Hajlamos vagyok könnyebben bizalmat szavazni olyan előadóknak, akik már bizonyítottak. Ezért van az, hogy hamar meghallgatok bármilyen új Armored Saintet, Overkillt, Testamentet vagy _______-lemezt, mivel elődeik erre sarkallnak. Ám ahogy kiszerettem a Kreatorből, de még kicsit a Maidenből is, ugyanezt a sort a Dimmu Borgir is gazdagítja, csak éppen extrémebb végeredménnyel, ugyanis rövidre fogva: végigásítoztam ezt a majdnem 70 percet.
Az álmosító, túlnyújtott intró (Tridentium) után egyből az album talán leggyorsabbjával, az Ascenttel nyitnak. Ha végig ilyen lenne az anyag, baj nem lenne, de lelkesedni akkor sem tudnék. Éspedig azért nem, mert sem a riffek, sem a leállósabb, drámai(nak szánt) részek nem mozgatják meg a fantáziámat igazán, még ha legalább rendben is vannak. Ráadásul a megalománia nagy probléma. Mindegyik szám minimum egy perccel hosszabb a kelleténél, itt bátran nyirbálni kellett volna. Még azt is meg tudom mondani, hol kellene levágni a dalokból ahelyett, hogy hozzájuk csapnának még egy másfél perces, a szám középrészéből kiszerkesztett zárórészletet. Az sem segít, hogy sok a lassú, szimfonikus, filmzenés black metal elem: mint amikor a fűszerekből akar valaki főzni. Nem tűnik túl életképes megoldásnak az ilyesmi, mivel itt nincs elég alapanyag (As Seen In The Unseen, The Qryptfarer), és nem hallom a riffeket. Lehetne éppen atmoszférája ennek a masszív orgonakísérettel ellátott gonosz színháznak (a Septicflesh ilyesmi), de inkább a két szék alatt a pad alá esete forog fenn, pontosan úgy, ahogy a görög szimfo-death intézmény is kezd kifogyni újabban az ihletből.
A második single Ulgjeld & Blodsodel sem kimondottan rossz, de elég baj, ha ez a maximum, amit mondani tudok róla. Óóózós, szimfonkus mázzal leöntött maszatolás. Inkább kényszerű építkezés ez jóféle elemekből, mint igazi dalszerzés: a danolászás igazi zenei alap nélkül nem működik. Akadnak azért érdekesebb részek is később: a Recognizantben vagy a Shadows Of A Thousand Perceptionsben hallom a drámaiság írmagját, sodró lendületű riffeket, jó dallamokkal ellátva, de egy több mint egyórás monstrumon ez kevés. Vannak narrációk is Bal-Sagoth-módra (Recognizant, The Exonerated), de például a szimfonikus hangszereléssel utóbbiban sem tudják feledtetni a kamuriffeket.
Konkurencia ilyen zenében márpedig van. Felnőtt már egy nemzedéknyi zenész a korai Dimmu, Cradle, Emperor, Covenant és társaik nyomdokain haladva. Ezek a csapatok hasonlóképpen képzelik el a black metalt, mint '90-es évekbeli hőseik, azzal a különbséggel, hogy sokkal érdekesebb és ötletesebb zenével jönnek elő manapság (Worm, Stormkeep, Dödsrit). A nagy öregek közül a minimum négy lemez óta tartó kiugró szériát futó Cradle Of Filth a megosztó tagcserék ellenére is több reményre jogosít fel a közelmúltjuk alapján. A kultikusabb régi nevek közül is vannak olyan veteránok, mint a francia Blut Aus Nord, akik ritkán adják alább a nagyon jónál. Említhetném a hasonlóan grandiózus, de másképp gondolkodó, szintén francia The Great Old Onest is, akik se nem bejáratott veteránok, se nem kevéslemezes újoncok már, de mindig hozzák a szintet.
Az új Dimmu-lemez tizenhárom számot rejt 69 percben, ez lényegesen hosszabb, mint amit ez a stílus optimálisan meg tud tölteni tartalommal, és ezekkel a szerzeményekkel még megkurtítva is lennének gondok, mondjuk 45 percben is. A Grand Serpent Rising túlnyújtott, a jó ötletek saját jogon sem annyira jók, mint voltak valamikor régen, évtizedekkel ezelőtt. Lehet, hogy szigorú vagyok, de a szigor hiányához az kellene, hogy élvezzem a lemezt, az meg nem megy. Inkább hallgatom tehát az új Stormkeepet, az se sokkal keményebb (ha egyáltalán), de megjegyzem, nem is ilyesmit vártam, hanem ihletet. Nem állítom, hogy nem üt be majd később a Grand Serpent Rising, de azt biztosan tudom, hogy sokat hallgatni aktívan, jókedvemből nem fogom, vagy nem mostanában. Főleg, amikor olyan hasonló stílusú, de sokkal jobb albumok várnak rám, mint a most megjelent The Nocturnes Of Iswylm. A Dimmut pedig innentől elengedtem. Ha nyolc év után csak ennyi sikerül, az édeskevés.
