Shock!

A svéd Karmakanic a progresszív rock sokadik újhullámához tartozik, egész pontosan 2002-ben kezdtek el zenélni. Stílusukon is hallatszik a múlt ismerete és szeretete, mivel ebben a zsánerben a nagyon tradicionális progot művelő csapatok már inkább regresszívnek hatnak. Ilyen regresszív progot játszik egy sor nagyszerű banda, a Spock's Beardön, a The Flower Kingsen, Änglagårdon át egészen a szupergrupp Transatlanticig. A The Flower Kings basszusgitárosa, Jonas Reingold alapítótag, a bandanév szándékos szójáték, a sorsra, annak megjavítására és az autószerelőre is utal egyszerre. Ötletes nagyon.

Persze az ilyen regresszív proghoz kell egy kiváló dallamokat formálni tudó énekes, Kansas- és Camel-féle dallamérzékkel, ez pedig adott is. Nem akárki volt ő, ugyanis a kezdetektől fogva Yngwie Malmsteen egyik volt énekese (Eclipse, Fire & Ice), Göran Edman állt a malmöi csapat mikrofonjánál, őt váltotta ezen a hatodik albumon John Mitchell (Arena, Frost*, Lonely Robot). A Transmutation kilenc évvel követte az ezt megelőző Dotot. Jó progos szokáshoz híven akad egy-két kifejtős tétel a lemezen, közte a dinamikus, pattogós intró (Bracing For Impact) után következő, meglepően nyugodtan csordogáló End Of The Road, vagy a 23 perces címadó. Ám a lényeg most valahogy a köztes dalokban rejlik, amelyeknek hossza nem a progresszív műfajok standardjaival operál. Majdnem megszokott hosszúságú rockdalocskák ezek, hatalmas dallamokkal.

Dallamokkal, amelyek mind nagyon szépek is, és még kiemelkedőt is találok köztük. A vokálisan Flower Kings-ízűen dallamos és fogós Cosmic Love mintha csak a Stardust We Are korszakából maradt volna ránk, direktebb, de sokféle hatást egybeolvasztó dallamvilága miatt jó klipválasztás. Édeskés szintimelódiái new wave-esek, de ha akarom, erőteljesen Saga-gyökerűek is (Worlds Apart-korszak), míg a riffelés és a tempó modernebb, kissé a The Pineapple Thief dolgait is eszembejuttatja, talán mert összességében a vokálteljesítmény is hozzájuk áll a legközelebb. Nem kevés az átfedés a Flower Kingsszel sem, ahogy várható is volt. Reingold mellett majdnem mindenki megfordult itt a nagyobbik svéd retroprog-alakulat soraiból, maga Roine Stolt és Tomas Bodin is. De játszottak itt a dobosok is, honfitársunk, Csörsz Zoltán és Jaime Salazar is. Belterjes színtér ez a svéd prog, de ha ilyen jó zenészek, miért is ne járnák körbe a szomszédos bandákat is? Mellesleg jól csinálják, mert izzadságszag nincs.

Olyannyira nincs, hogy a régmúlt nagyjai előtt is sikerül fejet hajtani a megadallamos, akusztikusan felvezetett We Got The World In Our Handsszel is. A Beatles módjára doromboló basszusgitár kreatív futamai szépen hallatszanak (jó a keverés), a dallamos ének meg lehetne King's X is, annyi a harmónia, de az meg eredendően Beatles-gyökerű Ty Taboréknál is. Az All That Glitters Is Not Goldban a harmonikás felvezetés olyan békebeli hangulatot áraszt, amely még a progrock hőskorát is megelőzi, nagyszerűen előadott bárdal ez, szép akusztikus gitáros kísérettel, Mitchell szomorkás éneke pedig tökéletesen illeszkedik hozzá. De azért a harmonika játssza a főszerepet benne eszméletlen harmóniákkal, és van egy briliáns klipje is. Mindkét videót érdemes megnézni.

A lemez legjobbja viszont a lassan és méltóságteljesen építkező Gotta Lose This Ball And Chain. Ennek fazonját is a Beatles -> Genesis úton származtatott doromboló basszusjelenlét szabja meg, és annyira jól írták meg a fogós verzéket, hogy bizony simán lehetne sikeres AOR-single is. A létértelmező szöveg is nagyon szép, tele plasztikus képekkel: „There is life and there is death / And in between them a billion breaths". Mestermű, a szokatlanabbik fajtából. Muszáj idézni a refrént is: „Make a clean break / Need a clean state / Got to leave all behind / It's time to lose this ball and chain" – csak azért nem a tavalyi év refrénje ez, mert azt már leszállította nekünk a Moron Police a Pachinko címadójával. A bekeményítős rész is impozáns a rövid, bluesos szólóval. A gigantikus címadó, ha LP-kiadás lenne, szinte elfoglalná a lemez felét. Megkapó dallamok, női ének színezi ezt is. A nagyon pozitív szöveg is erőteljes színfolt, meglehetősen egyszerű is, de megkapó, egységről, diverzitásról, és a félelem és a gyűlölet legyőzéséről szól. Ilyen vészterhes időben jólesik az ilyesmi. Tartogat egy-két meglepetést a hosszú dalmonstrum, de nem fárasztó, eteti magát, mert teletömték jó dallamokkal.

Személyi átfedések miatt (is) a The Flower Kings testvérbandája a Karmakanic, így aki szereti az egyiket, óriási eséllyel a másikat is bírni fogja. No, meg erre akkor is jó esély mutatkozik, ha kedveled a kortárs, megadallamos, AOR-ba hajló, múltidéző, „regresszív" progresszív rockot, amilyen például a Spock's Beard is. Ha igen, akkor nincs sok gondolkodnivaló: te már hallottad ezt a lemezt? Miért nem?