Shock!

Furcsa jószág a Code Orange. Kevés olyan csapatot ismerek, akiknél ennyire kihallhatók lennének a hatások, mégis, töretlen fejlődése révén a pittsburghi ötös képes a sok zsánerből és a nagy példaképeikre jellemző karakterjegyekből valami sajátságosat gyúrni, és nagyon úgy tűnik, hogy most, tizenkét év után, a negyedik lemezükre új csúcspontot értek el ebben az öndefiniáló folyamatban. Mert az Underneath – akárcsak az előző album, a Forever – fontos lépés a banda történetében, ez már az első hallgatáskor kiderül. Nagyon lesarkítva a jellemzést, a Code Orange új lemezén is vérbeli mai extrém zenét kapunk, ahol rideg pimaszsággal keverednek a punk, a hardcore, a metalcore, a deathcore, az indusztriális vonal, a death metal és a dallamos metál elemei. Ezek mellé persze még biztosan számtalan egyéb zsánert be lehetne ide passzírozni, azonban nem ez a lényeg. A csapatnak elég határozott elképzelése van arról, merre akar elindulni, és hogy a felsorolt dobozokból épp milyen tornyot szeretne felépíteni. Nem is egyetlen építmény ez, az Underneath inkább egy egész város lett, egy igen nyomasztó metropolisz, ahol a sötét sikátorok labirintusában az ember paradox módon szívesen bolyong, míg el nem veszti önmagát.

Az album roppant sötét, zajos intrója tökéletes választás, pontosan ilyen nyugtalanító és nyomasztó kaland az egész lemez. A zajos, recsegő-ropogó ipari íz eddig sem volt idegen a Code Orange repertoárjában, és ezúttal is fajsúlyos szerepet kap, de míg a Foreverön leginkább a Nine Inch Nails hatása dominált, addig itt a Ministry neve jutott többször az eszembe, főleg az Al Jourgensenre oly jellemző szikár riffek és a samplerek használata miatt. De másik nagy favoritom, a Red Harvest munkássága is többször beugrott. A negyvenhét és fél percbe elég sok minden belefér, és a zenekar ki is használja ezt. A klippes Swallowing The Rabbit Whole robbanékony dal, pattanásig feszülő indulattal és óriási lendülettel, és a banda már itt felvonultatja fegyvertárának szinte minden darabját, és használja is azokat a saját stílusa szerint, mindennek a vége pedig totális mészárszék.

Az igencsak súlyos és intenzív lemezt több helyütt dallamosabb dalok lazítják fel, bár persze ezek a darabok sem épp az élet napsütéses oldaláról áradoznak. Az ebbe a kategóriába eső szerzeményeket (például Who I Am, Sulfur Surrounding) vokális téren Reba Meyers gitáros viszi a hátán, akinek hangja és előadásmódja eleve bír egyfajta depresszív, kissé életunt színnel, amibe egy jó adag fröcskölő düh és pesszimizmus is vegyül, egyszóval a könnyedséget nem itt kell keresni. Ahol viszont súlyos az anyag, ott tényleg agyonnyom. Ott van mondjuk a Cold.Metal.Place, amelynél nekem a már említett Red Harvest nyers gépies nihilizmusa sejlett fel, vagy a The Easy Way, amiben mintha a korai Nine Inch Nailsszel jammelne a csapat, de említhetném akár az In Feart is, amelyben a hagyományos metálfelfogás fordul ki önmagából, töredezik darabokra, és omlik össze elnyelve saját magát... hogy aztán újjászülessen.

A nagy komolykodás és keménykedés mellett azért bizonyos mértékig fogósság is akad itt. A Last Ones Left egyesíti a '90-es évek groove metaljának emlékét a komorabb elektronikus ütemekkel, az Erasure Scan pedig bizonyítja, hogy a gerincrecsegtető leállások és villámváltások tökéletesen megférnek az iparias zajossággal. A mázsás riffek és groove-ok révén egyébként a Gojira neve is eszünkbe juthat, habár a franciák szellemisége talán nyilvánvalóbb volt a Foreverön, az új lemezen valahogy jobban belesimul ez a vonal a csapat formálódó arcszerkezetébe. A már említett Reba Meyers mellett a bandavezér Jami Morgan dobos acsarogja végig a lemezt, ez pedig az ötösfogat másik erőssége, mert esetükben nem csupán stílusbeli különbségről beszélhetünk, hanem a két muzsikus személyisége, attitűdje is eltérő, ami nagyban meghatározza a dalok karakterét, így a változatosságot is. A hangzás pontosan annyira zajos, dinamikus és nyers, amennyire az ilyen típusú zenénél szükséges, a régi korok porosan meleg bakelitropogásának helyét a digitális töredezettség tiszta ridegsége, vagyis a jelen hangja veszi át.

Szerintem aligha lehet vitatni, hogy az Underneath a Code Orange eddigi legerősebb lemeze, de úgy általában véve is az egyik legélénkebb színfolt a jelenlegi szélsőséges zenei palettán. Itt-ott érezhető még azért némi darabosság a különböző ötletek és panelek összeházasításánál, de mivel egészen fiatalnak mondható zenekarról van szó, és fejlődésük íve is határozottan felfelé tendál, bőven van miért optimistának lenni. Az új útra rendszerint több régi ösvényt megjárva juthatunk el, ez a csapat pedig nem lustálkodik, rendesen lejárja a lábát, hogy rábukkanjon saját magára. Az Underneathen nagyon közel jutottak a végső felfedezésig.