Az elmúlt nagyjából két és fél évtizedben Andreas Hedlund neve összeforrt az epikus, folkos, progos és blackes alapú zenével. Albumai többségén ezek keverékét játssza, főként azokon, amelyeket saját művészneve alatt ad ki. Vintersorg szólóban (is) nagyon kiegyensúlyozott életművet tett le az asztalra, és ezek között szép számmal találhatóak svéd anyanyelvén előadott dalok is, ahogyan ez az új dalcsokor is, amely tavaly ősszel jelent meg. Mindenképpen úgy voltam vele, hogy meg kell emlékezni róla, mert tele van fogós és mélységükben is kibontakozó szerzeményekkel. Mindegyik szám szépen kifejtős 6-7 perc, de meglehetősen sok gyors résszel. Változatosság nélkül nem is lehetne labdába rúgni, ám a Vattenkrafternas Spelen szerencsére minden adott a teljes boldogsághoz.
Vintersorg (jelentése Téli bánat) minden lemezén ismert az összetevők fajtája, csak azok aránya a kérdéses, én meg mindig a dallamosabb, epikusabb dolgaihoz vonzódtam. Ezt nem jelenti azt, hogy ne élvezném a blackes hátteret kapó Uriah Heep-feldolgozását, ezt a fajta érzésvilágot is szerettem benne mindig. A Vattenkrafternas spel (A vízierőmű játéka) relatív értelemben véve melodikusabb mű tőle, így a dallamos svéd nyelven előadott dalcsokor adott ponton többször is nagyon beakadt nálam, hetekig nyüstöltem, aztán hagytam nyugodni, majd megint kezdődött ugyanez elölről.
A csapatot a két fő tag határozza meg. Vintersorgé az utolsó szó: Andreas Hedlund projektje ez a kezdetektől, szinte mindent ő csinál, énekel, billentyűzik, dobokat programoz, de akadnak gitárrészei is. Állandó hű társa Mattias Marklund szólógitáros, több mint egy évtizede állandó kollaborátor Simon Lundström basszusgitáros is, a többi poszton pedig csak a koncertfelálláshoz kellenek további tagok. A borító szép naiv festmény, Kris Verwimp munkája (Sear Bliss, Marduk, Absu, Ancient Rites, Visigoth), akinek természetközeli festményeit és tájképeit használta már maga Vintersorg is a múltban, régi ismerőse a belga művész. A lemez egyébként hosszú szülés eredménye, ugyanis a felvételek, a keverés és a masterelés együttesen hosszú, négyéves folyamatot vettek igénybe. Az Efter dis kommer dimma (Homály után jön a köd) rögtön be is mutatja, mire számíthatunk a következő egy órában. Gyors, de inkább power metalra, mint blackre emlékeztető, kontrollált dobolás és frontemberünk dallamos hangja határozza meg a számot, amelynek himnikus részei nagyon felemelőek. Némi színesítő blackes krákogás is akad, de a női vokál is szép részlet (Johanna Lundberg): tökéletes nyitány, így kell megadni az alaphangot!
A folkos részletek, ahogy az várható volt, mindenhol ízlésesek (Störtsjö – Vihar), a svédes-népies ének briliáns, az ilyesmit is mindig szerettem, ha nincs túltolva. Hedlund úr hangja pedig még mindig nagyon élvezetes, kellemes tónusú, mondom ezt még úgy is, hogy néha óóóó-zásra (Efter dis kommer dimma, Malmströmsbrus) meg folkos csujjogatásra is (Ur älv och å – Folyókból és patakokból) vetemedik. Tőle még ez is érdekesen hat, legalábbis engem megvett vele kilóra: a dallamérzéken múlik a dolog, az meg Vintersorgnak tagadhatatlanul van. A tipikus síppal-dobbal-nádihegedűvel támadó folk metalnál ez a megközelítés sokkal organikusabban hat, itt inkább csak nagyon markáns színesítés ez a háttér, de mindenhol jelen van. Ugyanakkor a marconább alapok is előtérbe kerülnek időnként, blastolósabb szekcióval, károgósabb vokállal (Malströmsbrus – A Maelström robaja) – ez a kettősség egyébként sehol nem hiányzik.
Nagyívű, dallamosabb oldalát villantja fel a csapat a Kraftkällanban (Az erő forrása), ez megint inkább blastolós power metal folk betétekkel, amilyet nem nagyon lehet hallani máshol. A hajlított ének a harmonikás kísérettel mintha a Moonsorrow fénykorából származna – ennél nagyobb dicséret meg pogány, folkos, viking metálban nem hiszem, hogy létezik. A szövevényes dal emellett még blackesen károgós éneket is felvonultat, de ennek nincs domináns arcéle, itt minden ilyen hibrid stílusú. Nem sokban tér el ettől a Från djupet dunstar tiden (A mélységből elpárolog az idő) sem, ez is amolyan power metalba oltott black metal, kétlábgépes intróval, de népiesen történetmesélő éllel, no meg az elmaradhatatlan tiszta, bariton énekkel. A legjobb dallamokat a kivételesen ritmizált Regnskuggas Rike (Az eső árnyékának királysága) rejti, a fogós tiszta ének sokat dob rajta, a refrén dallama tömény libabőr. A nagyívű dallamokkal megint nyert ügyünk van, nagykanállal zabáltatja ezeket Vintersorg a hallgatósággal, ráadásul 5 és fél percével ez a legrövidebb szerzemény innen. Sláger? Akár.
A Skyrök (Az ég füstje) is progresszív abban az értelemben értelemben, hogy fúvós hangszerekkel támogatott nyitánya az elegánsan folkos háttérrel megint nagyon ízléses alapokat nyújt. Az Ödsliga salar (Elhagyatott csarnokok) a lemez másik, masszívan kiemelkedő nagyívű népies dallamával támad, eleganciájából még a blastbeates szekció sem tud elvenni. Igazi nordikus viking metál ez, progos felhangokkal, a mester szintijei újfent nagyon üde színfoltot jelentenek, és nem mellesleg a lemez egyetlen billentyűszólóját is itt hallhatjuk. Utóbbit Roy Peter Wester játszotta fel, aki az utóbbi pár évben turnézenészként segített be a csapatnál, ám a jövőben már főállású tagként szerepel majd náluk.
Akkor is érdemes belehallgatni a Vattenkrafternas Spelbe, ha például a korai Falconer neve mond valamit, mivel a folkos dallamvilág egészen hasonló, nem csak az anyanyelv közös. Ha szereted a Borknagart tokkal-vonóval, netán Vintersorg 2000-es évek körül készült legjobb szólódolgait (Ödemarkens Son, Cosmic Genesis, Visions From The Spiral Generator korszaka), vagy általánosságban megmozgat a blackes, progos és svéd népzenei elemekkel tűzdelt, szépen megformált viking metál, nem kell sokat tétovázni. Ebben az esetben számodra itt van a tavalyi év egyik legjobb teljesítménye.
