Return Of The Reaper – avagy a Kaszás visszatér! Igen hangzatos cím, épp csak nem értem, hiszen régi cimboránk, a Halál bizony el sem ment. A Grave Digger gépezet ugyanis töretlenül dübörög immár több mint három évtizede, legutóbb pedig épp két éve jelentkeztek friss stúdióanyaggal. Szóval nem volt feloszlás vagy olyan pihenőidő, amely indokolttá tenné a „visszatérést", de tulajdonképpen nem is ez a lényeg, hanem az anyag minősége, a többi pedig nem több felesleges okoskodásnál.
A hírekben nálunk is elég alaposan nyomon lehetett követni, mi minden történt az Entombed környékén az elmúlt egy évben, és hogy mi végre is szerepel a klasszikus svéd death'n'rollerek neve mögött innentől fogva az A.D. toldat, így ebbe most külön nem megyek bele, úgyis tud mindenki mindent. Illúziórombolónak persze illúzióromboló a dolog, de azt a...
Kezdjük talán azzal, hogy mit is jelentenek a címsorban látható különös idegen szavak: az Iapetus a Szaturnusz 17. holdja (hatvannál is több van neki, ez egy ilyen harácsoló bolygó), ami arról ismert, hogy az önellentmondás mintaképe is lehetne, hiszen egyik fele koromfekete, a másik pedig vakítóan hófehér. Ez volt a dolgok könnyebbik fele, és most...
Hóhérkötél leng az éjben vészjóslón egy korhadt akasztófán. Ha ennyiből, és a zenekar nevéről (egyben a lemezanyag címéről) nem jössz rá kapásból, hogy milyen zenéről is lesz szó, akkor nem sok beszélgetnivalónk van egymással. Oké, két szót segíthetek még: Gaz Jennings, de ha így sem megy, akkor tényleg nem neked való ez a vidék!
Mikor először megpillantottam az enyingi Prey debütáló albumának borítóképét, kapásból egyik kedvenc könyvemnek, Jack Kerouac Útonjának borítója (legalábbis azé a kiadásé, ami nekem is megvan) ugrott be. Ugyanaz a végtelenbe tartó, poros országút, át a sivatagon, nehéz fellegek alatt, kissé gondterhelten bár, de szabadon. Na ez, és a lemez címe már...
Természetesen Mikael barátunk sem bírta ki, hogy az új lemezt már jó előre „dallamosabb, de súlyosabbként" harangozza be, ami legalább akkora kedvencem, mint az „ez a meccs a középpályán és néhány egyéni megmozduláson fog eldőlni", vagy hogy egy másik területről is hozzak egy példát, „a mozgósításnak döntő szerepe lesz a választás kimenetele szempo...
Igencsak mozgalmas időszak áll a veterán skót rocker alakulat háta mögött. Legutóbb egy kissé öreges, ám annál feelingesebb blueslemezt hoztak ki 2011-ben, azt követően azonban igencsak beindult velük a hullámvasút. A Big Dogz turnéját követően egy greatest hits kört is lenyomott a négyes, ezeken a bulikon azonban egyértelműen bebizonyosodott, hogy f...
Előzetes terveimmel ellentétben végül nem jutottam le a FEZEN-re megnézni a Skid Row-t, de a banda egybehangzó állítások szerint nagyon jó volt. Efelől amúgy előzetesen sem voltak kétségeim, hiszen a YouTube-on látott aktuális koncertfelvételeik abszolút meggyőzőek, és láthatóan remekül elvannak Johnny Solingerrel, hiába basztatja őket tizennyolc év ...
Váratlanul, a meglepetés erejével támadt rám Walkó Gergő gitáros levele, miszerint az Uzipov elkészült egy négyszámos EP-vel, úgyhogy nem lehetne-e, hogy írjunk akkor róla néhány szép és jó szót (vagy éppen csúnyát és rosszat). Meglepődésem annak szólt, hogy – ismerve a srácok eddigi tempóját – simán azt hittem: az év eleji Bazaltkockák után elég les...
Elég nehéz kliséhalmozás nélkül összehozni ezt az ismertetőt, hiszen az Acceptről alapvetően mindenütt ugyanazokat írták le az elmúlt években, és mi sem képeztünk kivételt ez alól. A lényeg annyi, hogy a '80-as évek egyik legnagyobb német heavy metal csapata úgy tért vissza a színre a 2010-es Blood Of The Nations lemezzel, ahogy azt a nagykönyvben me...
A veterán osztrák duóra, az Abigorra joggal lehetnek büszkék a sógorok, nem csupán két évtizedet túlélő kitartásuk, de zenéjük minősége okán is. Az extrém metal legszélsőségesebb területein alkotó párossal magam is szimpatizálok, bár meglehetősen ritkán érzek magamban elég lelkierőt, hogy korábbi munkáikat leporoljam. Mindettől függetlenül sem lett...
Nem épp könnyű feladat egy új Tankard lemezről írni. Régóta puffogtatott közhely, hogy léteznek zenekarok, akik pontosan körülhatárolt világukhoz maximálisan ragaszkodva, lemezről-lemezre gyártják az új dalokat, amelyekről már megjelenésük előtt pontosan lehet tudni, milyenek is lesznek. A Tankard egyértelműen ilyen – zeneileg, a szövegvilágot, sőt...
Szinte hihetlen az az életerő és lendület, ami az immár a hatodik X-en bőven túl lévő Doug Pinnicket jellemzi az utóbbi években. Fittyet hányva több műtétre, a gyakran hangoztatott gazdasági nehézségekre és az élet egyéb viszontagságaira, a King's X frontembere mostanság körülbelül annyit projektezik és annyi lemezen szerepel, mint a fénykorában lé...
A deathcore színtér nagy kérdése volt 2013/14-ben, hogy a Suicide Silence számára van-e élet a halál után. Mitch Lucker tragédiája után a döbbent csendet a találgatások időszaka követte: feloszlik-e a zenekar, ha nem, ki pótolhatja Luckert, ha pótolja is valaki, tudja-e folytatni onnan, ahol abbahagyták, vagy csak halvány utánérzés lesz. A választ me...
Ez pontosan az a kritika, amely akkor is releváns lehetne, ha egyetlen mondatból állna. A recenziót elintézhetném kizárólag statisztikai adatok ismertetésével, mégpedig azért, mert egy olyan életművel rendelkező zenekar esetében, mint amilyen az ős progger Yes, a legtöbb szubjektív gondolat feleslegesnek hat. A kritika pedig még akkor is szubjektív...
Milyen zene születhet abból, ha összeáll a Pink Cream 69 tagságának egy része a Helloween csapatának egy részével? Pont olyan, mintha összekevernénk a Pink Cream 69-t a Helloweennel. Ezzel be is mutattam a Unisonic új lemezét, a továbbiakban már csak apró részletek jönnek.
„Minden idők legnagyobb magyar gitárosa. Legyen neki könnyű a föld!" – ez áll a Megyeri úti Köztemető 50-es parcellájában található síremléken. A sír a Kapitányt, Radics Bélát takarja, és valahol tipikusan magyar történet az övé: a semmiből tisztán önerejéből viszonylag magasra jutó angyalföldi munkáskölyöké, akit nem engedtek magasabbra. Mert a mu...
Pár hónapja kint van már ez a lemez, de ahhoz képest, hogy a Manowar – elvileg – ma is a nagy nevek közé tartozik, elég nagy csend volt körülötte mindenfelé, így talán mi sem késtünk el túlságosan az ismertetővel. De ha igen, igazából akkor sincs semmi, hiszen akit érdekelt, az már rég meghallgathatta, aztán maximum kiérlelt állásponttal szállhat v...
Az az igazság, hogy eredetileg nem én írtam volna a kettes Dystopiáról, de aztán mindenféle logisztikai bakugrást követően úgy alakult, hogy nálam kötött ki a Way To Unfold. Na, nem mintha bánnám a dolgot, hiszen a Shock!-os bandából amúgy is általában én írok a legnagyobb kedvvel magyar anyagokról, pláne, ha a delikvens még szegedi is. Egyrészt ma...
Christian Sjöstrandot, azaz Spice-ot még ma is elsősorban arról azonosítjuk be, hogy annak idején ő énekelt a Spiritual Beggars első három albumán, pedig lassan másfél évtizede otthagyta Mike Amott csapatát. A bődületes torokkal megáldott, szakállas fickó persze azóta sem hagyott fel a zenéléssel, de az underground mélyén tevékenykedik: a stoneres,...
Akkor mondjuk ki gyorsan egy szuszra: Kyuss, Slo Burn, Unida, Hermano, Vista Chino. Ugye, hogy nem semmi sor?!? Na, e sokadalom stoner rock körökben mára vitán felül ikonikussá vált énekese döntött úgy, hogy végre eljött az ideje egy szólólemeznek is. Az ilyen dolognak pedig mindig két oldala van: egyrészt ugye egy ekkora név minden bizonnyal nem f...
Tizenhét lemez csaknem harminc év alatt, megszámlálhatatlan koncert, mindenki által pontosan ismert stílus, megkérdőjelezhetetlen hozzáállás, páratlan hitelesség és elhivatottság – nagyjából így lehet összefoglalni a sokszor New York-inak titulált, de valójában New Jersey-i Overkill karrierjét. Ebből fakadóan az egyik oldalról viszonylag egyszerű í...
„Jobb az undor, mint a harag" – írja Ady Endre Az undor óráiban című költeményében, és Földes László elmondása szerint talán éppen ez volt az a vezérmotívum, ami köré felépült ez az Ady-költeményeket megzenésítve, vagy éppen csak elszavalt/lágy zenei kísérettel előadott formában tartalmazó kiadvány (és a hozzá tartozó előadássorozat a Nemzeti Színhá...
Tisztán emlékszem, hogy amikor jó hét évvel ezelőtt először meghallgattam a Hellyeah első albumát – naná, hogy Vinnie Paul miatt –, azt gondoltam: oké, nem egy nagy durranás, de vannak erősségei, és hosszabb távon biztos lesz még ez sokkal jobb is. Hát, sajnos nem lett igazam. Rossznak nem nevezném a zenekar lemezeit, de több egyéniséget, netán karak...
A 2012-es self-titled albumnál már érezni lehetett, hogy a Whitechapel át akar lépni a deathcore láthatatlan határain. Ez sikerült is, az új irány érezhetően egy dallamosabb, némileg emészthetőbb stílust takart, meghagyva azonban mindent, amitől minőségi deathcore a minőségi deathcore. Abban az évben nagy kedvencem volt az album, gyakran hallgattam...
Nem tegnap, és nem is tegnapelőtt történt, hogy az Anathema tagjai hangulatzenék készítésére adták fejüket, és pontosan ezért van az, hogy legtöbb hívük már így tekint rájuk, art rock formációként. Annyi bizonyos, hogy a liverpooli Cavanagh testvérek nagy utat tettek meg, a kezdeti death-es, doomos szárnypróbálgatásoktól az ezredforduló környékére ...
Ez már a hatodik Goatwhore sorlemez, így legkésőbb most szögezzük le, hogy a NOLA-színtér sátánimádói időközben bizony az egyik legmeghatározóbb zenei tényezővé nőtték ki magukat a black/death metalban – annak ellenére, hogy valójában nem játszanak egyik zsáner játékszabályai szerint sem. A siker kovácsa a gitáros Sammysatan Pierre Duet, aki a Crow...
Facebook
Twitter