2023-ban, tizennégy év után távozott a Grave Diggerből a gitáros Axel Ritt, helyét pedig az a Tobias Kersting vette át, akit az európai tradicionális heavy metal rajongói elsősorban az Orden Ogan soraiból ismerhetnek. A Digger-kötődés meg onnan ered nála, hogy tagja annak a Steelhammer zenekarnak is, amit a sírásók főnöke, Chris Boltendahl hozott össze, és eddig egyetlen anyag fűződik a nevükhöz, a Reborn In Flames. Szóval Stefan Arnold dobos 2018-as kilépése után ismét változott a felállás, bemutatkozásuk pedig Bone Collector címmel, január közepén látott napvilágot.
A Grave Digger esetében sokak által hangoztatott közhely, hogy ugyanazt a lemezt adják ki újra és újra. Amellett, hogy kétségtelenül van ebben valami, a helyzet mégsem ennyire egyértelmű. Mert tény ugyan, hogy a csapatnak igen markáns és behatárolt hangzásvilága van, ezen belül azonban igenis vannak jól körülhatárolható korszakok. Egy időben teljesen rákattantak a nagyívű, epikus konceptlemezekre, máskor meg inkább az egyszerűbb megközelítés jellemezte őket, és akkor még nem is beszéltünk a Digger néven 1986-ban kiadott, hard rockos Stronger Than Everről.
megjelenés:
2025 |
kiadó:
ROAR! Rock Of Angels Records |
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Szóval, ha nemcsak felszínesen ismered a bandát, hanem régi követőként tisztában vagy a teljes diszkográfiával, rögtön érteni fogod, mire gondolok akkor, amikor leírom, hogy egyértelműen retrospektív, old school Grave Digger-lemez a Bone Collector. A zenekar alaposan lecsupaszította ezúttal saját hangzását, lenyesegették róla a monumentális megoldásokat, és visszatértek a korai lemezek cicomamentes megközelítéséhez. Baromi jól is szól az anyag, ami egyértelműen fokozza a dalok hatásosságát: mivel a Bone Colectorra felkerült tételek esetében egyértelműen Tobias amúgy kifejezetten elismerésre méltó riffelésére helyezték a hangsúlyt, rengeteget dob a cuccon a horzsoló, erőteljes sound.
Külön öröm az is, hogy ezúttal egyetlen olyan, a vállalhatatlanság határát súroló, szekunder szégyenérzetet keltő szám sem jutott túl a rostán, mint a maga idejében a Zombie Dance vagy a Ten Commandments Of Metal voltak. Ellenben tele van a lemez tényleg fasza dalokkal. A Devil's Serenade például a legfogósabb Digger-himnusz, amit évtizedek óta írtak, de marha jók az olyan, a legkorábbi anyagaikat idéző, abszolút régisulis témák is, mint a Killing Is My Pleasure vagy a The Rich The Poor The Dying. Remek a visszafogottabb tempójú, himnikus Mirror Of Hate, meg a headbanger-mennyország Riders Of Doom és a záró, sötét-súlyos Whispers Of The Damned is, de tulajdonképpen minden egyes darabot kiemelhetnék valamiért.
Mivel a tizenegy tételes, 46 perces lemezanyag bevallottan is egyfajta visszatekintés a régi idők irányába, abszolút öngól viszont az AI-generálta borító, ami amellett, hogy sajnos szemmel láthatóan „műanyag", nem is passzol a zene kézműves, zsigeri karakteréhez. Ezt az egyetlen dolgot leszámítva viszont nincs mibe belekötni a Bone Collector kapcsán, ez itt simán a 2000 utáni Grave Digger egyik legerősebb albuma.
Hozzászólások
:)
Hát, fiam, benned szabályos légüres tér van a humorérzék helyén.
Hogy tudtál a cinikus fakardról a politikára asszociálni? Nem, inkább nem érdekel.
Mindenesetre köszönöm az "alternatív elitista" szókapcsolatot; ismét gazdagabb lettem egy irodalmi gyöngyszemmel.
Amit mondasz az egy kibaszott demagógia, tipikus szdsz-es
alternatív elitista semmi.Az ilyen alternatív elitista senkiket már
rég elküldte a társadalom a politika szemétdombjára.
Ennek ellenére semmit nem tudtál cáfolni.
A világirodalom egyik legjelentősebb monológjában a "Lenni vagy nem lenni..." rész egyszerű, de mégis zseniális.Ilyen a
művészet sosem tudhatod, hogy minek lesz jelentősége.
Persze, egy sor hülyeség van a borítón, amit csak az AI csinál, pár példa: a középső alak mellett balra a csontváz fejéből madárszárny áll ki, bal alsó sarokban a csontváz kisujja értelmezhetetle n hosszú, a D betűnek csirkelábai vannak, a középső alak egyik lába hosszabb, mint a másik, a bal oldali madárból a G alatt kiáll egy ág, a jobb oldali madár elfolyik. Biztos van még sok.
Nagyjából meg is válaszoltad a kérdésedet :)
Lehet hogy tényleg csak ennyi.
Míg Chris-éknek sikerült a polgárpukkasztá si radarsík alatt maradni, addig a Manowarnak nem.
Chris megelégszik azzal, hogy gyaurnak tart mindenkit, aki nem ordít bele a viharba egy kétkezes fakarddal a kezében, Joey-nak pedig szüksége van arra, hogy ezekez a gyaurokat még fel is bosszantsa.
Számodra mindenképpen.
Milyen az intellektuális szöveg ? Szerintem ez a baromság értelmezhetetle n a művészetben.
Ezt a bandát amúgy sosem tudtam komolyan venni, és megint eszembe jut, hogy a Manowar milyen savazást kap folyamatosan, holott a GD semmivel sem intellektuálisa bb: sem a szövegeket, sem a borítókat, sem a külsőségeket, sem a számcímeket, témákat tekintve. Ráadásul zeneileg is sokkal változatosabbak , izgalmasabbak az amerikaiak, és ez csak félig-meddig szubjektív dolog. Sőt, kultikusság ide vagy oda, Chris mester és Eric Adams hangi adottságai közti minőségbeli különbséget pedig ugye nem kell ecsetelni, ég és föld. Ami mellettük szól, hogy ők tudtommal sosem nyilatkoztak olyan megosztó stílusban, mint kedvenc Joey bácsink... :)
én nem szeretem nagyon a 80-as évekbeli GD-t, ez annál kreatívabbnak hat (ahogy a Heart of Darkness és az azutáni korszak is)