Shock!

július 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Savatage: The Wake Of Magellan

A '90-es évek második fele hihetetlenül erős lemezeket termelt ki a metal stílus gyakorlatilag összes ágában, és szinte hihetetlen, hogy már az annak idején oly sokat hozsannázott és egyszerre kárhoztatott true metal revival fullos beindulása óta is másfél hosszú évtized telt el. Az akkortájt felfutott nevek közül sokan ma már lassan szinte nagy öregeknek számítanak, mások rég nem is léteznek, az a vibrálás azonban rég nem érezhető, ami 1996 vége felé megindult, majd egy évvel később komoly underground robbanásban tetőzött. Persze az ekkortájt csúcsra jutó bandák között a fiatalok mellett akadtak régebbi motorosok is – például az amerikai Savatage, akik éppen tizenöt évvel ezelőtt adták ki talán legkerekebb albumukat, a The Wake Of Magellant. Aminek – a sors furcsa útjainak köszönhetően – nagy valószínűséggel soha az életben nem készülhet már el a méltó folytatása a zenekar műhelyében...

megjelenés:
1997. szeptember 15.
kiadó:
Atlantic
producer: Paul O'Neill

zenészek:
Zachary Stevens - ének
Jon Oliva - ének, billentyűk
Chris Caffery - gitár
Al Pitrelli - gitár
Johnny Lee Middleton - basszusgitár
Jeff Plate - dobok

játékidő: 60:06

1. Welcome
2. Turns To Me
3. Morning Sun
4. Another Way
5. Blackjack Guillotine
6. Paragons Of Innocence
7. Complaint In The System (Veronica Guerin)
8. Underture
9. The Wake Of Magellan
10. Anymore
11. The Storm
12. The Hourglass

Szerinted hány pont?
( 47 Szavazat )

A floridai Savatage a '80-as évek elejétől kezdve az amerikai tradicionális heavy metal vonal vezérhajói közé tartozott. Az Oliva testvérpár, az énekes/billentyűs Jon és a gitáros Criss vezette banda kezdetben olyan epikus, riffgazdag power metal albumokkal bérelt helyet magának a színtéren, mint az 1983-as Sirens vagy az 1985-ös Power Of The Night, majd az 1987-es Hall Of The Mountain Kinggel új korszak kezdődött a csapat életében: Paul O'Neill producer dallamosabb, epikusabb irányba vitte el a zenét, és e törekvések végül az 1989-es Gutter Ballet-vel teljesedtek ki. Még azt sem túlzás kijelenteni, hogy az undergroundban bő egy évtizeddel később szárba szökkent szimfonikusabb, musicalesebb heavy metal irányzat gyökerei egyértelműen ide vezetnek vissza. A banda az 1991-es Streets rockoperával ezen a nyomvonalon haladt tovább, ám miután nem tudtak vele igazán előrelépni, Jon Oliva végül kilépett a csapatból, és átadta a helyét Zachary Stevensnek, de a háttérből továbbra is ő felügyelte a zenét Criss és O'Neill mellett.

Ez már persze távolról sem a metal korszaka volt: az 1993-as Edge Of Thorns a lehető legrosszabb időpontban jelent meg, és az új hang miatt egy ideig még a Savatage saját tábora sem igazán tudta eldönteni, mit kezdjen vele. Amikor ugyanezen év október 17-én egy tragikus autóbalesetben Criss Oliva életét vesztette, a banda jövője is megkérdőjeleződött. Szinte csodával határos, hogy ebben a kilátástalan helyzetben mégis a folytatás mellett döntöttek – komoly része volt ebben az anyag óriási japán sikereinek –, ám a végeredmény őket igazolta. Az 1994-es, Alex Skolnickkal készített Handful Of Rain a heavy metal legkilátástalanabb éveiben is fényesen igazolta a Savatage létjogosultságát, a mágikus többszólamú vokálokkal teli Chance mestermű pedig ismét új fejezetet nyitott a zenekar történetében. Nem véletlen, hogy hamarosan Oliva is előbújt a függöny mögül, és billentyűsként, másodénekesként visszatért a színpadokra Stevens és a többiek mellé. Ekkorra ráadásul kiformálódott egy bivalyerős felállás: Jon, Zak és a basszer Johnny Lee Middleton mellé felsorakozott Al Pitrelli és Chris Caffery gitárduója (utóbbi egy rövidebb ideig már a '80-as évek végén is zenélt a csapatban), illetve Jeff Plate dobos.

Az 1995-ös Dead Winter Dead a lehető legnyíltabban vállalta fel a rockoperás, musicales, hatalmas kórusokkal és összetett vokálokkal operáló irányt, és az aktuális európai turnén a Savatage legénysége hirtelen azon vette észre magát, hogy zsúfolásig telt klubokban tolják a metalt a megvadult közönségnek, miközben a műfaj hivatalosan gyakorlatilag megszűnt létezni a szélesebb tömegek számára. Caffery: „A közönség reakciói egyszerűen hihetetlenek voltak. A Chance után például minden este csak álltunk, és nem tudtuk mire vélni azt a döbbenetes morajlást, amit odalentről kaptunk. Akkor döbbentünk rá, hogy jó úton járunk, és a rajongók Criss nélkül is tökéletesen elfogadják a bandát. Azt hiszem, odafentről ő is elégedetten szemlélte az eseményeket... A csúcs talán a Dynamo fesztivál volt, ahol végeláthatatlan tömeg jelent meg a koncertünkön. Ezekben a percekben kezdtük el érezni, hogy a banda népszerű lett. A Savatage-nál általában minden elég lassan történt, de szerintem jobban jártunk így, mintha egyik pillanatról a másikra híressé váltunk volna. Ha már a heavy metal aranykorában is nagy névnek számít a banda, talán soha nem születhet meg egy olyan nagyzenekari jellegű album, mint például a Streets, mivel mindenki azt erőltette volna a táborból, hogy a direktebben metalos irányba haladjunk. És ha így teszünk, a zene egyoldalúsága miatt bizonyára el is tűntünk volna a műfaj képviselőinek többségével együtt... Másrészt aki nagyon gyorsan lesz sikeres, nem is igazán tudja értékelni az eredményeit, mivel nem utaztak hónapokon át rázós kisbuszokkal, soha életükben nem éltek úgy, hogy kajára is épp alig jutott pénzük. Mindig röhögnöm kell, amikor zenészek azzal jönnek oda hozzám, hogy kikészíti őket egy kéthetes amerikai turné. Ha végigtekintesz a Savatage karrierjén a számos problémával és katasztrófával, majd értékelni fogod, hogy körbe-körbe utazgathatsz a világban és koncerteket adhatsz! Egy építőmunkás egész nap téglákat pakol – neki kemény melója van. Egy zenésznek nincs. Milyen más munka adja meg egyszerre, hogy kreatív lehetsz, és még fizetnek is érte? Mindig hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, amikor látom, amint a McDonald'sban valaki egész nap hamburgereket csomagol. Számomra még a halál is jobbnak tűnik, mint egy állás a McDonald'snál..."

A Dead Winter Dead sikere láttán Oliva és O'Neill egy másik projekt keretein belül teljesítették ki a musicales vonalat: ez lett a Trans-Siberian Orchestra, amelynek gyökerei még a Streets utáni évekre nyúltak vissza (Al Pitrellivel is ebben a projektben kezdtek el először közösen dolgozni). A páros eredetileg már 1994-ben kihozta volna az első lemezt ezen a néven, ám Criss Oliva tragikus halála mindent megváltoztatott, mivel ilyen bizonytalan körülmények között a velük szerződésben álló Warner alighanem záros határidőn belül kidobta volna a Savatage-t, ha nem készítenek új lemezt. Így aztán az eredetileg a Romanovokról szóló koncepciót félretették (ez a mű egyébként a mai napig nem készült el, pedig Oliva a '80-as évek vége óta dédelgeti az alapötletet), és miután az anyabanda helyzete stabilizálódott, egy üzletileg biztosabbnak látszó karácsonyi sztoriba fogtak bele. A Christmas Eve And Other Stories című rockoperás, musicales, a Savatage késői vonalával szoros rokonságban álló, de annál jóval lágyabb és populárisabb lemez 1996 októberében jelent meg, és a teljes Savatage legénység szerepelt rajta. Habár előzetesen senki sem tudta, mire számítson az anyagtól, a lemez végül amolyan „sleeper hit" karriert futott be: szép lassan, a háttérben építkezve lett egyre népszerűbb, a Trans-Siberian Orchestra pedig elkezdte kinőni magát valami egészen sajátossá.

1997 első hónapjaiban persze még senki sem mert volna arra fogadni, hogy a Christmas Eve And Other Stories tíz éven belül eléri a 3 milliós amerikai eladást, de látszott, hogy a projekt abszolút életképes. Ilyen alapozás után a Savatage zenei irányvonalát meghatározó Oliva – O'Neill duó kiváló, termékeny hangulatban ült neki a következő Savatage műnek is. A boszniai háború témakörét körbejáró Dead Winter Dead után nem volt kérdés, hogy ismét konceptalbumot készítenek, a sztori azonban ezúttal két ötletből bontakozott ki: az egyik három román menekült kálváriája volt, akiket az Atlanti-óceán kellős közepén dobtak ki a hajóból, amelyre potyautasként szöktek fel, a másik pedig Veronica Guerin ír újságírónő élete, aki a hazájában zajló kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemre tette fel az életét, és erőszakos halált halt. Mindezt a két agy egy öreg spanyol tengerész, Magellan történetében gyúrta egybe, aki kimegy meghalni az óceánra, ám ott – szembesülve egy sorsára hagyott potyautas szenvedésével – végül ráébred az élet értékére. Magát a zenét nagyrészt ismét Oliva és O'Neill írták, a többiek csak itt-ott segítettek be a dalszerzésbe, ám végig igazi zenekari munka folyt. Caffery: „A dalok többsége zongorán állt össze, így elég tér állt bennük rendelkezére ahhoz, hogy belepakoljam a saját gitárelképzeléseimet. Azelőtt az ilyesmi Criss dolga volt, és senki sem csinálta nála jobban. Alex Skolnick megpróbálkozott vele a Handful Of Rainen, de Criss oly különleges ízei nem voltak benne a játékában. Jon észrevette ezt, és ezért is keresett meg ismét, hogy nem szeretnék-e csatlakozni megint a bandához. Ennek annyi volt az oka, hogy számomra mindig is Criss számított a legnagyobb példaképnek, egy évtizeden át játszottam oda-vissza a nótáit, így talán senki sem érti és érzi úgy az Oliva-féle gitárvarázslat lényegét, mint én."

A The Wake Of Magellan címet kapott album végül 1997 őszének elején jelent meg Európában (az Egyesült Államokban csak bő fél évvel később jött ki), és már piacra dobása előtt is érezni lehetett a zenekar körül valami olyan vibrálást, amit azelőtt nem, különösen Németországban. Aki nem emlékezne – vagy életkora miatt nem áll módjában emlékezni –, annak kedvéért nem árt külön kiemelni: nagyjából ezekben a hónapokban vált mindenki számára nyilvánvalóvá az évek óta undergroundba szorult metal színtéren, hogy valami megmozdult, és talán küszöbön állnak a jobb idők a tradicionális fémzenék hívei számára. A Savatage tehát az időzítés szempontjából is a lehető legjobbkor tért vissza a reflektorfénybe – a lemez pedig betetőzte a banda addigi munkásságát.

Tisztán emlékszem, mennyire mellbevágó élmény volt először belehallgatni az albumba nem sokkal a megjelenése után, természetesen walkmanben, másolt kazettán a suliba menet. Korábban csak a Gutter Ballet klipet láttam párszor a zenetévéken a csapattól, de igazából az sem készíthetett fel arra, amivel a The Wake Of Magellan szolgált, ezen ugyanis tényleg csúcsra járatták a Savatage musicales vonalát. A kezdő Welcome ennek megfelelően pont olyan, mint egy rockosabb musical nyitánya: Zak Stevens is úgy hozza magát, mint egy színész, aki épp belibbent a színpadra, és tökéletesen alapozza meg a hangulatot. Első megpadlózásom azonban a Turns To Me-nél következett be, ahol az üveghangos, csendes bevezető után berobbanó, teátrális szintitémákkal alábúgatott riff egyszerűen zseniális, a Zak által hozott nagyívű dallamok pedig azonnal heves libabőrözéshez vezettek nálam a 9-es buszon azon a bizonyos esős őszi napon. A dal dinamikai felépítése is tökéletes, tanítani lehetne, ahogy a leállós, akkordbontós belassulások időről időre megtörik a power metal musicalt, a csodálatos, hatalmas ívet leíró középrészről és Pitrelli elképesztő, beszélő gitárszólójáról már nem is beszélve. Ehhez fogható drámaiságot azelőtt kizárólag a Queentől hallottam a rockzenében, azóta pedig nagyjából senkitől...

Konceptalbumot készíteni roppant hangzatos vállalkozás, igazi tartalommal azonban csak kevesen tudják megtölteni. A The Wake Of Magellan ezen kevés remekmű közé tartozik: valósággal beszippant a hangulata, nem lehet tőle szabadulni, és ugyan részleteiben hallgatva is elképesztően hatásos, mégis egyben fejti ki igazi hatását. És a legjobb benne, hogy igazából csúcspontokat sem nagyon tudok kiemelni róla, mindig is úgy voltam vele, hogy az a dal tűnik a legerősebbnek, amelyik éppen szól. Az akusztikus verzék és a berobbanó power metal refrén kettősségére épülő, ismét hidegrázós fináléban és megalázóan bravúros szólóban kicsúcsosodó Morning Sun újabb remekmű, amiben Stevens nagyjából a komplett akkori mezőnyt leénekelte a színről. Az album leggonoszabb, legsötétebb riffjét az Another Way hozza – nem véletlen, hogy itt bukkan fel először énekesként a reszelősebb, hisztérikusabb hangú Jon Oliva, aki perfekt módon hozza is a maga jellegzetes pszichopata stílusát. A Blackjack Guillotine szintén riffben erős, a Paragons Of Innocence viszont simán szerepelhetne egy hagyományos musicalben is a maga zongorás alapjaival, csak a vastag ritmusgitárokat kellene ehhez kicsit megszelidíteni benne... Ezt a dalt amúgy szintén Oliva énekli (a refrén és a Backstreet Boys egyik akkori slágerének hasonlósága meg bizonyára csak véletlen volt – de mielőtt belém vágnád a nagykést, tudom, hogy nem egyedül nekem ugrott be róla azonnal ez a párhuzam annak idején).

A Complaint In The System (Veronica Guerin) szintén ezt a fokozottan teátrális irányt folytatja, bár gitárcentrikusabb a Paragonsnál, és Zak domborít benne. Az instru Underture amolyan színpadi átvezetés a monumentális címadó témához, ahol már a mélyen dohogó zongorás téma is utánozhatatlanul hatásos, az album egyik csupa nagybetűs REFRÉNjéről már nem is beszélve, a többszólamú, queenesen fantasztikus multivokálos kiteljesedés azonban mindent visz. Itt konkrétan a szám is tátva maradt, amikor először szembesültem vele... Az Anymore az album egyik kvázi-slágere is lehetne, megint hihetetlenül fogós az elengedhetetlen musicales bombaszt mellett, az ismét instrumentális The Stormban pedig Pitrelli alakít hatalmasat. Őt általában bérzenészként szokás emlegetni, amiben nyilván lehet is valami, hiszen a Widowmakertől az Asián át egészen a Megadeth-ig mindenütt felbukkant, ahol éppen lehetőséget kapott, azon viszont nehéz lenne vitatkozni, hogy a Dead Winter Dead és a The Wake Of Magellan dalaiban nyújtotta élete legfantasztikusabb teljesítményét. Futamaiban olyan érzés rejlik, ami párját ritkítja, önkéntelenül kíséred a léggitáron minden egyes megmozdulását... A záró The Hourglass pedig a címadó mellett a Chance és a Dead Winter Dead lemezes One Child igazi folytatása, benne a védjegynek tekinthető lélegzetelállító vokálokkal, katartikus betetőzést adva az egész sztorinak.

Habár a lemez és a zenekar semmiféle mainstream médiatámogatásban nem részesült, a The Wake Of Magellan azonnal hatalmas sikert aratott Európában és Japánban: Németországban a listák tizenegyedik helyén kezdett, és már a megjelenés hetében közel 30 ezer példány fogyott belőle, ami alighanem még magát Olivát és O'Neillt is megdöbbentette. A csapat a következő periódusban egyedül Európában több mint száz koncertet adott az album kapcsán: 1997. november 25-én Budapestre, az akkori E-Klubba is eljutottak. (A mai napig verem is a fejem a falba, amiért ezt a bulit kihagytam, de a pár héttel korábbi Megadeth és Paradise Lost koncertek sajnos leapasztották a zsebpénzemet...) A fellépés egybehangzó állítások szerint fenomenálisan sikerült, és maga a banda is nagyon élvezte. „Kicsit belekóstoltunk a budapesti éjszakai életbe, és sokkolt minket a dolog!", írta az akkori hivatalos turnénaplóban Johnny Lee Middleton. „A hotelportás ajánlása nyomán egy sztriptízbárban találtuk magunkat, ahonnan haza is lehetett vinni a csajokat éjszakára, így akinek épp nem volt barátnője, úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki beszabadult az édességboltba! Másnap sajnos orvoshoz kellett mennem, mivel problémák támadtak a hangommal, így a helyi szervező összehozott egy dokival. Egy régi katonai kórházban találkoztam vele, egy hihetetlenül régi és lerobbant épületben. Úgy éreztem magam, mint egy '40-es évek-beli filmben! A doki nagyszerű arc volt, de nyílt lánggal fertőtlenítette az eszközeit, ami cseppet megrémített... A vizsgálat után meghívtam a koncertre is, de mondta, hogy ne fáradjak a vendéglistával, mert ő volt egyben a színpadi biztonságiak feje is! Nem hittem a fülemnek! És este valóban ott is volt, hogy aztán a szart is kiverje egy arcból, aki a koncert közben össze-vissza lökdöste a monitorokat. A közönség nagyszerű volt, a buli pedig sokkal jobban sült el, mint előzetesen vártuk. Utána hosszasan osztottuk az autogramokat, és úgy indultunk tovább Csehországba, hogy egy életre elegendő antibiotikummal vérteztük fel magunkat. Meg persze olyan történetekkel, amiket még az unokáinknak is mesélni fogunk majd!"

A zenekar bő egy évvel később elégedetten zárhatta le a lemezhez kapcsolt kört, ám a folytatás már sajnos nem bizonyult ennyire rózsásnak. Az 1998 végén kiadott második Trans-Siberian Orchestra album, a The Christmas Attic már megjelenésével egy időben is nagy siker lett Amerikában, ahol a The Wake Of Magellanra egyébként jószerivel a kutya sem figyelt. Miközben az Oliva és O'Neill háta mögött álló zeneipari notabilitások azt erőltették, hogy ne gyengítsék a TSO-t a párhuzamosan futó Savatage történettel, a Sava táborából épp azért kaptak bírálatokat, amiért zeneileg a két formáció szép lassan kezdett összecsúszni. Emiatt a banda már jóelőre direktebb, power metalosabb új Savatage lemezt ígért, ám a felállás végül szétrobbant: 2000 elején Pitrellit megkereste a Megadeth, akik Marty Friedman helyére keresték a megfelelő új embert, és mivel Dave Mustaine – ekkor még – jóval többet tudott fizetni a gitárosnak, mint Oliváék, Al vette a kalapját. Az év második felében családi okokra hivatkozva Stevens is kilépett a bandából. Az egyébként is csúszásban lévő új albumot így kényszermegoldásként Oliva énekelte fel és minden gitárrészt Caffery játszott rajta: a végül 2001 elején kiadott Poets And Madmen jól sikerült, de összességében nem tudta hozni két elődje színvonalát.

Noha a felállás hamarosan ismét teljes lett Jack Frost gitáros és Damond Jiniya énekes csatlakozásával, két-három turnézós év után nyilvánvalóvá vált, hogy a Savatage és a Trans-Siberian Orchestra nem futtathatók egymással párhuzamosan, főleg, hogy utóbbi az Egyesült Államokban elképesztő fejőstehénné nőtte ki magát sokmilliós lemezeladásokkal és zsúfolásig megtelt arénakoncertekkel. A Savatage-t 2002-ben még el lehetett csípni Európában – az azévi Szigeten hálistennek végre én is láthattam őket –, és ugyan évekig ígérgettek egy új albumot (nemcsak a közönségnek, hanem például magának Damond Jiniyának is), ebből végül nem lett semmi. Így aztán aki ma Savatage-ra vágyik, kénytelen beérni Jon Oliva Pain projektjével, illetve a Zak Stevens-féle Circle II Circle-lel, meg persze a Trans-Siberian Orchestrával... Oliva: „Aki az utolsó korszakban tagja volt a Savatage-nak, valamilyen formában mind érdekelt a Trans-Siberian Orchestrában, és keresztül-kasul turnézza Amerikát valamelyik leosztásban. Már annak is örülök, hogy én időt tudok szakítani a Painre, nemhogy még másokkal is egyeztessek... Időről időre beszélünk róla, hogy egyszer kellene majd csinálni valami búcsúszarságot, de a következő években esélyt sem látok ilyesmire. Hegyben állnak előttünk a tennivalók a TSO-val... Márpedig ha egyszer megmozdulunk, akkor ott mindennek a lehető legjobbnak kell lennie. Vagyis nem fogunk háromnapnyi próbálás után kiállni a színpadra, és szépen elbaszni mindent, amit a '80-as évek eleje óta felépítettünk ezen a néven. Ha a Savatage ismét életre kel, az az utolsó alkalom lesz, aminek méltónak kell lennie a zenekar örökségéhez, ehhez viszont időre van szükség. Ha megcsináljuk, élvezni fogjuk, de akkor sem fogok a kútba ugrani, ha a dolog neadjisten sosem jön össze. És persze még egy szempontot muszáj megemlítenem: a Savatage a metal színtéren jó névnek számított, de azzal a bandával sosem adtunk el 20 millió lemezt. Vagyis nem túl nehéz döntés, hogy inkább futunk egy újabb kört a TSO-val az amerikai arénákban, esténként 10-20 ezer ember előtt, vagy pedig csinálunk egy újjáalakuló turnét a Savatage-zsal..."

Nézőpont kérdése, elég-e ez vagy sem. Én a magam részéről szeretem a Paint és szeretem a Circle II Circle-t – a TSO-t nem, az számomra minden zenei igényessége ellenére is túlságosan cukormázas –, de egyiket sem merném egy lapon emlegetni a Savatage utolsó periódusával. Megértem és elfogadom Oliváék érveit, de sajnos borzalmasan hiányzik a mai színtérről egy ehhez fogható banda – és egy The Wake Of Magellanhoz fogható album is igen jót tenne a műfajnak, ha már itt tartunk...

 

Hozzászólások 

 
+6 #6 garael 2012-09-15 08:02
Hát ez a katonai kórházas sztori, a nyílt lángon történő fertőtlenítésse l és a nappal doki, éjjel szupermen metálarc szereplőjével nekem nagyon meseszerű - az lehet, hogy így képzelik el az amcsik a "romantikus" magyarországi viszonyokat, de ez a történet inkább illett volna a balkáni polgárháborús előbbi lemezükbe, mint ide valóságnak. Mindenesetre jót mosolyogtam rajta, bármennyi is benne az igazság és a fantázia.
Idézet
 
 
+3 #5 Equinox 2012-09-14 17:32
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Equinox:
Magellán meg portugál volt, de mellékes :)

Ferdinand Magellán tényleg portugál volt, a lemez viszont nem róla szól, az itt szereplő, napjainkban élő Magellan spanyol. ;) Hogy ez miért alakult így, ne firtassuk - lehet, hogy Oliváék nem tudták, milyen nemzetiségű volt az igazi Magellán. :)

Na ez nekem is új, köszi!
Idézet
 
 
+4 #4 Draveczki-Ury Ádám 2012-09-14 15:52
Idézet - Equinox:
Magellán meg portugál volt, de mellékes :)

Ferdinand Magellán tényleg portugál volt, a lemez viszont nem róla szól, az itt szereplő, napjainkban élő Magellan spanyol. ;) Hogy ez miért alakult így, ne firtassuk - lehet, hogy Oliváék nem tudták, milyen nemzetiségű volt az igazi Magellán. :)
Idézet
 
 
+6 #3 Equinox 2012-09-14 15:28
Ha kérdeznek kedvenc bandáról, Savatage-t és Black Sabbathot szoktam megnevezni váltakozva. Óriási köszönet azért a cikkért. Nem mindennel értek egyet, Magellán meg portugál volt, de mellékes :) Én is felteszek ma egy Savatage-t szerintem
Idézet
 
 
+9 #2 ujper 2012-09-14 12:27
Kiváló, kiváló!

Köszi a kritikát!

Ott voltam az eklubos koncerten. Felejthetetlen volt. Annyira örök élmény, hogy az irattárcámban a kisfiam és a feleségem fotója, valamint a TAJ-kártyám alatt most is ott van a belépőjegy. :D

Csak a Dead Winter Dead albumot ismertem a koncert előtt. Utána persze összeszedtem, amit csak tudtam. Viszont máig képtelen vagyok toplistát állítani. Jóformán minden lemezen vannak nagy kedvenceim, de a lejátszóban a Handful of Rain forog a leggyakrabban.
Idézet
 
 
+4 #1 s4tch 2012-09-14 12:22
a turn to me volt az egyik első nóta, amit leszedtem gitárral. egyszerűen muszáj volt. ez tényleg zseni lemez, este elő is vakarom a cd-t. köszi a megemlékezést!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.