Shock!

Az utolsó napra maradt egy sor legenda, de az egész fesztivál legfájdalmasabb döntése is, mivel azt kellett kimatekozni, hogy mivel Judas Priest és King Diamond feles átfedésben játszik, kit nézzek meg, és mikor osszam meg a figyelmemet. Végül lett belőle egy kecske és káposzta jellegű megoldás, amit nem szívesen ismételnék meg a jövőben. Nagyon tartalmas volt a műsor, és a sokakat zavaró, tűző meleg azért tűrhető volt otthoni mércével. A belga-holland nyár 30 fokon már kánikula, de azért még bőven kibírható volt.

Beszámolónk első része itt, második része itt, harmadik része itt olvasható.

Ezen a napon korábban kint voltam, mivel a Riley Gale (RIP) nélkül is folytató Power Trip műsorára kíváncsi voltam. Aki nem siet, az szépen le tud táborozni a fűre is akár, a színpadon úgysincs nagy látvány, kivetítőkön meg úgyis ott van a lényeg. Sokan ezt csinálják, afféle piknik jelleggel fogy a sör, meg esznek valamit és közben a színpadon süvölt a thrash metal egyik új reménysége (nincs túl sok belőlük), a texasi Power Trip. Szinte az egész Nightmare Logicot eljátszották a szövegköpködős, minden ízében thrash éneklést meg tökéletesen hozta az „új fiú", Seth Gilmore (Fugitive, Skourge), pont, ahogy a tragikusan elhunyt Riley tette. Kell az ilyen féktelen thrash, Riley Gale emlékét idézte minden, talán a korai Exodus lehetett ilyen Paul Baloff idején, ezért is ennyire szimpatikus, amit Blake Ibanezék csinálnak. Talán nem kora délutáni zene, de melyik az valójában?

A Krokus személyében a svájci AC/DC-hez volt szerencsénk az egyik főszínpadon. Valahogy ez a banda mindig radar alatt maradt a nagyközönség számára, az állandó tagcserék sem segítenek, ahogy az egyéniség hiánya sem. Viszont érdekes bennük, hogy Painkiller címen is volt lemezük még a '70-es évek végén, és ami az övék viszont, hogy nagyon szórakoztatóak a jól ismert fordulatokat alkalmazó szerzeményeik. Viszont nem tetszett különösen, hogy az eljátszott nyolc-kilenc szám közé három feldolgozás (Bachman-Turner Overdrive, The Who és Neil Young), no meg egy dobszóló is került. De a '80-as évek elejéről elővezetett szett élvezetes volt, fókuszban a Metal Rendezvous és a Headhunter lemezek legjavával. Kellemes hard rock, de nem a topligából. Na, ha van valami, ami nyári délutánra is illik sörözéshez, az végül is ez.

Hamarosan utána a szomszédos főszínpadon készülődött a keletnémet Heaven Shall Burn, dallamos metalcore-os megoldásaival és beugró vendégénekessel. Néztem is a távolból, hogy az ott bizony nő? Britta Görtz (Hiraes) segítette ki őket az idei fesztiválszezonban, miután Marcus Bischoff ismeretlen eredetű hangszálproblémákkal küzd a Rock Am Ring óta. Szokatlan felállás szültett ebből, de a fronthölgy remekül helytállt, és fantasztikusan szólaltak meg az olyan klasszikusok, mint a Voice Of The Voiceless vagy az örökké műsoron levő Edge of Sanity-feldolgozás, a Black Tears. Európában ők az egyik legjobb képviselői ennek a döntő többségében amerikai műfajnak: már több mint húsz éve itt vannak, és megbízható minőségben teszik a dolgukat.

Ám ezek után a fesztivál legfontosabb órája következett, ugyanis évtizedes várakozások után végre itt volt a Savatage, olyan autentikusan, ahogy csak lehetett. A '90-es évekre koncentráló setlistben a Handful Of Rain és a The Wake Of Magellan dalai voltak többségben, de majdnem minden lemezt megidéztek – engem érzékenyen érintett, hogy pont legnagyobb kedvencem, a Dead Winter Dead nem jutott „szóhoz". A '80-as évektől kezdődően előkerült hat lemezcímadó szám is (Sirens, Power Of The Night, The Hall Of The Mountain King, Gutter Ballet, Edge Of Thorns, Handful, Wake) – jó hangzással támogatva. Olivát két szintis is helyettesítette, Al Pitrelli és Chris Caffery gitárosduója pedig minden szempontból a lehető legjobban teljesített.

Zak Stevens néhol megküzdött a Jon Oliva rekedtes hangjára írt számokkal, de különleges és felemelő élmény volt ezeket ilyen formában hallani. Fantasztikus dolgokat műveltek a többszólamú kórusokkal is a Handful Of Rainben meg a Chance-ben. Oliva egészségügyi problémái miatt fizikailag nem volt jelen, de a Believe-ben videó formájában igen, ehhez később a banda is csatlakozott, a Savatage család ikonikus tagjait ábrazoló fotók kíséretében. Könnyfakasztó pillanat volt ez is meg a csodás futamokkal díszített Gutter Ballet is. Még jó, hogy főszínpadot kaptak, remélem, minél többen látták ezt az exkluzív alkalmat, ki tudja, mikor mozdulnak meg újra. A turnén két órát nyomtak, itt alig több mint egyet, de láttam a Savatage-t és csak ez számít. „Madness reiiiiiigns in the Hall of the Mountain KING!"

Az In Flames jó ideje nem nekem zenél, elengedtem őket már régóta, így utam az underground nagyságok által rendszerint megtöltött kedvenc sátorba vezetett, ahol a Triptykon készülődött gyalulni. Celtic Frost-szettet is nyomtak már idén a fesztiválszezonban, én sem bántam volna a dolgot, ha úgy alakul, de a banda saját lemezei is figyelemreméltóak, így nagyon érdekelt, milyen lesz Tom G. Warrior aktuális csapata. Láttam már őket Triumph Of Death néven Celtic Frost előtti setlisttel is, saját név alatt is, így tudtam, mire lehet számítani, és ez ismét bejött. Súlyos, negatív hangulatú doomos extrém metál ez, a '80-as években thrashesebb, később elszállósabb, de a jellegzetes húzása megmaradt. Játszottak az utolsó Celtic Frostról (Monotheist), ami valójában az első Triptykon-lemez stílusügyileg (Ground, A Dying God Coming Into Human Flesh), de két gigantikus monstrum előkerült az Eparisteráról (Goetia, Prolonging) meg egy a Melana Chasmatáról is. Az elmaradhatatlan korai Celtic Frost-klasszikusok közül most a Circle Of The Tyrants jutott, ez hat szám, de kábé 1 órában, nem sok hiányérzet maradt egy ilyen mázsás súlyú fellépés után (nem nevezném azért ezt bulinak). A sátor segített a hangulat kialakulásában, ugyanis kint még fényes nappal volt este hét-nyolc körül, de itt megvolt a misztikus sötétség is, ami ehhez kellett. Óriási élmény ezt a nehéz, fémes masszát nézni.

A Triptykon után még elkaptam az In Flames végét, az old schoolként beharangozott Take This Life nálam már a banda modern kora, és tökéletesen jellemzi a viszonyomat a mai In Flamesszel: tök jó, tök profi, csak nem nekem. Elhallgatom őket mindig lemezen is, koncerten is, de semmi hiányérzet nincs, ha nem találkozunk, vagy kimarad egy-egy új lemez. Lássuk is a Judas Priestet a másik főszínpadon! A banda jól nyomta, tisztességesen nagy létszámú tömegnek, nem is dumáltak sokat, csak jöttek a számok sorban, az első félórában volt vagy négy a Painkillerről, nagyon pörgött minden (All Guns Blazing, Hell Patrol, később lassításképpen A Touch Of Evil és Night Crawler), csupa slágerrel közötte, de tudtam, hogy eljön a pont, amikor át kell vonulni a sátorba, ahol King Diamondék játszanak headlineri játékidejű, szóval szinte turnéméretű koncertet. Soha életemben nem léptem még le Judas Priest-buliról, a jövőben sem tervezem, de a logisztika miatt ennek most több értelme volt.

King Diamondot szólóban 2006 óta nem láttam, nem is nagyon volt mikor, így sokkal érdekesebbnek ígérkezett ez a tavalyi Mercyful Fate után (amikor is szintén láttam a Judas Priestet). A színpadot emeletes házként rendezték be, a földszinten játszott a banda, az emeleten dobolt Matt Thompson, a manzárdon meg néha megjelent King meg a női énekért és billentyűkért is felelő Hel Pyre. A banda nagyon elemében volt, a két őstag (Andy LaRocque alapító) mellett biztos pont már a Mercyful Fate/King Diamond-világban sokat alkalmazott svéd szólógitáros, Mike Wead, ahogy honfitársa, Pontus Egberg basszuson. Óriási színház volt az egész performansz, és a szokásos számok között most meglepetések is akadtak. Senkinek nem új, hogy az Abigail, a Them és a Conspiracy, meg a The Eye jelenti a setlistek magját, nagyjából ugyanazokkal a számokkal mindig. De a Voodoo címadója vagy a két új szám bemutatása mindenképpen érdekesség. A közönség is jól fogadta őket, de szeretik is a helyet, jelent már meg koncert DVD-jük is graspopos fellépésről 2019-ben (Songs For The Dead – Live). Kábé nyolcvan percet játszottak, egészen kimerítő műsorral, ennél sokkal többet nem várhattunk (Mercyful Fate-számokat láttunk tavaly, egy lemeznyit, ugyanebben a sátorban).

A fesztivál záróakkordját Till Lindemann szólóbandája nyújtotta. Ez ugye az a projekt, amit eredetileg angol nyelvűnek szántak, és Lindemann azzal a Peter Tägtgrennel hozta össze, aki a Hypocrisy és a Pain főnöke. Mióta viszont a svéd gitáros nincs már a fedélzeten, a banda nem állt le, folytatják ezt a diszkómetálos, paines vonalat. Vizuálisan eléggé extrémek ezek a koncertek, a saját turnéján a női művagina, testnedvek, illetve még műerőszak is a show része, de ezen a fesztiválfellépésen ezeket elhagyta, mivel nem ellenőrizhető, milyen korosztály nézi, így a felnőtt tartalmaktól tartózkodott Lindemann (lásd még a közelmúlt botrányát is). De nyershal- és tésztadobálás itt is akadt, méltó módon a főszereplő nevéhez. Igazi polgárpukkasztó performansz ez, a szó eredeti értelmében, mivel nemcsak zenei vagy vizuális élmény, hanem más vetülete is van, még költészeti is. Golden Shower, Praise Abort és Allesfresser (hedonista mindenevő) meg hasonló témákat érint a költő – elég sok tabutól mentesen. Olyan ez, mint valami kabaréelőadás, csak sötét, beteg, sokszor horrorisztikus humorral, de a megfelelő közönségnek pont ettől érdekes. A Rammstein közönsége meg odaszokott Till önálló bulijaira is, így igazi népünnepélybe torkollott Lindemann ténykedése. Az idei Graspop utolsó bulijának pedig egészen beteg, groteszk, de működőképes ötlet.

Ezek után már csak a tűzijáték maradt, a shuttle bus keresése idén utoljára, és a jövő évi fogadalmak, hogy legközelebb jövőre ugyanekkor ugyanitt. Jó fesztivál ez, akkora bandákkal, amelyek tízezres tömegeknek játszanak turnén.

Fotó: Graspop Metal Meeting