Shock!

október 31.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Iggy And The Stooges: Ready To Die

iggyandthestooges_cHa volt banda, amely konzekvensen a széllel szemben pisált, akkor az a Stooges volt. 1967-ben alakultak, és már akkor olyan agressziótól duzzadó és kiábrándultságtól keserű, minimálra vett rock nótákat játszottak Michiganben, amiket csak azért nem hívott senki punknak, mert magát az elnevezést is csak éppen egy évtizeddel később kezdték el használni, amikor is egy újdonsült zenei irányzat ütötte fel tüskés fejét a toryk uralmát egyre inkább unni kezdő Nagy-Britanniában. De az Egyesült Államokban ennek akkor még híre-hamva sem volt. 1969-ben a többség arról énekelt, hogy tegyél virágot a hajadba, ha San Franciscóba jössz, és majd együtt szépen megváltjuk a világot, ugyanekkor a Stooges meg azt üvöltötte az emberek képébe, hogy 1969 megint egy olyan év lesz, amikor nem lehet semmit sem csinálni, és mennyire nem jó móka csak úgy egyedül lógni a vakvilágban. Amikor a többiek a szabad szerelmet hirdették, Iggy Popék csak kefélni akartak egy nagyot. Amíg a többi banda színorgiákat festett lemezein, a Stooges csak egyetlen színt ismert: a feketét. És amíg a zenei élet a mind összetettebb, bonyolultabb muzikális megoldások felé fordult, addig a megátalkodott négyes felesküdött a minimalizmusra.

megjelenés:
2013
kiadó:
Fat Possum Records
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Később, mikor ezt várták volna tőlük másodszorra is, magasról tettek az elvárásokra, és kiadták a Fun House-t, amin meg olyan új elemeket vetettek be, mint a szaxofon. És amikor mindenki arra számított, hogy további puhulás fog náluk bekövetkezni, akkor pedig az emberek képébe vágtak egy igazán karcos lemezt, a Raw Powert. A rákövetkező évben meg gyorsan feloszlottak, Dave Alexander bőgős pedig úgy döntött, hogy akkor ő inkább csatlakozna a 27-esek klubjához, és szépen halálra itta magát.

Ezen előzmények után nyilván nem meglepő, hogy a Stooges működése alatt nem túl sok lemezt adott el, és nem igazán zsebelt be túl sok dicséretet sem, viszont öt-tíz évvel később (és persze azóta is folyamatosan) igazi diadalmenetre indultak. Csapatok tömkelege hivatkozott és hivatkozik rájuk, mint alapvető hatására, dalaikat pedig nem csak olyan punk legendák dolgozták fel, mint a Sex Pistols, a Clash, vagy a Damned, hanem lényegében mindenki más is, aki kicsit is számít (csak két példa: Slayer – I Wanna Be Your Dog/God, Rage Against The Machine – Down On The Street), addig-addig, hogy végül 2010-ben még a Rock And Roll Hall of Fame-be is bekerülhettek. James Newell Osterberg Jr., vagyis inkább Iggy Pop pedig – nevéhez méltón – igazi pop-ikonná vált, mutogatnivaló ön- és közveszélyes csodabogárrá, aki igazán termékeny és sikeres szólókarriert tudhatott maga mögött, mire eljutott a gondolatig, hogy vissza kéne hozni az életbe a Stoogest.

Arról, hogy ez mennyire volt jó ötlet, és mennyi létjogosultsága van egyáltalán annak, hogy egy ilyen igazi intézménnyé vált mitikus lényt feltámasszanak, mindenki meggyőződhetett, aki volt olyan bolond, hogy meghallgatta a 2007-es The Weirdnesst. Ez a lemez ugyanis nem csak a felfokozott elvárások miatt, hanem reálisan nézve is ordenáré módon szarul sikerült, és tényleg semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy általa Iggyék belecsulázzanak a tükör közepébe egy jó nagyot. Illetve még annyi lehetett volna a haszna, hogy ráébressze hőseinket, hogy a világnak nem egy működő, de már semmi újat nem mondó (nem is igen mondható), hanem a múlt ködébe vesző Stooges kell. De van, aki semmiből nem tanul, és az idén 66 éves (!) Mr. Pop - akinek egyébiránt legutóbbi, jazzes/sanzonos szólóproduktumai is a szemétdomb tetejére valók – újfent összetrombitálta a csapatot. Legalábbis azokat a tagokat, akik még a Föld nevű bolygón tartózkodnak, hiszen időközben Ron Asheton gitáros/basszer is jobblétre szenderült. A baj csak az, hogy – a közvélekedéssel ellentétben – a Stooges igazából az ő gyermeke volt. Az előjelek tehát több mint kedvezőtlenek voltak, és bizony attól sem lettem boldogabb, mikor kiderült, hogy mind gitárosként, mind pedig producerként visszatér hozzájuk az a James Williamson, aki igaz, hogy a csapat legfémesebb korszakában volt a hathúros, viszont betegesen vonzódik egy olyan végtelenül éles és nyers gitárhangzáshoz, amitől engem speciel a hideg kiráz.

Ezen hosszúra nyúlt bevezetés után csak kinyögöm végre, hogy a Ready To Die végül is annyira nagyon nem lett rossz (jó sem), csak éppen semmi értelme sincs. Nyilván hatvan-hatvanhat éves emberektől nem kell különösebben világrengető dolgokat várni, de hát akkor meg minek ez a nagy melldöngetés? Miért áll a borítón a nagyon morcos Iggy vörös célkeresztben egy dinamitövvel a derekán? Mi végre a hangzatos lemezcím, meg az olyan dalszövegek, mint például a Gunban, hogy „If I had a fucking gun / I could shoot at everyone"? Miért kell egy nagypapa korú embernek megereszteni egy tapsolós ritmusú, szaxofonos kis vidám nótát (ami amúgy kábé a lemez legjobbja is, ami már magában is röhejes) a hatalmas csöcsökről (DD's), vagy egy hasonló hangulatút, csak éppen gyengébb minőségben arról, hogy igazán csak két dolog érdekes az életben: a szex és a pénz (Sex & Money)?

Azt sem igazán értem, hogy a legtöbb kritikában punk rock dalokat említenek, én meg csak fülelek-fülelek, és nem hallom őket. Mi a fene punk rock itt, tán Williamson túlvezérelt, irritálóan éles gitártémái? Mike Watt (The Minutemen, fIrehose) hírnevét megszégyenítően jellegtelen basszustémái? Vagy éppen az Iggyn kívül egyedüli alapító tag Scott Asheton egyszerűbbnél is egyszerűbb dobfutamai, amik hallatán még Charlie Watts is a térdét csapkodná a gúnyos röhögéstől? Ugyan már, ez bizony nem más, mint a jó öreg rock and roll, csak szögegyenesre kalapálva és lebutítva. Az energikusabb darabok (Burn; Job; Gun; Ready To Die; Dirty Deal) a fenti összetevőket variálják kaptafa jelleggel, a maga módján végül is mindet meg lehet hallgatni, de nem is maradnak meg hosszútávon. A két vidáman szexista nótáról már beszéltem, furamód (és Steve Mackay remek szaxofonjátékának köszönhetően) még ez a kettő sikerült a legemlékezetesebbre, és hát itt vannak még akkor a lassú darabok, nem is egy ám, hanem három! A leggyengébb az Unfriendly World, ami viccnek is rossz, voltaképpen egy világvége hangulatú, ám szirupos merengő, a hőskorszakban is csinálták már ilyeneket, de azokat félig sem lehetett komolyan venni, ebből viszont hiányzik bárminemű gúnyos kikacsintás. A Beat That Guy már nem ennyire vészes, egy ponton robban is a visszafojtott energia, de az igazán jó az a záró The Departed. Az elmúlásról szóló szerzemény a méltóságteljes melankólia és a giccs határán egyensúlyoz, valahogy úgy, mintha egy nem túl jól sikerült korai Tom Waits bárdalt hallgatna az ember, Iggy hangja is meglepően mély tónusú itt. Az pedig talán az egész lemez legszebb pillanata, ahogy Williamson a tán legismertebb Stooges dal, az I Wanna Be Your Dog kissé becountrysított gitártémáját játssza szívet tépőn a dal elején és végén - de az ember megbocsátja a nyilvánvaló hatásvadászatot, hiszen érti/érzi, hogy itt nem csak az egykori zenésztárs Ron Ashetonról van szó, hanem kicsit Iggy búcsújáról is.

Vigyázni kell a legendákkal, mert nem mindig azt kapja tőlük az ember, amire számít, és vigyázniuk kell a legendáknak is, mert nem mindig szerencsés bolygatni a dolgokat, van, hogy sokkal jobb csak a szépre emlékezni. A Stooges már kétszer sétált be a saját csapdájába, nagyon remélem, hogy harmadszorra nem teszik meg ezt. Ha már elmondásuk szerint úgyis felkészültek a halálra, akkor lehet, hogy nem is kéne ezzel a névvel visszatérni többé. Pusztán a nevüknek köszönhetően pedig nem kapnak több pontot, mint amennyit megérdemelnek.

 

Hozzászólások 

 
+5 #3 Pitta 2013-05-31 02:01
Iggy nehezen emészthető figura. Időről időre elkap 1-1 dala (Lust for Life, Cold Metal, Corruption, High On You, Little know it all,) de összességében inkább mint karaktert tisztelem :) Belehallgattam ebbe az újba, és szerintem fogom párszor hallgatni, mert egész korrekt anyag. Zeneileg nem sokat ér, de jó a fílingje :) 6-7 pontot nekem megérne.
Idézet
 
 
+5 #2 pumpika666 2013-05-30 21:52
lehet köpködni, de nekem iggy papa a lust for life(trainspott ing, bár alig van benne rock, de óriási hangulatos nóták vannak a filmzenéjében) kivételével semmit nem jelent, anno, pont a trainspotting idejében próbálkoztam vele, de nem fogott meg.
nem az én zeném
Idézet
 
 
-4 #1 Norbi 2013-05-30 07:35
Szar ez az írás.Szerintem....
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.