Nem túlzás azt állítani, hogy az idei év underground szenzációja a Savatage újraaktivizálódása. Az amerikai zenekar roppant gazdag és páratlanul színvonalas életművet tudhat magáénak, ráadásul a leállásukat követő bő két évtizedben egyfajta szent tehénné váltak, akikről azok is csak a tisztelet hangján szólnak, akik nem számítanak kifejezetten rajongóiknak. Huszonhárom év telt el szinte teljesen inaktívan, de 2025-ben végre ismét útnak indultak, mi pedig Münchenben csíptük el őket.
A koncertnek a Zenith névre keresztelt, külvárosi csarnok adott helyet, ami 5500 férőhelyes, anno pedig valamiféle gigantikus összeszerelő üzem lehetett. Ennek megfelelően mindenféle belógó fémoszlopok és kiszögellések tarkítják, így elviekben ide-oda kellett volna benne verődnie a hangnak. Ehhez képest a Savatage az első pillanattól gyönyörűen szólt, de az előttük melegítő Induction soundja is abszolút rendben volt. Róluk tudni kell, hogy anno Csehországból, pontosabban Pardubicéből indultak, majd áttették székhelyüket Hamburgba. Az eredeti, cseh tagságból mára mindenki kikopott, a zenekarvezetői posztot Tim Hansen, Kai Hansen fia vette át, a mikrofont meg egy olasz fickó, bizonyos Gabriele Gozzi. A bandának eddig két nagylemeze jelent meg (ezeken még nem Gozzi énekel), muzsikájuk pedig az a fajta klasszikus, európai heavy metal, amiben a németek és az olaszok hagyományosan erősek. Az Induction is megbízhatóan hozza a harmadvonalat, azaz zenéjükben semmi kiemelkedő nincs, de becsülettel összerakott, kellemes hallgatnivaló. Mindez igaz volt a nekik jutott kábé negyven percre is, amibe még a Europe The Final Countdownját is beiktatták. Szimpatikus banda, akik annak ellenére becsülettel helyt álltak, hogy a közönség a koncertjük végén érezhetően nagyon várta már a főattrakciót.
Egy 2003-as amerikai bulit, illetve a 2015-ös Wackenen való fellépést leszámítva 2002 augusztusa óta nem adott életjelet a Savatage, így érthető, hogy hatalmas az érdeklődés irántuk. Ráadásul nem viszik túlzásba a koncertezést most sem, hiszen áprilisban mindösszesen egy négyállomásos dél-amerikai turnét vállaltak be, és a nyári európai kör sem valami masszív a maga mindössze kilenc fellépésével. Amellett tehát, hogy a Savatage az újjáalakulást követően sem áll meg minden bokorban, már csak azért is kihagyhatatlan ez a turné minden rajongónak, mert a zenekar a lehető legautentikusabb felállásban játszik jelenleg. Az már jó előre mindenki számára ismert volt, hogy a banda alapítója, főnöke, billentyűse és első korszakának frontembere, Jon Oliva nem tart velük megrendült egészségi állapota miatt, de az ő távollétét leszámítva a felállás megegyezik azzal, ami az 1995-ös Dead Winter Dead és az 1997-es The Wake Of Magellan lemezeket is összehozta. Utóbbi volt ugye az utolsó a sorban Zak Stevens énekessel, és ugyan 2001-ben megjelent még a Poets And Madmen is, ismét Olivával a mikrofon mögött, ezt kicsit mostohagyerekként kezeli a tábor. 2025-ben tehát ismét Stevens áll a fronton, mellette pedig ott van Chris Caffery és Al Pitrelli topligás gitárpárosa, meg a Jeff Plate dobos és a zenekarban 1985 óta tagságit birtokló Johnny Lee Middleton basszusgitáros alkotta ritmusszekció. Jon Olivát pedig rögtön két vendégbillentyűssel, Shawn McNairrel és Paulo Cuevasszal helyettesítik, akik a mücheni színpadon a dobemelvény két oldalán foglaltak helyet, és persze a vokalizálásból is vastagon kivették a részüket.
Az eredetileg kiírt kezdési időpont előtt kábé tizenöt perccel egyszer csak elsötétült a terem, majd a színpad feletti hatalmas kivetítőn megjelent Criss Oliva emblematikus fehér gitárja, és az intróként szereplő The Oceannel megkezdődött a koncert. A banda természetesen nem hagyta ki azt a ziccert, hogy utána a Welcome-mal folytassák, megágyazva ezzel a fantasztikus hangulatnak, hiszen a refrén „Welcome to the show!" sorát már természetesen egy emberként dörögte velük a hatalmas csarnokot csaknem teljesen megtöltő közönség. Innentől kezdve pedig kétórányi, csakis szuperlatívuszokkal jellemezhető muzsikálás következett, főleg természetesen a csapat 1993 utáni, azaz Zak Stevens által fémjelzett korszakára koncentrálva. A szett leginkább a fentebb már említett The Wake Of Magellanra koncentrált, amelyről nem kevesebb mint hét tétel hangzott el, messze megelőzve a három dalával a setlistben második leghangsúlyosabb Handful Of Raint. A dallista kicsit talán indokolatlanul billent el tehát az 1997-es korong irányába, de így is belefért a kétórás programba szinte minden, ami kötelező.
Persze ekkora életműből így is vagy tíz-tizenöt dalt lehetne felsorolni, amit jó lett volna még élőben hallani, de a program így is kifogástalanul komplett volt, az élmény pedig hatalmas. Ugyan a legnagyobb kedvencek nálam inkább a Criss tragikus, 1993-as halála utáni, szimfonikus megközelítésű korszakból kerülnek ki, az itt-ott elcsepegtetett régi dalokat is lúdbőröztető volt hallani, főleg a Strange Wingset, ami messze nem nyilvánvaló darab, így igazi ínyencfalatot jelentett. Ahogy a későbbi Chance is, aminek sokszólamú, kvázi a capella részét is zseniálisan hozták, meg a Starlight / I Am / Mozart And Madness medley, amiben Caffery megdöbbentően jól utánozta Oliva ráspolyos énektémáit. De gyakorlatilag kiemelhetném bármelyik tételt, örök személyes favoritomtól, a Handful Of Rain címadójától a monumentális The Hourglassen át a Jesus Savesig vagy a Sirens és a Hall Of The Mountain King katartikus záró kettőséig. Megannyi feledhetetlen pillanatot hozott ez a koncert, de a legfelemelőbb mind közül mégis a Believe volt, ami alatt legalább egy rövid ideig Oliva mester is velünk lehetett egy kicsit. A dal előtt ugyanis maga a Mountain King köszöntötte a publikumot felvételről, majd a dal első verzéjét a zongora mögött ülve ő is énekelte el. Később aztán belépett a dalba a teljes zenekar és persze Zak is, miközben a háttérben Jont, illetve öccsét, ábrázoló fotók mentek, de persze megemlékeztek a sajnos mára szintén eltávozott állandó háttéremberükről és producerükről, Paul O'Neillről is.
Egy szempillantás alatt szállt el a húszszámos, kétórás program, és ha nem lenne idén még hátra a The Gathering jubileumi Mandylion-koncertje, meg szeptemberben egy újabb Ayreon-buli, azt mondanám, a Savatage által nyújtott élményt 2025-ben nem fogja überelni semmi. Így viszont zárásként legyen elég csak annyi, hogy ha létezik csapat, amely évtizedes szünet után méltóképpen, a régi időkhöz mérten is kifogástalan minőségben ápolja örökségét, akkor a Savatage mindenképpen ilyen. Remélhetőleg a júniusi koncertek kifutása után is együtt maradnak, és minél több rajongónak lehetősége lesz végre élőben is látni a bandát. Aki ugyanis elmegy egy Savatage-koncertre, minden túlzás nélkül életre szóló élménnyel lesz gazdagabb.
Hozzászólások
De jó is lenne itthon látni Őket! Vagy Krakkó - Bécs - Pozsony távon bárhol...
Az itt leírtakhoz nem sokat tudok hozzátenni, pláne nem kritikát... na jó, azért a Starlight valamennyire leültette a műsort, én legalábbis egy Not What You See-nek jobban örültem volna helyette, de utána Caffery az I Am-ben rényleg tiszta Oliva volt, talán máshol is átvehette volna a mikrofont a régi dalokban. (Ezzel a medley-vel viszont így is három vagy öt Dead Winter Dead szám volt műsoron, tehát az volt a második legjobban reprezentált album, nem a Handful...)
Na és igen, azért Jon nemcsak olyan szempontból hiányzott, hogy Zak-kel annak minden tehetsége ellenére nem szól úgy egy Gutter Ballet, egy Believe és egy Hall Of The Mountain King, mint vele, hanem hogy így nem lehetett se Morphine Child, sem When The Crowds Are Gone... utóbbi a Szigetes koncert egyik csúcspontja volt a Temptation Revelation mellett. A két billentyűs azért nem teljesített rosszul, de nem lehet nem lecsapni azt a labdát, hogy ketten sem teszik ki a Mountain King-et... :-P :-D
Nagyon jó volt, hogy egy pár pillanat mindenkinek jutott, hogy megmutassa a tudását... és senki nem is kopott meg az elmúlt időszakban, Middleton-t leszámítva még külsőre sem. És valóban, a hangzás is méltó volt ehhez az estéhez!
Én is csak abban tudok reménykedni, hogy a régóta ígért lemezt is majd elhozzák megint - lehetőleg közelebbre, mint München (sokáig reménykedtem abban, hogy lesz Rockmaraton vagy Masters Of Rock is az állomásaik között) de akkor már Oliva is velük jön, A legtöbbet erről mégis csak az mondja, hogy az eredetileg tervezett helyszíne ennek az estének fele akkora kapacitással sem bír... a legjobb bizonyíték arra, hogy a Sava munkássága még ennyi szünet után is igazi érték, ráadásul nemcsak lemezen, de élőben is!
Amúgy Chris Caffery sokat mókázott amikor legalább az egyik keze szabad volt. Pl. amikor Zak két kézzel tapsolt, Chris csatlakozott hozzá, csak a fejét használta a foglalt keze helyett.
A The Wake of Magellan kórusos része alatt Zak kezdte el mindegyik részt, és mindig mikor egy újabb szólamot kezdett el, valaki átvette tőle az előzőt. Na, a hadarós rész Chris-nek jutott, és előtte tett egy ilyen "Jajj, nekem!" mozdulatot (azt hiszem, keresztet vetett, nem emlékszem pontosan).