Shock!

Myrkur, azaz Amalie Brunn és kísérőzenekara három esztendővel ezelőtt a szó legszorosabb értelmében elkápráztatott Mareridt című dalgyűjteményével, amelyet azóta is bármikor szívesen előveszek, ha éppen kedvem tartja. Az anyagból csak úgy áradnak a szürke északi világ fakó színei és sötét tónusai, a zenében tökéletesen olvadtak össze a rideg black metal idegtépő pillanatai az atmoszférikus folk fülbemászó, autentikus melódiáival. A kezdetekben még vegytiszta feketefém persze régóta az eladhatóság és a vonzó külsőségek felé nyújtózkodik, ami ugye rendesen meg is osztja a rajongók táborát, azonban ez még kevés okot szolgáltat arra, hogy komolyabban is befolyásolja a művésznő zenéjének élvezetét.

Amennyiben a corpsepaint felvitele közben kihagytad a pupilládat is elfedő ecsetvonást, biztosan maradt még benned is annyi nyitottság, hogy esélyt adj a rúnákkal kivarrt énekesnő legfrissebb dalainak, amelyek jelen esetben legfeljebb csak tartalmilag kapcsolódnak a black metal természetközeli gondolatiságához. Itt ugyanis a megvalósítás szinte ezer százalékban északi folk- és világzene, ami egyben egyfajta tiszteletadás is a helyi népi hagyományok és Amalie gyökerei felé. A tradicionális népdalok újraértelmezései között akadnak azért saját szerzemények is, amelyek ezúttal – az előző anyag misztikus, ködös hangulatával ellentétben – gyönyörű megszólalást is kaptak. Utóbbi persze nagyban meg is emeli a dalok élvezeti értékét, igazságot is szolgáltat, s emellett kidomborítja a művésznő kellemesen csengő, tiszta énekhangját is, ami tökéletesen alkalmas e tradicionális dallamok prezentálására. Ha valaki mindezek ellenére mégis kihallja belőlük a giccsfaktort, azt persze valahol meg is értem – főleg az előzmények ismeretében –, azonban erre az összeállításra mindenképpen speciális anyagként kell tekinteni, és ilyen hozzáállással ajánlott megfülelni.

A Loreena McKennitt-, Dead Can Dance-, Enya-, Clannad- és Kate Bush-rajongók természetesen előnyben vannak, de az effektív hangszerek imádói is fellélegezhetnek, ugyanis itt szinte minden skandináv zenei kultúrában használatos eszközt felvonultatnak a mandolintól a lanton át az egyik legkülönlegesebb svéd, egyszerre húros, vonós és billentyűs hangszerig, a tekerőlantokhoz hasonló nyckelharpáig (halld: Ramund), amelynek eredete a korai középkorig nyúlik vissza. A dalok közül kiemelkednek a saját szerzemények, ezek közül is a drámai hatású Leaves Of Yggdrasil, de a Bob Dylan által is feldolgozott skót ballada, a House Carpenter is különleges ebben a formában, valamint az ember és a természet kapcsolatát feszegető, csodás klipen bemutatott Ella is makulátlan minden pillanatában. Az óizlandi Edda-énekekből életre keltett Tor i Helheim terelő hívásai és ősi melódiái pedig mintha csak megerősítenék, hogy Amalie hangja nem lehet más, mint a mitológiai istenek ajándéka. Személyes kedvencem mégis inkább az utolsóként elhangzó hipnotikus Vinter. Az effajta éteri harmóniák legalább annyira kisimítanak és felemelnek, mintha csak az erdőben sétálnék.

Az énekesnő a tavalyi évtől kezdődően anyai örömöknek is hódol, s emiatt talán aktuálisabbak is most a fényesebb harmóniák az eddig megismert ördögi atmoszféránál, de azért én még reménykedem, hogy akadnak a tarsolyában a Mareridten hallhatókhoz hasonló, kísérletezősebb szerzemények is.