Nahát! A Divine Souls egy tipikus olyan banda, akire a svéd death melodikus metal színtér feljövetelének és szinte máig tartó virágzásának rosszallói csak legyintenek, hogy ez "In Flames kópia". Én meg egy esetleges vitában harcba szállok értük: "Miért? A rengeteg amerikai death metal banda nem a CC, Deicide, MA triumvirátus valamelyikének vagy mindegyikének hatására kezdett zenélni?!".
Igen első hallásra nagyon In Flames az egész, de gondoljunk már bele: mit csinál ma az In Flames és mit csinált mondjuk a Jester Race, Whoracle, Colony albumokon. Az IF ezen éráját szívlelő rajongóknak üzenem: érdemes próbálkozni a Divine Souls-nál, nem rossz ajtón kopogtatnak be, az biztos. A svéd arcok ugyanis letettek az asztalra ezzel a 2002-es második lemezükkel egy nagyon állat - igaz, már sokak által tökélyre vitt stílusú -, albumot. Ars poetica-juk a "melodic death metal forever" szóval azt kapja mindenki, amit vár: kemény, de dallamos, itt-ott extra súllyal vagy éppen dallamos énekkel, zongorafutamokkal megtámogatott, abszolút nem lehangoló lemezt, 10 számmal kicsit több mint fél órában. Ahogy kell.
A stílus teljesen a göteborgiakat idézi, egy kicsit még direktebb, de - főleg a hangzás miatt - kevésbé kemény formában. Ennek ellenére abszolút nem lehet egy rossz szavunk sem: nagyon jó, középtempós, de lendületes Ordinary Story felépítését idéző nyitás (Empty Words) adja meg az alaphangot s ez mit sem változik a hátralévő kilenc tételen keresztül. Itt-ott bevadulnak egészen thrashig: a Griefben vagy a Bleedben például. Igazán színvonalas dallamok lendítik előre a nótákat, nagyon érzik a srácok a stílust. Szerencsére az ének sem punnyad el a dallamosság irányába, mindvégig megtartják az IF Colony albumának arányait acsarkodás/dallamos vokál tekintetében, azaz olyan 9/1-hez a süvítés javára. Érdekes, hogy nagyon nem bírom (kivétel Dark Tranquillity) ahogy a göteborgi bandák egyre dallamosabb éneket alkalmaznak - hiszen éppen ez a kettős dolog (dallamos gitármunka/hörgős ének) volt a stílusuk sajátja - és mégis; a Divided szám tetszik legjobban, ahol egy ilyen melodikusabb refrén emeli az egekbe a számot. Nagyon nagy nóta, azért is örülök neki, mert itt végre nem az van, hogy a gitártémák elkallódnak az ének alatt, hanem nagyszerű riffek sorjáznak mindig és az énekdallam a kórusrészben csak egy plusz szólam. Ez meghajlásra késztető, 10 pontos nóta! Amit talán kicsit hiányolok, hogy lehetne több durvulat és akkor sokkal jobban érvényesülnének a lágyabb megoldások. Persze ízlések és pofonok...
Más újságok majd letipikusozzák őket, meg mondják, hogy pl. a hazai Dying Wish sokkal egyénibb meg jobb. De ez nem igaz, nem kell elfogultnak lenni. Ezek a srácok nagyon ott vannak szeren, mind nótírásban, mind hangszerelésben, mind károgós vokál helyes alkalmazásában (itt most nem magára az énekhangra gondolok hanem annak ritmizálásra, hatásossá tételére), messze-messze a magyar bandáktól [persze előttük]. Amiért mégsem maximális a pontszámom annak oka az, hogy maga a durva hang néhol nem az igazi, kicsit erőltetett, sokkal jobb hangszínt képzelnék el nekik, ennél a kicsit blackes, de erőtlen hangnál. A másik meg az, hogy azért lehetne több markáns nóta.
Nagyon erősen ajánlott az In Flames, Sentenced, Gardenian rajongóknak, főleg azoknak, akik ezen csapatok "középidőszakát" szeretik. Nagyon minőségi, zamatos, és kellemes hallgatnivaló... Erős nyolcas.
Hozzászólások