Shock!

Az Operation: Mindcrime a heavy metal egyik csúcsalkotása, megkérdőjelezhetetlen és megunhatatlan klasszikus. Nálam is itt figyel a polcon egy rakat változatban: remaszterizálva, deluxe-kiadásban, Livecrime-ként, CD-n meg VHS-en, folytatásával együtt előadva, de van mindenféle bootlegem is. Megunhatatlan, mint mondtam. És persze Geoff Tate sem tudja elengedni. Nem is kell neki, mégis csak ez élete fő műve és magnum opusza. Mint Roger Watersnek a The Wall. Tate pedig 2026-ban ismét felkerekedett, hogy még egyszer – és elvileg utoljára – teljes egészében színpadra állítsa Nikki, Mary nővér és Dr. X történetét, mielőtt előrukkol a harmadik résszel.

Az A38-ra már a koncert előtti napon minden jegy elkelt, a fanok egy jelentős része pedig úgy döntött, ad egy esélyt az előzenekarnak, az olasz Inner Vitriolnak is. A bolognai négyes olyanfajta progresszív muzsikában utazik, amire kétségkívül hatással volt a Queensryche, meg természetesen a Dream Theater, a Conception és a Rush is. Zenei felkészültségükhöz kérdés sem fér – ilyen hatások esetén ez alap –, és frontemberük, Gabrielle Gozzi hangja is tökéletes a műfajhoz. Mégis olyan kis ártalmatlan volt az egész a bőszen adagolt melankóliával, a kissé egybefolyó, önálló arcot villantani nem tudó dalokkal meg a színpadon egy helyben toporgó muzsikusokkal. Dobosuk, Michele Panepinto viszont megkaphatná a kiváló dolgozó érdemrendet, hiszen saját zenekara után Geoff-fel is letolta a teljes programot.

Geoff Tate jobbára teljesen ismeretlen bérmuzsikusokkal kísérteti magát ezen a turnén (is), ami kétségkívül messze van az eszményi állapottól. Egy ideális világban ugyanis még mindig Michael Wilton és Eddie Jackson oldalán állva, valahol a Dream Theater státuszában mozogva játszanának legalább három-négyezer embernek esténként. De ez itt a 2026-os csúf valóság, Geoff pedig egy kis klubban haknizik a fenti, elképzelt nézőszám töredékének. Ha viszont el tudod engedni a dicső múlton való lamentálást, akkor egyet fogsz érteni velem abban, hogy annak, ami, ez a koncert csaknem hibátlan volt.

Azt persze nem értettem, hogy a három (!!!) gitáros egyikének miért kellett szalmakalapban fellépnie, de tulajdonképpen úgy az ötödik perctől nem is érdekelt. Merthogy ez az ausztrál, észak-ír meg olasz zenészekből verbuválódott brigád olyan autentikusan hozta a régi Queensryche-nótákat, amennyire az csak lehetséges, ha valakit nem Chris DeGarmónak, Michael Wiltonnak meg Scott Rockenfieldnek hívnak. Jó, Panepinto azért nem tudta egy az egyben levenni Rockenfield végtelenül elegáns és sajátos stílusú dobolását, de azért nem járt messze tőle, a gitárosok pedig tényleg igyekeztek minimálisan sem eltávolodni a klasszikus szólóktól.

Geoff tehát megadta a módját a dolognak, nemcsak azzal, hogy három gitárost és egy billentyűst is csatasorba állított, hanem azzal is, hogy tényleg minőségi emberanyagot szedett össze maga mellé. Külön ki kell emelnem a gyönyörűen megszólaló basszusgitárt, ami már csak azért is kulcsfontosságú volt, mert anno a Queensryche hangzásának központi, megatározó eleme volt a végtelenségig tökéletesített, számomra ma is etalon bőgősound.

És akkor ott volt persze az átlag 67 évesekhez képest kifejezetten kipattintott főhős, aki hangilag is topformát mutatott. Azt azért nem mondom, hogy minden lemezminőségben érkezett tőle, de volt erő és él a hangjában, a magasak ültek, és a szufla sem fogyott el a végére, még úgy sem, hogy a Suite Sister Marynél már szó szerint fürdött az izzadságban. Támogatta a hajó gyomrát megtöltő fanatikus mag is, akik szó szerint végigüvöltötték a bulit, illetve a hangszeresek is besegítettek minőségi háttérvokálokkal. Ebben a billentyűs lány, Clodagh McCarthy járt az élen, aki Sister Mary szerepét is alakította, de a duetten kívül is sokszor előrejött vokálozni, illetve a többiekkel közösen bulizni kicsit. Élvezték a fiatalok, hogy Geoff-fel muzsikálhatnak, és a főnök is láthatóan jól kijön velük: kifejezetten sok volt az interakció, összemosolygás a színpadon.

A Mindcrime meg Mindcrime, nagyon nincs már mit írni róla! Ami fontos volt, elmondták róla százszor mások is, mi is, többek között a Klasszikushock rovatban. Azt viszont nem hallgathatom el, hogy amikor az Eyes Of A Strangerrel véget ért az első blokk, tőlem akár újra is kezdhették volna. Nyilván nem tették, inkább kaptunk egy marékra való további klasszikust: Empire, Walk In The Shadows, Jet City Woman, Take Hold Of The Flame, Silent Lucidity és Queen Of The Reich. Míg a Mindcrime alatt nem nagyon volt részéről kommunikáció (az O:M-ot régen is kvázi színházi darabként, minimális számok közötti pofázással tolták), a ráadásblokkban Geoff már sztorizgatott is egy sort. Láthatóan jólesett neki a telt ház és a rajongói lelkesedés.

Előre lehetett tudni, mi lesz ezen az estén: Geoff Tate jön, és alkalmi, ismeretlen társaival eljátssza az Operation: Mindcrime-ot. És láss csodát, mi történt: Geoff Tate jött, és alkalmi, ismeretlen társaival eljátszotta az Operation: Mindcrime-ot. Tette viszont mindezt úgy, hogy messze többet kaptunk poros, temus nosztalgiahakninál: egy remekül éneklő és mindent beleadó, legendás frontembert, meg egy végtelenül lelkes, zeneileg kifogástalan fiatal gárdát. Soha rosszabb kombót! Ha lenne, holnap újra mennék.