A Graspop (továbbiakban sokszor csak GMM) idei kiadása sokkal jobban sikerült, mint a tavalyi, mivel az özönvizet felváltotta a belga/holland mércével kánikulának mondott sima nyár, nem kellett tocsogó vízben és sártengerben mászkálni, és az iszapszag sem kísértett (a tavalyi élményeket senkinek nem kívánom). A közlekedés gördülékenységének is jót tett ez, így idén a második napon már rutinos shuttle bus utasként büszkén feszítettem a fesztivál helyszínén késő délután. Aki éjjel fekszik, délelőtt kel, tartja a dakota mondás, és enni is kell, mivel a fesztiválon elég belga (értsd: nagyon nyugati) árak vannak, és nem lehet csak a benti étkezésekből jóllakni – így viszont reggeli 12 és 1 között nincs az az isten, hogy ki lehessen érni. Ami azt illeti, berúgni sem lehet ilyen belga árak mellett, de szerencsére ez nem is volt tervben. Mindenkinek ajánlom közben a Belgian Beer Bart, ha majd egyszer arra jár, „a minőséget meg kell fizetni″ elven.
Beszámolónk első része itt olvasható.
Ezzel a buszozós meg hazamenős stílussal csak a nagyon korai fellépők maradnak ki, minden azon múlik, hogy milyen korán sikerült elugrani a helyszínre. A délután fél 5-ös érkezés sem vészes, meg lehettem elégedve az aznapi sikerekkel így is. A Green Lunggal kezdtem a műsort, stílszerűen a sátorban (itt nincs is tűző meleg, ellentétben a főszínpadokkal), és a stoner/doom banda műsora amúgyis jobban érdekelt, mint az egyik főszínpadon nyomuló skót poénpower, a Gloryhammer. A műsoruk végéből kaptam el pár számot, jól is szólt, tömeg is volt, indításnak tökéletes.
Mivel a merchpult közel volt a sátorhoz (gyakorlatilag csak ki kellett jönni onnan, és az ember nekiment), így gyorsan beszerváltam egy Savatage-turnépólót (ha már két nap múlva játszani fognak, ugye), és így mentem az utolsó köreit futó Orange Goblinra. Mivel jelentős szünet volt a bandák között, úgy álltam hozzá, hogy kis szerencsével a sorban állás kitölti a szereléses szünetet, és a koboldokból sem maradok le sokról. Így is lett, az első szám maradt ki, a növekvő tömegnek meg nagy elánnal tolta a szettjét javarészt a minden korszakból játszó Orange Goblin. Kilenc lemezt idéztek meg, közte az újat is, szórakoztató motörheades beütésű stoner heavy metaljuk meggyőző volt élőben is, mindezt úgy, hogy indulásukor sem, (a '90-es évek végén) ők találták fel a spanyolviaszt, meg érthetően azóta sem. De ami jó, az jó, és illik értékelni.
A végét sajnos nem várhattam meg, mivel jött a nagyszínpad északi felén Jerry Cantrell, őt még szólóban sosem láttam élőben: Európába alig jár át, az Alice In Chainst meg évek óta nem mozgolódik eleget általánosságban sem, amikor meg igen, akkor is Észak-Amerikában – szerencsére őket tizenöt éve még épp láttam, a zseniális Black Gives Way To Blue idején. Na, de Jerry ezen a turnén alapvető AIC-klasszikusok mellett az új albumát játssza, akkor meg nagy baj nem lehet, de cserébe lehet, hogy libabőrös lesz. Az lett végül. Az is külön tetszett, hogy nem akarták megúszósra venni a dolgot, még az is elhangzott, hogy „I hope you don't mind keeping the bullshitting to the minimum, so that we can play more songs to you guys" – a tizenkét számos szett alulról súrolta az egy órát, benne volt az I Want Blood java (címadó, Vilified, Afterglow), meg okosan szétszórva az elejére közepére meg a végére a Them Bones, az It Ain't Like That, a Would? és a Rooster.
Greg Puciato (Dillinger Escape Plan, Killer Be Killed, Better Lovers) nem tolta túl Layne Staley-t sem, de mindent érzéssel és autentikusan adott elő, Jerry pedig a megszokott módon hozta az énekharmóniákat, ahogyan kell. Roy Mayorga dobolt (Soulfly, Hellyeah, Stone Sour), szóval nem lehet mondani, hogy nyeretlen kétéveseket visz el Jerry turnézni Európába, ez meg is látszott mellesleg. Puciatóval egyébként nem ez az első együttműködés, tudják a felek, hogy működik, és akkor miért ne csinálnák többször. Olyan felállás volt ez, amit nem sokszor fogunk errefelé színpadon látni szerintem. Már ha Belgiumot „errefelé"-nek számíthatjuk. Nagyon elégedett voltam ezzel a fellépéssel, minden szempontból.
Itt következett egy lyukasóra, amit sokféleképpen el lehet ütni, javarészt kajálással, óriáskerékkel, nézelődéssel, mivel a Falling In Reverse főszínpados műsora nekem konkrétan zavaró volt, semmilyen szempontból nem tetszett: néha akadt egy-egy jobb groove riff. Az Eagles Of Death Metalra sem figyeltem nagyon (sátor), a Falling után jövő Skilletre már jobban, korrekt volt, de engem a sátoros Blood Incantation érdekelt, ami ezek után következett. Náluk eleinte súlyos hangzási problémák merültek fel, Jeff Barrett nem hallotta magát a monitorból, késett is a koncert vagy tizenöt percet (folyamatos hangtesztelés és állítgatás miatt), ez kétszámnyi játékidőbe került és szintiszólót sem kaptunk (ami tervben volt). Szívtam is a fogamat az idővesztés miatt, mert tudtam, hogy kurtítás lesz, az előkészített régi számoknak nem jut már idő. Így csak a teljes új lemez maradt műsoron (ez bő 40 perc), a két hosszú, három-három részes monstrumot sorban játszották el, felvonultatva a banda minden erényét. A hangzás végül jóra, szinte briliánsra sikerült, és mivel koromtól függően a death metal klasszikusainak felfutását nem láttam élőben, valós időben, csak képzelhettem, hogy ilyesmi lehetett a Morbid Angel vagy a Cynic mondjuk '93 körül. A Blood Incantation bizony ilyen magasságokban jár a jelenben.
Az Absolute Elsewhere lemezen is játszott meghívott szintis, a svéd Nicklas Malmqvist, nagyon szépen ki is egészítette az élő hangzásképet, meg hát nem is lett volna illendő ezeket a billentyűs részeket felvételről rájátszani, ha már ilyen fontos szerepük van. Bevett szokás az ellenkezője, amelyek értelmében sokan nem hoznak állandó szintist, ők meg a lemezes vendégüket is a banda tiszteletbeli ötödik tagjaként kezelik. Ezzel is újabb komoly lépést tett a Blood Incantation az igazi nagyság felé, valahogy ebben is le lehet mérni a zene iránti alázatot. A buli ezek fényében csak fölényes és magabiztos zenélésról szólhatott, a színskála kábé minden színében pompázó fényjátékkal fűszerezve. Debütáló fellépés volt ez itt, de szerintem vissza fognak térni a jövőben is. Ilyen jól utaztató, űrös death metalt keveset lehet találni a színtéren, a furcsa és annál találóbb elszállós (Tangerine Dream-, Eloy- meg úgy általában németes progrock-hatású) betétek is briliánsan szóltak. Ilyen élményekért járunk koncertekre.
Perceken belül kezdett a Slipknot a nagyszínpadon, ezért kimaradt a kicsit később indító Opeth a sátorban (ismét köszi a szervezőknek, de ezt legalább meg lehetett érteni, nincs nagy átfedés a két banda között zeneileg). Corey Taylorék nagyjából száz percet kaptak, ebből bő kilencvenet ki is használtak. Mivel nemrég volt huszonöt éves a debütlemez, ez volt inkább fókuszban, öt szám is elhangzott róla, sajnos az Iowát (talán emiatt) kicsit kevésbé aknázták ki, de azért nagyjából volt itt minden, ami kellett. A klasszikus maszkok is előkerültek, látványban mindent a korai éveknek alárendelve. Istentelen túrás indult meg az első sorokban, jól is szólt a cucc, és feltűnt megint, hogy mennyire ritmusalapú zene ez: még Clown hiányában is (a feleségének voltak egészségügyi gondjai) gyilkosan szóltak az ütőhangszerek.
Az olyan pusztító himnuszok, mint (sic), a dallamosabb, éneklősebb Wait And Bleed, a slágeres People = Shit vagy Surfacing (azzal a vészjóslóan sípoló, vijjogó témával) taroltak, ahogy kellett. A főműsoridő végén pedig a Duality jött, a szűken mért esszencia azért benne volt a szettben. Az újkor legjobban sikerült lemezét, a We Are Not Your Kindot is két dal képviselte (Nero Forte, Unsainted). Egyébként nem csak vitathatóan, hanem kábé tényszerűen is kijelenthető, hogy a tömeg még a Maidennél is nagyobbra hízott, tényleg apraja-nagyja tiszteletét tette. Kivéve az Opeth-fanokat, akik a jelek szerint dugig töltötték a sátort, de erről első kézből nincs élményem sajnos.
Nekem úgy is megfelelt volna, ha itt véget ér az éjszaka éjfélkor, de még hátra volt a kisebbik főszínpados headliner, a Behemoth műsora, kábé hetvenöt percben, és mennyire megérte maradni. Nem vagyok én nagy fan, legutóbb például a Carcass után (majdnem azt írtam, hogy előtt) nem igazán tetszettek, egyszerűen túl sok volt a bazári keménykedés meg a túlmérezett fényshow. Ebből szerencsére visszavettek az idei turnéra, és a komikus című új albumos (Shit Ov God) kört nagyon elrontani nem is lehet egy ekkora életművel. A '22-es budapesti koncerthez képest most nem volt No Sympathy For Fools, de egyre több újkori szám kerül a műsorba, sőt, az O Father... már akkora sláger, hogy ráadásnak nyomják. Látszik, hogy megváltozott a banda, leginkább az újakról játszanak, de már lassan egy merőben új csapat alakult ki az elmúlt nagyjából tíz-tizenöt évben. A látványt sem bízták a véletlenre, az új lemez címadóját emelvényen tolták, egy nagy ketrecben, látványos fel- és levonulás közepette, de meg kell adni, hogy egyéni húzás volt. Szerencsére sikerült eltalálni az arányokat, a gonoszkodás meg a túl sok látvány most nem ment a teljesítmény rovására, és láttam már ezt fordítva is korábban tőlük, és nem csak Pesten. Lehet, hogy megtalálták az arányérzéküket? Aztán persze gondoljunk az új lemez címére... Érdekes ez a kettősség.
Sok szempontból kicsit kemény volt ez így záróakkordnak (beugrik még egy hasonló, éjjel 3 órás Marduk a Brutal Assaulton), nem az a lefekvés előtti zene ez a pumpáló gyors dobokkal meg a sötét, gonosz hangulattal, de profi munka és jól is adták elő, utóvégre csak ez számít. A harmadik nap előtt úgy feküdtem le, hogy eddig kettőből kettő jó volt, de a következő napra azért akadtak kérdőjelek. Szerencsére ezeket nem igazolta az élet.
(Folytatása következik.)
Fotó: Graspop Metal Meeting
