Shock!

2026. június 15-én újhold volt az égen. Illetve, pont, hogy nem volt, hiszen ilyenkor leginkább azt látod, hogy nem látod. Szuperújhold: az újrakezdés és a megtisztulás időszaka, amikor a növekedésbe kezdő Hold felerősíti a megújuló energiákat. Ehhez pedig az A Perfect Circle-nél keresve sem találhattunk volna tökéletesebb társat, amint az a hazánkban meglehetősen szórványosan játszó zenekar hétfői, Budapest Park-beli koncertjén is bebizonyosodott. Én pedig ugyanazt mondhatom el magamról, mint a Parkot teljesen azért nem, de nagyrészben megtöltő közönség túlnyomó többsége: sosem láttam még őket élőben (halva sem), erős volt a várakozás, és még erősebb lett az élmény, amit végül kaptam tőlük.

Az idő mostanában drága kincs, és amúgy is szeretem a zenei meglepetéseket, így előzetesen Jehnny Bethről sem tudtam túl sokat, szóval a formációnak a maga pőre valójában kellett meggyőznie színpadképességéről. Ami másodpercek alatt meg is történt, a kimondottan szuggesztív főhősnőről Juliette Lewis egykori szigetes fellépése jutott eszembe, és ha már párhuzam, itthon néztem meg, hogy Jehnny Beth is a színésznő-énekesnő vonalon mozog, tehát a párhuzam minden szempontból adott. Maga a zene zajos, koszos, indie voltával alapból nem feltétlenül az én világom, de az énekdallamok halllatán néha beugrott Chrystabell és David Lynch zaklatott világa, ami számomra mindig pozitívum, így elmondhatom, hogy gyorsan meggyőztek.

A Björk-feldolgozás (Army Of Me) kimondottan jól állt nekik, pulzált a levegő is. Beth kisasszony már az első etapban a közönség közé vetette magát, szó szerint besétált a nézők közé (tűsarkúban!), de ezzel nem volt vége az erőszakos performansznak, az I'm The Man közben derékig tolta ruháját és melltartóban győzködte a közönséget. Hogy ez valójában mennyire annak szól, hogy „úgyis lefotóznak ennél és megy a posztolás, tehát jó a zenekarnak" gondolatvilágot erősíti vagy a dal maszkulin mondanivalóját, azt csak ők tudják, mindenesetre a verőfényes nappal után egy sötét, intimebb klubban simán megnézném őket újra. Talán nem vagyok ezzel egyedül.

(V.Sz.)

Az A Perfect Circle esetében megkerülhetetlen a Tool felcitálása, egyrészt ugye itt van Maynard James Keenan, aki önmagában egy (rock)generációs figura, másrészt meg talán maga a Tökéletes Kör sem létezne, ha a másik agy, Billy Howerdel nem gitártechnikuskodik egykoron Maynard főzenekara mellett (is), és ez a két kopasz csávó nem hangolódik ennyire egymásra. Ránézésre is érzik a másik minden rezdülését, együtt-alkotásuk delejes hatású, és valahol éppen ez adja a APC lényegét. Amíg a Tool a kérlelhetetlen, zabolázhatatlan öntörvényű alak, aki ránk nehézkedve nyom le a víz alá, hogy megtanítson úszni, felkészítve a mindent elsöprő özönvízre, a Circle inkább befelé fordít, és megmutatja, mit lehetne tenni, hogy elkerüljük azt. A Tool a hajadnál fogva rángat végig az úton, a Circle a kezedet fogva vezet – Adam Jonesék robbannak, ha kell, utóbbi inkább folyamatosan sugároz. Pont, mint a Hold.

Ezt a célt szolgálja a mindvégig jelen lévő vetítés is, mert a csapat vizuálisan is erős, semmi harsány dolog ugyan: fényoszlopok, a zenészek képe álomszerűen, tükör által homályosan, illetve maga az APC-szimbólum mindvégig fókuszban, több ponton is, többnyire élénk, energikus színekkel világítva – hogy a koncert végére szinte retinánkba égjen. Ide kapcsolódik az is, hogy a koncert előtt újra és újra felhangzik egy mély férfihang előadásában a figyelmeztetés: semmi fénykép, semmi videó, próbáljuk meg inkább megélni az élményt, segítve a kapcsolódást. Erre egyébként a Disillusioned előtt maga Maynard is fel fogja hívni a nagyérdemű figyelmét, hiszen a dal is éppen valami ilyesmiről szólna, egy A Perfect Circle-féle csapat esetében pedig hatványozottan fontos lenne az ilyesmi – részemről maximálisan egyetértek, és elég nagy bajnak is tartom, hogy eljutottunk odáig, hogy emiatt szólni kell.

A kiírt 20.20-as kezdést precízen tartva harsantak fel a mindenki által ismert és kedvelt War Pigs taktusai, majd gyorsan abba is maradt a móka, hogy átadja a helyét a nagy ováció közepette színpadra lévő bandának és a magukkal hozott The Package-nek, ami alatt a legfontosabb dolgokat nyugtázni is lehetett: minden szépen, arányosan szól, a hangerő mondjuk szokás szerint lehetne nagyobb, de hát ez a Park, és egy Circle-hez nem is kell Manowar-féle szónikus haderő. Maynard szokás szerint a háttérben toporog-imbolyog-gesztikulál, a többiek kicsit jobban előrébb, főleg az egészen sokat vokálozó Billy, Josh Freese pedig hála az égnek visszatért a dobok mögé, hogy Isten tartsa meg a jó szokását.

A koncert elején három szám is felhangzik a legutóbbi, elefántos albumról (hihetetlen, de már ez is nyolcéves), ami ugyan továbbra sem a kedvencem, de ezek itt most nagyon elkaptak, sokkal jobban, mint lemezen. A már említett Disillusioned például csont nélkül tökéletes, a szépen lassan legkedveltebb APC-dalaim sorába lévő The Doomed pedig a koncert kevés igazán robbanásveszélyes pillanatainak egyikét hozza. Más kérdés, hogy én például ezt a rendes műsor zárásául használnám, a „Good luck, you're on your own!" miatt tökéletes is lehetne erre a feladatra, de elfogadom, hogy ők ezt másként látják. Ekkor még elég világos is van, én pedig várom, hogy sötétedjen be végre, mert tudom-érzem, ez akkor lesz az igazi.

Ez persze később, talán éppen John Lennon halhatatlan Imagine-je közben be is következik, és ami az eredeti dal mondandójában egyfajta naiv optimizmus, optimista naivitás, az az ő előadásukban sokkal inkább mély szomorúságnak tűnik, bánkódásnak amiatt, hogy ezt az egészet csak elképzelni lehet, mert soha nem fog bekövetkezni, mint ahogy soha nem is volt így. Közben sorjáznak a Thirteenth Step elmélyült tételei, itt egy Gravity, ott egy Weak And Powerless, zárásnak meg egy Outsider (sajnos Pet, vagy The Noose sehol), amik közé befér még szépen egy 3 Libras is – igaz, sajnos nem eredeti verzióban, hanem a Robert Del Naja-féle All Main Courses Mix. Már-már spirituális élmény mindahány, hogy itt viszont hirtelenjében vissza is rántódjunk a nyers valóságba: a kivetítőn egy újságot olvasó, kávézgató alak képe mellett megjelenik egy visszaszámláló: tíz perc szünet következik.

És a koncertnek ez az egyetlen hibája. Értem, hogy pihenni kell, vagy fokozni a feszültséget, nézőpont kérdése, viszont az ilyesmi óhatatlanul megtöri a hangulatot, mint tette itt is. Kellett is utána a Counting Bodies Like Sheep To The Rhythm Of The War Drums fenyegető atmoszférája, a magam részéről kedvelem ezt a fura számot, itt pedig nagyszerű vágyfokozóként szolgált. A felgyülemlett energiát aztán szépen vezette le a függőségek törékeny dala, a Blue, és persze bemutatásra került a turné apropójául szolgáló, vadiúj Starless is, amit a magam részéről még szoknom kell, de hát lesz még rá időnk. A mindvégig nemhogy lemezminőségben, de egészen mágikus energiával és tisztasággal éneklő Maynard (ne feledjük: 62 éves már ő is!) a zárószám előtt még megköszöni a koncertet, és felhívja a közönséget, hogy na, akkor most már lehet fényképezni meg videózni, meg élni a mindentazonnalrögzíteniésdokumentálnikell pillanatnyi világának, és az emberek rögtön ugranak is, ami teljesen érthető persze, csak éppen egy ilyen élmény lezárásául kicsit furcsa.

A Judith a záródal, nyilván, mi más lenne, és Jucika szépen öregszik, ugyanaz a fájdalom, kétségbeesés és düh van benne, mint amivel egykoron megszeretettem a bandát. És akkor ennyi, ráadás persze nincs, a zenekar megköszöni az estét (Maynard állítólag térdre ereszkedve, bár magam ezt nem láttam), mi is így teszünk, és indulunk hazafelé, miközben a Park hozzáértő emberkéi stílszerűen Toolt kapcsolnak be lelépőzenének. Így kell ezt.

Sokáig kellett várni rá, de megérte. Dobáljuk szét a nagy szavakat: az A Perfect Circle koncertje belső békét adó, meditatív élmény volt. Katartikus. Vagy még inkább tökéletes. Mint a kör.

(N.A.)