Shock!

Jósa Tamást számos formációból ismerhetjük az Iron Maidnemtől kezdve a divideDon és a Rockstars Not Deaden át az Archaicig. A Brother Belmont pedig az első tulajdonképpeni szólóalbuma, amely leginkább talán a tavaly végleg feloszlott divideD zenei világát viszi tovább, ugyanakkor önálló lábakon áll. Már a fenti listából, akár ismeretlenül is leszűrhető, hogy Tamás nem egydimenziós figura, és az értő szem kábé a borító alapján is nagy biztonsággal tippelheti meg az itteni zenei irányultságot is.

A lemez olyan társakkal készült, mint a produceri feladatokat is ellátó Szentkirályi Jani gitáros és Drahota Geri billentyűs/basszer, de természetesen nincs Jósa-projekt, amiben ne bukkanna fel valamilyen formában Erdélyi Péter és Szabó Dániel is, vagyis a nevek is jók. Maga a zene pedig leginkább retrofuturista synthwave hard rockként aposztrofálható. Vagyis a Transmissions Through The Nuclear Ash is a '80-as évek egy karikatúraszerűen túlhangsúlyozott, geekfaktorral bőven átitatott sci-fi változatába utaztat vissza/előre, ahol repülő autók egyensúlyoznak a felhőkarcolókat borító gigantikus, neonrózsaszín Atari-fényreklámok között, és simán lehet, hogy a katonai pályát maga mögött hagyó Dutch Schaefer az elnök.

Én a magam részéről nagykanállal zabálom ezt a vonalat, a sima szintis-atmoszférikus alapdolgoktól kezdve a kimondottan rockos, zenekari formációban előadott változatokig, így nálam helyből előnnyel indult Tamás ezzel az albummal. Senkit sem lephet meg, hogy a zene a fenti kereteken belül rockos húrokat penget: hagyományos hangszereléssel, a habos-dús szintetizátoros szőnyegek, elektromos ütemek és effektek nélkül, vastagabb gitárokkal nettó hard rock/AOR lenne, így azonban kap egy csavart. 2025-ben semmiképpen sem nevezném már frissnek ezt a vonalat, viszont számos efféle csapáson mozgó előadóban lényegesen több fantázia rejlik, mint mondjuk a Frontiers szabadon felcserélhető tucatprojekteiben. Ráadásul kimondottan értő kézzel megírt, erős dalok sorakoznak az albumon.

Tamás természetesen nem hazudtolja meg magát és telepakolta a dalokat szépen kidolgozott, már néhány hallgatás után a fülbe ragadó énektémákkal. A hang adja meg a projekt igazi karakterét is: számos remek énekes nyomul a NewRetroWave-vonalon, de nem feltétlenül Belmont tesóhoz hasonló iskolából származnak. Jósa torkában a hajmetálos hősök mellett DNS-szinten ott van Dickinsontól Kiskén át Tate-ig egy sor, egy fokkal zorallabb vizekről származó nagyság is, amit ha akarna, sem tudná letagadni. Meg persze színesítésként némi acsargás is akad itt-ott, ami szintén a változatosságot erősíti. Emellett túlzás nélkül marha jól szól az album és hangszerelésileg is rengeteg a történés a számokban – amellett, hogy van az albumnak egy kifejezetten slágeres, direkt módon ragadós jellege is.

Igazából az első pillanattól fogva rokonszenves volt a koncepció, de én sem gondoltam, hogy pár hét ismerkedés után ennyire belém épül a Transmissions Through The Nuclear Ash. A legjobb dal sokadszorra is egyértelműen a mérgezően fogós, simán tízpontos Straxus Polyhex. Itt nemcsak a cím és a téma merít a Transformersből, de a briliánsan odakanyarított refrénnel ellátott tétel hangulata is nyíltan idézi Stan Bush klasszikus betétdalait a '86-os rajzfilmből. Baromi jó az egész, már most simán várományos az év dalai Top 20-amra, tényleg le a kalappal! De csúcspont a sötéten melodikus hangulatot megalapozó, nyitó Worlds Apart, a synthwave/AOR Come Alive!, az Outpost 31 – naná, hogy a verzékben nem kevés John Carpenter-bukéval, ám a refrénben ellenpontként kiváló, US power-hatású énekdallamokkal – és persze a záró Sunwind Sonata ízig-vérig pozitív dallamrockja is. Jani is elég komoly szólókkal pakolta tele a lemezt.

Ha szereted a LeBrock, a Gunship, a Dance Of The Dead, a Paradise Walk, a Scandroid vagy a The Midnight dolgait, és szívesen hallanál ezen a vonalon egy kimondottan a rock felé orientálódó, gyakorlatilag végig erős, vokális dalokkal teli lemezt, nyert ügyed van. Ha azt sem tudod, miről beszélek, akkor meg tégy vele egy próbát, hátha bejön. De csak óvatosan, mert erre a típusú muzsikára marha könnyű rácsavarodni, és ha egyszer ráéreztél, már nem nagyon ereszt el és sosem lesz belőle elég. Tamásnak jár a pacsi, minden ízében abszolút nemzetközi szintű ez a produkció – és nemcsak úgy, ahogy sokszor „a mi kutyánk kölyke" jelleggel rámondják/juk ezt még ma is magyar lemezekre, hanem tényleg.