával és ördögrájával, akkor bizony idő kell, hogy újra meglásd a szépséget az adriai bocicsigában is. Nehéz ügy, de rajta leszek!

(K.G.)

Két nap Metallica és két nap snakepit, amire álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer valaha lehetőségem lesz ilyesmire. De hát a sors egyik kezével bőséggel elvesz, aztán olykor bőséggel ad is valamit, ami fontos. És ez fontos a léleknek, mert a túlvilágra tárgyakat úgysem lehet átvinni (még ha én is lelkesen gyűjtöm a zenekaros relikviákat), de emlékeket, érzéseket tán igen.

Első nap a két előzenekar közül az Avatar számomra oké, de nekik nagy ez a terep, és volt pár jó dal, ám majd egy klubban jobban előjöhet, miért is kezdik őket némi fáziskéséssel felkapni. De hát jött a Pantera, akiket az újjáalakulásuk óta harmadszor látok és nyilván mindig volt bennem is egy kis ellenérzés, hogy de hát minek ez, de igazság szerint most esett le ÚGY IGAZÁN, hogy miért is kell ennek még megtörténnie. Mert mondjuk láttam a tizenhét éves unokahúgomat, aki pár éve vonódik be a koncertvilágba és a mindenféle zenékbe, és a Pantera épp új volt neki, de AZONNAL lelkesen bólogatott rá, és tetszett neki, pedig hát hány éves dalok már ezek! De szerettem volna, ha lát legendákat és hall élőben legendás dalokat, ha már kezdi érezni ezt a zenei világot, és ezzel valószínűleg nem egyedüli nagynéniként vagyok, meg sokan szülőként, hogy ha van rá affinitás, élje meg a gyerek is.

Nyilván más érzéseket vált ki, mint három éve, amikor még a sokéves szünet utáni első „úristen, újra van Pantera"-érzés lengte körbe az egészet, most engem konkrétan sokkhatásként ért a közelségük, elmondhatatlanul jó érzés volt Anselmo kómotos lépteit, jellegzetes mozdulatait, grimaszait és sűrű mosolygását nézni. Láthatóan felszabadultabb, mint pár éve, még ha Rex Brown szikár, mosolytalan figuraként járkálta is körbe a teret. Zakk Wylde szokásos profizmusával mindent beleadott, én is hozzászoktam a zakkesített Dime-témákhoz, egyszerűen csodálatos érzés volt élőben hallani ezt a slágerparádét. Charlie Benantét meg közelről figyelni egy másfajta mámoros pillanat, elképesztő az alázatos munkája, és gyönyörűek a mozdulatai is a precíz ütések mellé, így kell élni a dobolást, ugye. A hangzás középen patent volt, bár tény, hogy a gyorsabb témáknál a visszhang kicsit betett, ott érezhető volt egy kis káosz, de hát a belső magnó sosem téved a Pantera-daloknál.

És hát... az a helyzet, hogy most szakadt ki belőlem valami fura, évtizedek óta elfojtott érzéslöket, amiben vastagon benne volt, hogy ezeket a dalokat a ′90-es években folyamatában éltem meg a Pantera történetével együtt és csillió emlék köt hozzájuk és minden egyes másodperc az agyamba égett minden lemezről. Mellette meg ott van, hogy a kurva életbe, miért rohant el ilyen gyorsan ez a harminc év, és egyszerre éreztem magam újra huszonévesnek meg matuzsálemnek, és bizony a Becoming, I'm Brokennél nagyon nyelnem kellett a könnyeimet, és hát ez kábé így maradt a végéig. Muszáj még őket látni, még ha egy örök nosztalgiakör marad is, de erre az érzésre szükség van még, amíg bírják tempóval.

Én életemben ennyi gyermekien boldogan vigyorgó arcot nem láttam még egy helyen koncerten, mindenki összevissza forgott, épp merre jártak a zenészek, nyilván mindenki összevissza telefonozott (bár egy idő után én is úgy éreztem, nem ártana kitiltani innen, vagy legalábbis minimalizálni, elég pár kép, pár másodperc videó), de hát az istenek közénk ereszkedtek, még ha ez hülyén hangzik is. Behajolnak, kokettálnak velünk, és sokan nem is tudják, illő-e közel menni, ENNYIRE közel, hogy szinte ránk csöpög James Hetfield izzadsága vagy megérinteni őket. Szabad-e? Hagyják? Esetleg nekik is jólesik ez a fajta kapcsolódás a rajongókkal? Őket is feltölti? Lehet, hogy bizonyos pillanatokban nekik jóval nagyobb szükségük van arra, hogy érezzék a rajongók energiáját közvetlen közelről, és ne csak távoli fejfoltokat érzékeljenek? Talán tényleg így lehet, életemben nem láttam Hetfieldet ennyire felszabadultnak, vigyorgónak. Mindig karizmatikus figura volt, de ereje teljében van (így 62 évesen ő is, őrület), és láthatóan jókedvű, ami átragad ránk, mi meg visszaragasztjuk rá. Bevallom, nekem olyan bizarr volt ez a közelség, hogy bár volt rá lehetőségem még közelebb furakodni, de inkább hátrébb mentem, mert a jó ég tudja... A „poszterek a falon", akikkel sok évig éltem együtt, maradjanak ikon-státuszban, még ha látszik is az esendőség bizonyos pillanatokban. Nagyon kevés előadó képes arra, hogy egyszerre maradjon ikonikus és emberi, a Metallicának talán a világon egyedülálló módon sikerült ezt abszolválnia ezzel a snakepites élménycsomaggal.

A belső hangosítás pazar volt, és ez az elképesztő technológia, amiről olvastam pár napja, hogy ugye nincs semmi kontroll a színpadon, még Kirk wah-pedálját is gombokkal nyomogatják valahol, elképesztő. Viszont, ha épp háttal voltam a színpadrésznek, akkor erősödött a saját kontrolljuk, ahogy közeledtek, tényleg fenomenális az egész. A fenti, ide-oda repdeső kamerák is remek koreográfia szerint mozogtak, eszement sok meló van ebben, és eszement mennyiségű ember dolgozik ezen. Imádom, hogy meglepetés minden dal és fogalmam sincs, mi lesz a következő, imádtam az első nap setlistjét, úristen, az Orion!

És akkor volt egy köztes nap egy Kirk Hammett-féle könyvbemutatóval és ismét egy teljesen szürreális Rob Trujillo-beugrással, jammeléssel. Atyaég. Feldolgozhatatlan élménycsomag.

A második koncertnap a huszonéveseket megcélzó Knocked Loose kezdett, akik nemrég full teltházas koncertet adtak az Akváriumban. A Metallica mindig kiváló érzékkel válogat előzenekarokat, az első fellépők a fiatalabb korosztályt szólítják meg, habár láttam most is bólogató idősebb generációs metálos arcokat.

Az erőteljesen megszólaló srácok zenéje nem a dalokról, hanem az érzésekről szólnak, ha belekapaszkodnál egy-egy lendületes riffbe, már jön valami totálisan más. Kívülről nézve koncepciótlannak tűnik, de hát ez tényleg a mai generáció zenéje, rövidebb figyelem, rövidebb témák sokasága, a most divatos agresszív vokállal.

Klubzenekarszint ez még, de rajongókat gyűjteni sosem árt, remek ez a lehetőség nekik, ezen az eszement nagy színpadon jó nagy elánnal nyomták, és pár téma engem is megragadott, pedig nyilván nem én vagyok a célközönség. Ahol voltam, ott nem szóltak rosszul, derékból headbangelni meg úgy tűnik, újra menő. Hajrá!

A Gojira isteni, mint mindig. A Duplantier testvérek üstökösként lőttek ki, Mario dobolását nézni közelről (már megint ugye) ismét óriási élmény, a csávó bizonyára ufó. Valószínűleg kevesebben tudtak a szombati előzenekarokhoz kapcsolódni, mint a csütörtökihez, de a Gojira is megtalálta a maga kántáló tömegét, így a hangulatfoltok átjöttek. Én imádtam, baromira vágyom egy saját Gojira-bulira full szettel. Érzek egy kis inside joke-ot a Pantera-riff-ízű Love-ban (főleg, hogy két napja meg volt egy This Love), de jók ezek a betontalapzatra épített, erőteljesen megmunkált, érzelmes dalok.

És akkor megint Metallica! A fotózás miatt az első három szám a keverőtől „láttam", sajnos a fotózási körülmények méltatlanok voltak, életem legnegatívabb élménye ebből a szempontból sajnos, de hát valószínűleg a saját turnéfotósaik képei a fontosak már, nem a helyi erőké. Ha 20-30 centivel magasabb lennék, más lenne a helyzet, de sajnos konkrétan nem láttam, hogy hol vannak egyáltalán, ráadásul szombaton a színpad távolabbi felére csoportosultak valamiért. Hát ez van, mindent nem lehet, néhány fontos emlék belém égett örökre, azokat magammal viszem. Valamiért jóval kevesebbet mászkáltak körbe, csütörtökhöz képest szinte alig, mintha James is fáradtabb lett volna, bár most is volt kígyózó táncmozdulata, eszem megáll, végre felszabadult ilyen téren is, imádnivaló. A setlist a Ride-dalok mellett a várható slágerparádésabb oldalt villantotta fel, édes istenem, a Ktulu milyen volt már! Meg a One, a térhatású repülőzajokkal és bevezető petárdákkal. Ismételni nem fogom, óriási volt ismét az élménycsomag, a strandlabdákkal meg a kisvödörből kiszórt pengetőhalmokkal együtt. A legvégén mindkét nap imádtam a hülyéskedős búcsúzkodást, láthatóan ők is örültek nekünk, nem csak mi neki. Az a sok „thank you" tőlük megmelengeti a szívet, és az az óriási mosoly is, a feltartott szívecskét formázó kezemre. Hát, így megy ez.

Ahogy bontani kezdik a színpadot, rögtön jön a koncert-depresszió, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni. Sosem gondoltam volna, hogy a Rammstein-élményt bármi bármikor überelni tudja, de ez a „közelről látom a hőseimet" megugorhatatlan magasságokba lökött érzelmileg. Bárcsak újra!

És amikor már vége mindennek és próbálom feldolgozni ezt az elmúlt három napot, a semmiből kitört egy feszültség-adrenalin-boldogságlevezető könnyezés, a sok évtizedes távolról rajongás-zeneimádás-megélés, ki tudja, hogy utolsó alkalom volt-e mindez gondolatkör fizikai kivetülése. Ismételni tudom csak: bárcsak újra! A többit tudjátok.

(V.Sz.)

Stadionlátkép-fotók: Brett Murray

A közeli fotók a snakepitből mobiltelefonnal készültek.