Shock!

Mindössze egyszer, 2006 nyarán koncertezett eddig Budapesten Eric Clapton, vagyis jó későn jutott el hozzánk. Mivel a lassúkezű tavasszal ünnepelte 81. születésnapját, azt hiszem, anélkül is megkockáztathatom, hogy bárki ízléstelenséggel vádolna: ez a második alkalom egyben az utolsó is volt, amikor megnézhettük Magyarországon az egyetemes rockzene egyik stílusalapítóját és egyben egyik legnagyobb alakját. Ennek megfelelően nem lepett meg, hogy soha életemben nem láttam még olyan bődületes teltházat az MVM Dome-ban, mint ezen az estén. Aki lemaradt, most már jó eséllyel végérvényesen lemaradt – és igencsak bánhatja, a koncert ugyanis egészen óriási volt.

A bulit The Low Riders zenekara élén indító Andy Fairweather Low a főhőshöz hasonlóan régi motoros, a '60-as évek közepe óta aktív különböző formációk élén. Kiss kolléga elmondása szerint a nagyjából 45 perces műsor alatt a hagyományos hangszerek mellett nagybőgőt és szaxofonokat is csatasorba állító formáció néhol folkos ízekkel elővezetett, klasszikus blueszenéjébe nem lehetett belekötni, ugyanakkor nem is igazán érvényesült a hatalmas arénában. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a közönség még folyamatosan ki-be járkált, a lámpákat pedig valami furcsa oknál fogva végig égve hagyták a fellépésük ideje alatt. A Tequilához hasonló örökzöldekből álló instrumentális blokk azért így is működött.

Húsz évvel ezelőtt valamiért kihagytam Eric Clapton első magyarországi fellépését – igazából az ebben az őrjítő, hogy a koncert tényére emlékszem, meg arra is, micsoda pezsgés övezte, arra azonban nem, hogy én magam miért nem mentem el rá. Persze ennyi év távlatából késő a bánat, de a lényeg, hogy most szerencsére pótoltam az akkori mulasztást. És mennyire nem bántam meg!

Clapton és zenekara mindenféle cécó nélkül sétált fel a színpadra a kiírt kezdés környékén, hogy aztán biztosra menjenek és a Cream Badge-ével nyissák a szettet. A megalétszámú formáció második legismertebb tagja természetesen a végig hatalmasakat vigyorgó Nathan East, de ugyanígy az egy évvel még Claptonnál is idősebb Chris Stainton billentyűs is önnön jogán legenda, mint ahogy a session-világban Eric hasonlóan régi zenésztársai, Doyle Bramhall gitáros, a másik billentyűs, Tim Carmon, illetve Sonny Emory dobos is Nagy Nevek. A hangszereseket két nagyszerű vokalista, Sharon White és Katie Kisson segítette. Az első perctől fogva lemezminőségben szólt minden, a szolid, de impozáns vetítés pedig tökéletes kiegészítőként szolgált, de egy percre sem vonta el a figyelmet túlságosan a zenéről.

Tulajdonképpen az volt az érdekes, hogy az elején úgy tűnt: óriási minőségű, de kissé belassult muzsikálásnak leszünk tanúi ezen az estén. Aztán a Key To The Highway meg az I'm Your Hoochie Coochie Man blues-örökzöldjei alatt fokozatosan felpörögtek üzemi hőfokra, majd megérkezett az este első abszolút csúcspontja, az I Shot The Sheriff. Ezt már a közönség is a – mit tagadjuk – magas átlagéletkort meghazudtoló tombolással fogadta, de maga Clapton is itt eresztette ki először teljes erőbedobással, ami benne van. Itt még azt hittem, ezek után elég gyorsan visszavesz majd, de nem: tulajdonképpen egészen érthetetlen, miképp sikerült így megőriznie a hangját. Nekilendülései, hajlításai egyaránt tökéletesen ültek, és mindez még úgy is mellbevágó volt, hogy a csajok mellett gyakorlatilag az egész zenekar besegített neki. Gitárilag pedig, nos, mindent elmond, ha elárulom: a dal monstre szólójának a végére a könnyem is kicsordult, olyannyira beleadott mindent, egyszerűen gyönyörű volt. Eric ráadásul attitűdre, kiállásra is lazán letagadhatna egy húszast, és ugyan nem beszélt sokat (gyakorlatilag semmit), egy-egy kósza mosoly alapján úgy tűnt, ő is élvezi a koncertet.

Ami a legendás és jellegzetes gitározást illeti, az végig legszebb fényében tündökölt. Itt-ott persze akadtak kisebb mellényúlások, viszont feltűnő volt, hogy a kortársaira olyannyira jellemző „ujjban maradt" hangok Claptonnál például egyáltalán nem ütötték fel a fejüket. Persze a többiek is végig nagyon okosan dolgoznak alá, a szétkentebb, pszichedelikusabb stílusú, fazonra nekem leginkább Josh Brolint idéző Bramhall-lal tanítani valóan osztották meg egymás között a melót. De az is egészen lenyűgöző volt, ahogy a hagyományosabb stílusú Stainton játéka és a virtuóz Carmon szikrázóbb produkciója, moogos bűvészkedése kiegészítette egymást. Eastet meg nyilván senkinek sem kell külön bemutatni, nem véletlen játszott tényleg, szó szerint mindenkivel az elmúlt évtizedek során. A bő lére eresztett, ám egy pillanatra sem unalmas hangszeres betéteknek köszönhetően tényleg mindent sikerült abszolút frissen, lélegzően megszólaltatniuk.

A két legnagyobb együtténeklést az I Shot The Sheriff mellett természetesen az akusztikus blokkban felcsendülő Layla és a Tears In Heaven hozta, de a rendes műsoridőt záró Cocaine is egészen óriási volt az egyenként beépített hangszeres jamekkel. A rövid – és valljuk be, meglehetősen felesleges – szünet után érkező Before You Accuse Me zárással együtt csaknem kétórásra nyúlt a szett, vagyis ezen a téren sem lehetett ok panaszra.

Baromi jó koncert volt, valójában még annál is jobb, mint amire számítottam.

A fotók a turné egyéb állomásain készültek.