Shock!

Bizonyos körökben a Dwarves legendának számít. Olyan körökben, ahol erény a veszélyesség és a kiszámíthatatlanság, elvárt magatartásforma a nonkonformitás, és még a szexuális aberráció és obszcenitás is belefér a képbe. Az erőszak nem akadály, mint ahogy a droghasználat sem, a botrányok pedig kifejezetten részei a munkaköri leírásnak. Természetesen nem mondom, hogy én magam is ezen körökbe tartoznék, de az azért igaz, hogy már egy jó ideje figyelemmel kísérem a rockzene egyik legordenárébb seggfejeinek működését. És hálát adok az égnek, hogy még csak esélyem sem volt részt venni a Törpék korai koncertjein, ahol alap volt, hogy tizenöt-húszpercnyi játék után (ami közel ugyanennyi darabszámú dal eljátszását foglalta magában) kitört a tömegbunyó, amit az esetek túlnyomó többségében maguk a zenekar tagjai generáltak. Akár azzal, hogy szó szerint leköpték a nagyérdeműt, vagy ha rájuk jött a szükség – a legendárium szerint legalábbis –, akár még le is pisálták őket. Erről a baromságról szerencsére már régen leszoktak, de el tudom képzelni, mekkora élmény is lehetett akkoriban, kábé a '80-as évek legvégén első sorban álldogálni egy-egy Dwarves-koncerten!

Ezek mellett már igazán eltörpülnek az olyan dolgok, hogy a két húzóember egyike, HeWhoCannotBeNamed (igen, ez a neve) gitáros általában anyaszült meztelenül lép színpadra, miközben fején pankrátor-maszkot hord, vagy hogy a borítóikon előszeretettel szerepeltetnek koszban fetrengő, maszkos, vagy éppen csak (mű)véres meztelen hölgyeket és persze törpéket. Nincs ez másként most sem, most is megkapjuk a három meztelen csajt, a törpe viszont ezúttal sehol. Ennek is megvan azonban a miértje, állandó „modelljük", a törpeméretű Bobby Faust ugyanis idén elhalálozott, és gondolom, az ő iránta érzett mérhetetlen tisztelet miatt nem szerepeltettek mást. Ha most ezek alapján úgy véled, hogy a Dwarves zenéje valami teljességgel befogadhatatlan, tolerálhatatlan és hallgathatatlan moslék, akkor nagyot tévedsz. Oké, nyilván a fentiek fényében is egyértelmű, hogy nem AOR-t vagy progmetalt játszanak, hanem punk rockot, de azon belül közel sem a legelvadultabb fajtát. Illetve most már nem, mert volt ez azért másként is, és nyilván nem mondom, hogy a The Dwarves Invented Rock & Rollon bárki jól szórakozhat, de azért jócskán vannak rajta olyan pillanatok is, amelyek akár egy poplemezen is cukormázasan csillognának.

Persze, ez sem újkeletű náluk, hiszen legkésőbb a The Dwarves Are Young And Good Looking lemez óta próbálnak majdnem-normális számokat is írni, és ez az idők előre haladtával mind jobban ment is nekik. Még akkor is, ha a néhány éves leállást elhozó The Dwarves Must Die talán már sok is volt a jóból, hip-hop megoldásokkal, techno ritmusokkal, és ki tudja még, mi a jó franccal kísérletező kavalkádjával, de ahogy a The Dwarves Are Born Again három évvel ezelőtti kambekje esetében, úgy most is az van, hogy ha elvonatkoztatunk a sokszor igencsak beteges humorról valló szövegektől, akkor a maga területén kifejezetten slágeres korongot köszönhetünk a dilinyósoknak. A hangmérnökként, promóterként és koncertszervezőként is üzemelő Blag Dahliának több mint hallgatható hangja van, pláne, ahol még rá is játszik a dologra, vagy ahol kap egy kis női kórust is támogatásnak. Mint ahogy az a sajátos „szerelmes" dalként is aposztrofálható Trailer Trashben, vagy a kerge, az '50-es évek énekes csajos csapatait mímelő-gúnyoló, tapsikolós Sluts Of The USA-ben, vagy a hasonszőrű Fun To Tryban is történik. Aztán rengetegszer ugrik be a Wildhearts, vagy épp a Bad Religion neve (Kings Of The World, Fiction, pláne a már említett Trailer Trash), míg az olyan party- és droghimnuszok is szinte dúdolhatóak, mint az Armageddon Party, a Get Up & Get High, vagy épp Dead On The Floor. Oké, nyilván túlsúlyban még így is a dühödt energialöketek vannak, mint például a nyitó kettős: a Hate Rock / Bleed Alright tökéletes felütése, vagy épp a lemez középpontjában pusztító Gentleman Blag/Irresistible szentségtelen párosa.

Mondanom sem kell, hogy szólókra, fifikás betétekre itt aztán ne is számítson senki, már csak azért sem, mivel a leghosszabb dal sincs háromperces, a tizennégy tétel összjátékideje pedig ily módon nem éri el a huszonhat percet sem. De ez sem érheti meglepetésként azt, aki ismeri Blag Dahliaékat, hiszen fő művek, a Blood, Guts & Pussy még negyedóra sincs. Ezzel talán minden szükséges információt el is mondtam ahhoz, hogy eldönthesd magadban, érdekel-e ez a bolondokháza, vagy sem, talán csak annyi van még hátra, hogy eláruljam, a basszer Rex Everything művésznév nem mást takar, mint az egykori Kyuss-, Vista Chino- és jelenlegi Mondo Generator-tag Nick Oliverit. Ugyan nem ők találták fel a rock and rollt, de még mindig tudják, hogy miről szól!