Shock!

Az utóbbi évek egyik ismétlődő underground szenzációja az a vonulat, amely sokkal dallamosabb zenei alappal társít hörgős vagy extrémmetálos éneket. Egy sor különleges és jó dalírói érzékkel megáldott csapat vetette fel a fejét a föld alatt ezen a csapásirányon, ilyen a motörheades thrash/black metalt nyomó skót Hellripper, a Paradise Lost-féle gótikát pengeéles hörgéssel vegyítő svéd Tribulation (tudom, a gyökereik mások), de ilyesmi a kereskedelmileg (is) nagyot menő amerikai Midnight, az überslágeres belga Bütcher és a kaliforniai Nite is. De sok kisebb, hasonló zenekar tevékenykedik a föld alatt ezek mellett is: Demiser, Devastator, Bewitcher...

A Nite San Franciscóban kezdte az ipart nem túl régen, 2018-ban, és ez a harmadik nagylemezük. Természetesen rájuk lehetne fogni, hogy black'n'roll stílusban alkalmaznak hard rockos és heavy metalos elemeket, de az arányok valójában fordítottak. Itt inkább az extrém metál a fűszer. Adott ugyanis egy NWOBHM-gyökerű, W.A.S.P.-szerű, mindenképpen a '80-as évek első feléből származtatott, brit és amerikai metállal vastagon átitatott zenét játszó underground csapat – a recept lényege, hogy Van Labrakis éneke blackes. A frontember gitározik is a négytagú csapatban, alapító társai Scott Hoffman gitáros és Patrick Crawford dobos, a basszusgitáros Avinash Mittur pedig 2021-ben csatlakozott, így ez a második lemezük ebben a felállásban.

Középtempós lendület viszi előre a címadót, a második Skull tempósabb, a harmadikként érkező Crow (Fear The Night) pedig sláger, nem véletlen volt ez az egyik single, a '80-as évek fordulóján tiszta énekkel ennek esélye lett volna az amerikai arénákban is. Az első és egyetlen szám, amely leülteti a lemezt, a lassú The Mystic. Alapjáraton szeretem az ilyen változatosságot, az ötlet jó is lenne, de nem sikerült igazán különleges riffekkel megtölteni a dalt, vontatottsága minden hallgatás során szembetűnik. Egyértelmű gyenge pont.

Innen gyorsan felpörögnek az események újra, a The Last Blade pontosan azt a brit metált hozza, ami olyannyira jól megy a bandának: rockos tempó NWOBHM-riffekkel, amelyekhez, bármilyen furcsa is, passzol ez a metsző, blackes ének, ráadásul minden szó érthető is. A minimalista szövegnél több nem is kell a Carry Onba, ugyanis ez a lemez másik slágere, simán lehetne bármilyen kultikus, 1980 körüli brit banda szerzeménye zeneileg, akár korai Maiden is, bár némi amerikai jellegű slágeresség is rejlik benne. A rifftől a harmonikus szólóig nincs semmi új, de a hörgős körettel tálalva mégis a megszokottól eltérőt kapunk. A Tarmutban sötétebb harmóniák és doomos részek fokozzák a hangulatot, de aki gótikusabb irányból közelít, még akár kapcsolódási pontot is találhat vele. A „Bring me the heart of the sun" rész a legfogósabb benne, jól érzik ezt a sötét költészetet is. A Winds Of Sokarban kiélik az epikus hajlamaikat is, ott figyel benne némi manowaros győzedelmes hangulat, de természetesen sokkal dallamosabban, mint a '80-as évekbeli Manowar-klasszikusokon. Talán a kultikus Manilla Road is beugorhat erről, vagy akár a Warlord, a heroizmus hasonló ezekben a kultikus, epikus '80-as évekbeli bandákban is.

Baromi rövid a lemez, a 37 percet sem éri el, ez nyolc számban még negyven éve sem lett volna kimondottan hosszú, de nincs baj. Szeretem a rövidséget, főleg slágeres zenében, de egy-két dal még elfért volna, főleg mivel a többség nagyon ütős. Hiányérzetem így sem lehet sok, de azért van innen még feljebb. A Nite a fiatal metálnemzedék egyik teheséges csapata, érdemes odafigyelni rájuk, mert tudnak slágereket írni.