A GMM harmadik napjához fűzött a legújabb keletű érdeklődés vagy csak simán a kíváncsiság érzése, mivel igazi régi kedvencből itt sorjázott a legkevesebb, mégis különleges nap kerekedett belőle. A már szokásos késő délutáni érkezés azt jelentette, hogy kisebb underground cuccokról maradok le, amelyek alapesetben érdekeltek volna (Dødheimsgard, Whitechapel ma, Deafheaven más napokon). Így vagy úgy, de a délutáni 4 és 5 óra közötti kezdés jó döntésnek tűnik, a végére úgyis elfárad az ember, de később érkezni meg bűn, mivel nagy underground kedvencek maradhatnak ki.
Beszámolónk első része itt, második része itt olvasható.
Ezért a nap első bandája a Primordial volt, szettjük vége felé kaptam el őket (fedésben a Soulfly-jal, de hát ez van). Mindig torkomban érzem a gombócot az ír nemzetsors hallatán, rengeteg közöset vélek felfedezni a magyarral, és amint olyan alapvetéseket játszanak, mint az Empire Falls vagy a Coffin Ships, a végeredmény nem lehet más, mint libabőr. Évek óta mindig elkapom őket valahol, hol a tűző napon kettőkor Csehországban, hol a sátorban Belgiumban, mindig 40-50 perc körüli játékidővel, az meg náluk mire elég? Jelen esetben öt számra (összesen négy albumról, egyedül a The Nameless Dead duplázott), és vége is volt. Egyszer egy késő esti headliner Primordial-ulit akarok 90-100 percben, de addig marad a végtelen elismerés, mivel most is jól nyomták. Jól érződtek a black metal gyökereik, ezek a sodró témák, amelyek dallamosak is meg nem is, nagyon jellegzetesek. Az ilyesmi mindig feltölt pozitív energiával.
Nézelődés lébecolás után jött is a Lorna Shore műsora, kicsit jobb híján, mivel deathcore itthon relatív keveset szól. Jelzésértékű, hogy pár éve még sátoros nagyobbacska banda voltak, de idénre már főszínpadot kaptak. Az „új" Pain Remains volt műsoron leginkább: a hároméves lemez már lassan modern kori klasszikus, a szett háromnegyedét ez tette ki kábé, és a közönség nagyon vevő volt rá. Jól szólt a masszív, telt, súlyos és gyors fémzene, megvan a helye a ma palettáján. Ugyanakkor végiggondoltam, hogy ha egy mai gyereknek már a régi thrash és death metal nem elég kemény, akkor mi várhat ránk húsz-harminc év múlva, amikor már a Lorna Shore lesz a letűnt korok kemény(nek mondott) zenéje? Hihetetlen dolgokra ihleti az embert egy sok ezer emberes deathcore-fellépés. De titkon tényleg várom már a napot, amikor egy fiatalabb pályatárs azt mondja majd, hogy a Cryptopsy az olyan apukás death metal, már nem elég kemény, és lejárt lemez. Félelmetes gondolatok ezek!
Itt megint szabadprogram következett a post-metalos Brutus másik főszínpados fellépése helyett kajálás, fogyasztás volt a program, de a Bullet For My Valentine műsorát hellyel-közzel még figyeltem is, egy rakás figyelemre méltó dallam és harmónia áramlott a színpadról. Ők is már több mint húszévesek és debütjük, a The Poison jubileuma volt az abszolút fókuszpont (tíz szám is a tizenháromból). Aki szereti a régi, dallamos metalcore-t, annak nem hiszem, hogy ennél jobbal szolgálhatott volna a fesztivál aznap délután.
Valamikor ekkortájt láttuk a mexikói The Warningot is Jupiler színpadon: a három hölgy pszichedelikus, húzós kései '60-as évekbeli rockot játszik, néhol hard rockosan. Mellesleg testvérek mindhárman, a Villarreal nővérek. Sok ennél jobbat lehet látni mindenhol, de szimpatikusak voltak, ilyen zenét mindenhol jólesik látni, akkor is, ha nem mindenki Cream meg Hendrix.
A Spiritbox készülődött a másik főszínpadon, de kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a Dragonforce élőben, így ez most elmaradt. A brit poénpower banda a hátsó Jupileren lépett fel. Nem nevezhetném csalódásnak a dolgot, mivel nem sok jóra számítottam, de nem is volt sok köszönet a buliban. Egyrészt ez a banda a Powerwolf teljes ellentéte sok értelemben. Semmilyen szempontból nincs arányérzék: vagy széjjelvert és indokolatlanul gyors, konkrétan blastolós power metal van egyéniség és fogósság nélkül, megkülönböztethetetlen számokkal (nem elég jó harmóniákkal vagy riffekkel), vagy egy semmilyennek ható szintipop alapra valami kamuriff (ez már a későbbi korszakból származó Taylor Swift-feldolgozás). A Space Marine Corp főriffje meg olyan volt, mint egy kalipunk-banda demós ötlete a '90-es évekből. Az volt az érzésem, hogy akarva sem lehetne ennél kellemetlenebb zenét csinálni, az azonban borzasztóan mellettük szól, hogy az utolsó albumok elmentek egy ilyen videójátékos, geekes, de valójában tizenéves korosztályt célzó irányba.
Elhangzottak olyan játékok mint Brawl Stars vagy Fortnite, és bizony az ilyen bandák közönségének ez maga a manna, a közönség pedig teli torokból tudja a refréneket. Az a fura helyzet állt fenn, hogy a szerepüket tökéletesen betöltik, a közönségüket maximálisan kiszolgálják, de az egy szem Through The Fire And The Flamesen kívül (ami Guitar Hero-slágerszám is volt anno) kevés maradandóval szolgáltak zeneileg. A színpad persze más tészta, két gigantikus sárkány rózsaszín meg kék színben, játékgépek a két oldalon, ipari méreteket öltő látvány meg poénkodás. Egy plüsstyúk (amit ők csirkének neveztek) dobálása és levegőben tartása egészen szürreális közösségi élmény volt, ahogy az élő fekvőtámaszozás is. Minden szám közben történt valami. Csak hát. Nem volt ez olyan rossz, de sajnos jó sem.
Örülök, hogy tudom, hogy ilyen is létezik, de ideje volt valami komolyan vehetőbbel foglalkozni. Irány a Metal Dome, ahol a zsúfolásig telt lyukat megtöltötte az Apocalyptica, és mivel megint megjelent egy metallicás instrumentális lemez, a turnét is ennek lehetett szentelni (sok szempontból: végre). Így a nem énekelt részeket harsogta a tömeg, és ki ne örülne olyan örökbecsű Metallica-alapvetéseknek mint Ride The Lightning, Enter Sandman, Creeping Death vagy For Whom The Bell Tolls? Élő dobost is hoztak, négyesben játszottak mindent, éneken kívül minden van, a szólógitárcselló, a ritmusgitárcselló és a basszusgitárcselló kábé mindent megoldott a húrosok közül. Érdekes zene ez, élőben működik igazán, viszont otthon nem okát látom, hogy hallgassam.
Mivel a főszínpadon készülődött a Korn, a buli felénél menni kellett (a St. Angerről már lemaradtam így). A kornos tömeg nagyjából Maiden-kaliberű népcsődület volt, teljesen egyértelműen ők voltak a nap főbandája. Bakersfieldben is tudják, mitől döglik a légy, a műsort az első hét lemezre építették, ennek vastagát az első (többek között Blind, Clown, az elmaradhatatlan, skótdudás Shoots And Ladders – utóbbi a Metallica One-jával a végén) és az Issues (Falling Away és társai) adta, így is van jól. Óriási ovációt érdemelt az A.D.I.D.A.S. (minden idők egyik legjobb mozaikszava, all day I dream about sex) és a záró Freak On A Leash is. Egyetlen újkori számként a The Nothing lemezes Cold ékelődött az old school műsorba. Mert olyan időket élünk, amikor bizony már old school nu metalról beszélhetünk, voltak itt harminc évnél idősebb szerzemények is szép számmal ugye. A vizuálisan ismétlődő formák képi világa is leköthetett bárkit. Egyszerűen a Kornból egy veterán és nagyon jól működő metálbanda érzése sugárzott, amely egy nagy fesztiválos tömeg előtt is kidomborítja óerősségeit, ez pedig audiovizuális élményt is jelent. Feltűnő volt az is, hogy videókörítés nélkül a főszínpadon már nincs mit keresnie egy bandának lassan.
Ezek után még nem volt vége, ugyanis az indusztriális rock királya, a Nine Inch Nails készülődött, természetesen a másik főszínpadon, egész nagy tömeg előtt, bár a késő éjjel azért elkezdte szedni az áldozatait. Éjfélkor csaptak a húrok közé, és a koncert fél 2-ig tartott. A kellemes éjjeli időhöz már fel kellett azért öltözni (póló, rövidnadrág már nem elég). Az is jó előjel volt, ahogy a showt felvezette a Twin Peaks-es Laura Palmer-téma amit Angelo Badalamenti írt a generációs élményt jelentő filmsorozathoz. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy láthattam a NIN-t, kiváló belépő volt ez a koncert ez ebbe a furcsa világba bárkinek, a The Downward Spiral (bőszen válogattak róla, hét számot is) élőben meggyőzőbb, főleg, hogy nagyon egyenletes az életmű, és minden mást megidéztek belőle rendesen.
Sok szempontból skizofrén az utazás, amelyet hangos ipari ütemek, elvont billentyűs részek, érzékeny éneklés, valamint torz, zajos indusztriális rockriffek is jellemeznek, sokszor meg ezek keveréke. Trent Reznor elképesztően énekel élőben, és az a nagyszerű az egészben, hogy a szépen komponált színpadképen túl mindig más zenésze viheti a prímet, amikor persze nem ő maga. Így persze időnként előtérbe került az állandó társ, a banda második embere, Atticus Ross is. A stabil turnétag Robin Finck elkínzott nyúzós szólói és Ilan Rubin intenzív dobjai is folyton követelték a figyelmet, de a vad elektronikus ütemek kötötték össze a program nagyrészét (ilyen a NIN alapjáraton is). A billentyűs, csendes, leállósabb részek alatt is váltogatták a főszerepet, így Alessandro Cortini is, a két főember mellett. Ez az állandóan körforgó szereposztás nagyon szimpatikus az egészben, így nem szól minden Reznorról, igazi rockzenekar érzését keltette a performansz.
Fantasztikus szónikus utazás volt olyan húsba vágó tételeket hallgatni, mint például a March Of The Pigs vagy a turnén itt debütáló Piggy, de a pulzáló Closer vagy a fantasztikus David Bowie-tisztelettétel (I'm Afraid Of Americans) mind a csúcsok közé tartoztak. Az is kemény volt, ahogy az elsőlemezes Head Like a Hole mennyire más, már-már ministrysen éles, metálos húzást kap élőben. Kicsit mindenhol variálják az alapszettet, nincs két egyforma buli, így mindig akad némi meglepetés is, de ennyi kiszámíthatóság azért semmiképp sem árt a tizenhárom-tizennégy számos gerinc között. Ahogy a kiszámíthatóság szobra az is, hogy a bulinak a Hurttel kell záródnia. Nem tudtam utána megszólalni, menni kellett haza, ez ennyi volt.
A legfurcsább nap is hozott maradandó élményeket, kísérletezni bőven megéri. Lehet, hogy ebből a beszámolóból nem igazán egyértelmű, de ezen a koncerten fedeztem fel igazán a NIN-t, a héba-hóba hallgatásokon (első két lemez) túl, a távoli tisztelőből igazi érdeklődő itt lettem. Már ezért is megérte fennmaradni.
(Folytatása következik.)
Fotó: Graspop Metal Meeting
