Shock!

A Cloven Hoof egy 1979-ben alakult wolverhamptoni zenekar, és ha ezen információkból arra következtetsz, hogy NWOBHM csapatról van szó, teljes mértékben igazad is van. Első aktív időszakuk 1990-ig tartott, mely során három nagylemezt hoztak össze, ezek közül pedig az első épp idén ünnepli harmincadik születésnapját. A Klasszikushockban ennek ellenére tuti, nem fogsz vele találkozni, lévén a csapat bár megbízható minőséget produkált, sosem tudott kiemelkedni a szürke tömegből. Lemezeik hozták a szintet, de nem véletlen, hogy nem lett Maiden, Saxon, de még csak Praying Mantis kaliberű banda sem a Cloven Hoofból.

Ráadásul a teátralitást a korai időktől igen fontos kritériumként kezelő bandát – az eredeti felállás tagjai a négy elem után kiosztott álneveken szerepeltek – tagcserék is sújtották, melynek eredményeként az első lemezt követően már csak „Air", azaz a basszer Lee Payne maradt az úgynevezett klasszikus tagságból. Gyakorlatilag innentől kezdve egyértelműen az ő zenekara a Cloven Hoof, amit 2011 óta Joe Whelan gitáros/énekessel, valamint Chriss Coss gitárossal, és az egy évvel később csatlakozott dobossal Jack Oselanddal visz. Bár elméletileg a zenekar 2001 óta töretlenül aktív, az 1990-es feloszlást követően mégis mindösszesen egy stúdióanyaguk jelent meg, a 2006-os Eye of the Sun. A folytatás tehát meglehetősen aktuális volt már.

Öreg kutya nem tanul új trükköket – tartja a mondás, és a Call Of The Dark Ones ennek megfelelően meglehetősen hagyományőrző nyitány. A hőskor NWOBHM érzését egyértelműen hordozza, akár a gitártémákat (leszámítva, hogy a Raining Blood főriffjét is – mondjuk úgy – megidézik benne), akár Joe Whelan énektémáit vesszük. A kor csapatainak jó részénél jellemző volt a megfelelő hangi adottságokkal rendelkező, ám nem túl karakteres hang, és Joe-ra tulajdonképpen mindez maximálisan igaz. Pici kontinentális ízt is hordozó, alapvetően a Steel Prophet-énekes Rick Mythiasin orgánumára emlékeztető stílusa kellemes, de nem az a fajta torok, akit ezer közül is kiszúrnál.

Bár alapvetően a csapat a Resist Or Serve-ön is hű maradt gyökereihez, a lemezanyagon egyértelműen hallani, hogy nem a '80-as években készült. A magasak nem dominálják a hangzást, mint a hőskor anyagain, és az olyan dalok, mint például a Hell Diver, az übersúlyos Mutilator vagy a Premature Burial is modernebbek, azaz nem színtiszta nosztalgiacuccról van szó, ellentétben mondjuk a Satan tavalyi, egyebekben kiváló anyagával. Lee Payne és brigádja nem átallott például adott esetben üvöltéseket is keverni az egyes dalok vokáltémáiba. Ezek bár nem állnak rosszul a csapatnak, számomra kissé mégis idegenül hatnak ebben a zenei környezetben, ellenben az olyan régisulis, dallamos témák, mint a Deliverance, a Northwind To Valhalla, az Antimatter Man vagy a záró, slágeres Austrian Assault remekül működnek.

A Cloven Hoof nyolc év után leszállított tehát egy olyan albumot, melyen a régi érzésvilágot frissebb dolgok is színesítik, és ha a végeredmény nem is világmegváltó, de mindenképpen szerethető.