Shock!

A Graspop úgy Európa egyik legnagyobb fesztiválja, hogy egy mezei rockert megkérdezve biztosan nem emlegetné a legnépszerűbbek között. A Benelux vidék legnagyobb metáleseménye kábé napi 60 ezer embert vonz, a francia Hellfesthez hasonló mennyiségben, és erre egyedül a Wacken ver rá Európában, de hát a fellépők impozáns névsora is példaértékű. Ezen a fesztiválon a főattrakció mindig az Iron Maiden- vagy Guns N′ Roses-kaliberű bandák közül kerül ki, és idén sem volt másként.

Két főszínpad (North és South Stage) mellett működik egy méretes, sokezres sátor (Marquee), egy hátsó nyitott színpad, ez a Jupiler Stage (ahol tavaly a Blind Guardian, a Kamelot és a Uriah Heep lépett fel például), valamint egy feltörekvő bandák számára fenntartott, Metal Dome nevű kisebb lyuk. Mindenféle nem zenei időtöltésnek is megvan a maga tere, óriáskerék, dodzsem, rockkocsma, éjjeli DJ-k, igazi rockváros-hangulat. A fesztiválok örök problémája zenei fronton, hogy bizony átfedések vannak, és amikor vannak, ezt le is szoktam nyelni, mivel kicsi a hasonlóság az ilyen bandák közönsége között. Gyakran magamon kívül egy kezemen megszámolom, hány emberes az átfedés bizonyos előadók között, de idén volt azért idegesítő, néha bántó egymásra szervezés is. Erről később. A bulik délelőtt kezdődnek, de a szálláson lakó csapatunk minden nap később ment ki. A megfelelő szállás kiválasztása is tapasztalat kérdése, így most már harmadikra sikerült eltalálni a legmegfelelőbbet, ebben egy shuttle bus segítségünkre volt (enélkül nem is lehet emberi áron kijutni a helyszínre).

Az első napot csütörtökön számomra a Death Angel nyitotta (a szettben másodikként érkező Voracious Soulsra értem oda), és a legendásan jó koncertbanda hírében álló klasszikus thrashcsapat annyiban bizony csalódást okozott, hogy nem voltak igazán elsöprőek, csak kellemesen jók. A délutáni meleget a sátorban játszó csapatok kevésbé szenvedték meg (ők sem), így nem erre fogtam a dolgot, hanem csak öregedésre. Mark Osegueda éneke furcsa rikácsolásként hatott, hasonlóan a Kerry King-lemezhez, nem tudtam igazán élvezni. Persze nem volt mindenhol ilyen, de kellően sokszor, hogy mindig zavart okozzon. Rengeteget dicsérték a tömeget (már-már émelyítően sokszor), jól is zenéltek, de engem nem győztek meg (sok más alkalommal meg igen). Bemutatták az új számot is Wrath (Bring Fire) címmel, és a Thrown To The Wolves után ikonikus debütjük instrumentális címadójának részletével vonultak le. Szerintem sok új rajongót nem szereztek aznap, de rossz se volt, csak kicsit átlagos. Ez most így sikerült.

Innen sok dolgom nem volt, a velük jelentős átfedésben játszó Beast In Blacket néztem meg pár percet, ám a rettenetes éneken kívül nem sok maradt meg, szintipopos dallamos metáljuk amúgy sem az én asztalom. Mondták, hogy valamitől varázsütésre ment tönkre a hangzás, és érkezésem előtt nem volt ilyen élvezhetetlen, de hát ez van. Nem fog minden úgy meghatni, mint egy este kilences főzenekar (a példa elméleti, de gyakorlati is).

Kevéssel ezek után a Motionless In White és a Soen közül az utóbbit választottam, és a fesztivál legnagyobb meglepetését produkálta a norvég progcsapat. A jóformán teljesen megtelt sátorban az egész fesztivál legjobb teljesítményét láttam egy olyan zenekartól, amelyet előzőleg nem ismertem. Minden pillanatból sugárzott a profizmus és a zene iránti alázat, úgy ének-, mint hangszeres fronton, nem tértem magamhoz. Az alteres beütésekkel is rendelkező csapat végletekig megható érzelmes koncertje minden követ megmozgatott, ilyen hibátlan előadást keveset láttam, és a puritán színpadkép meg a megszállott zenélés alapján is kijelenthető: valahogy így kell ezt csinálni, főleg úgy, hogy lemezen nem szól ilyen tisztán a Soen. Azt is értékeltem, hogy valahogy sikerült nem belehalni a szépségbe sem. Ideális.

Az Alestorm főszínpados poénzenéjét ugorva inkább megint a sátorba vezetett az utam, itt ősrégi kedvencemnek, a Paradise Lostnak adtam újabb esélyt. Ez volt az ötödik találkozásunk talán, és egyszer sem voltam igazán megelégedve velük, ehhez most kerültek a legközelebb. Tökéletes setlist, slágerek egymás után, jól is szólt, a közönség is vevő volt rájuk, minden egyben volt, idén harmincéves a Draconian Times, erről meg a következő (rockosodást megkezdő) One Secondről szólt a legtöbb tétel – ami meg nem innen, az a lemezének egyik legjobbja (az őskort képviselő Pity The Sadness thrashelése például – ezt el tudtam volna viselni két órában is, de a szűk óra végén menni kellett, mert a főszínpadon kezdett a Dream Theater.

Mivel az új lemezért úgy rajongok, mint a koraiakért, rendkívül sokat ígért az Álomszínház fesztiválos fellépése, amelyre szerencsére nem cáfolt rá semmi. Azt is tudtam, hogy az új dalok jók lesznek élőben, de kérdés volt, hogy mi szerepel majd róla, mivel előre nem puskáztam setlisteket. Előre látható volt, hogy a 75 perc nem épp egy turnékoncert terjedelme, de azért a bostoni legendák kilenc számban elmondtak annyit, amennyit lehetett, és a zseniális hangzás is sokat számított. Úgy érzem, minden dicséret jogos irányukba, ugyanis a megalázó technikai tudáson túl ott van még az erős színpadi jelenlét, a mindig megdörrenő koncertek, a jó (arány)érzékkel válogatott és folyamatosan változó setlistek, amelyben mindig helyet kapnak pályafutásuk legjobbjai is. A Peruvian Skiesért külön hálás voltam, és ahogy beleszőtték a balladába a Pink Floyd (Wish You Were Here) és a Metallica (Wherever I May Roam) klasszikusait, az tömör gyönyör volt. Nagyot ütött az újkorból a Panic Attack és a két új szám is (Night Terrorral kezdtek, a közepén meg volt Midnight Messiah). A kötelező körök is jól illettek a műsorba (As I Am, Pull Me Under). Nem igazán az ő közegük egy nyári fesztivál, sok szájtátóval (talán), de be is indult a tömeg, és ők is élvezték. A turné az más, de itt is szerintem többet, talán két órát is kellett volna játszaniuk. De azért így is maximálisan elégedett voltam.

Innen megint a sátorba vezetett az utam, ahol nagyon kíváncsi voltam, milyen élőben az Orbit Culture. Rendesen válogattak javarészt az utolsó két lemezről és két EP-ről, de a készülőfélben levő Death Above Life-ról is előkerült két előzetes. Nekem zeneileg élőben extrémebbnek tűnt ez a mix, mint papíron. Sokszor olyan érzésem volt, hogy első lemezes Fear Factory van itt, egy élőben is jó énekessel, de groove-osabb (meg persze djenttel is) megoldásokkal operálnak. Az, hogy jóval nagyobb legendák játszottak előttük, mutatja, hogy van itt mire építeni, organikusan növekszik a banda ázsiója, meg is telt sátor. A dinamikus, fogós dobolást érdemes kiemelni, minden számban főszerepet játszott a ritmus. Érdemes figyelni rájuk, svéd minőség groove-os melodeathben – adja magát a dolog, hogy ebből nagy underground sikersztori kerekedjen.

Innen már nem sok volt hátra a lényegig, az Epicára nem is nagyon tudtam ráhangolódni élőben sem (lemezen sem megy egyébként, semmi új nem volt ebben). Elemeiben minden rendben lenne pedig: adott egy nagyon jó énekesnő Simone Simons személyében (látványnak sem utolsó), van hörgős férfiének is, szimfonikus melodeath-témák, nagyívű hangszerelés, bő kézzel adagolt szólóbetétek, csak hát a riffek szerintem nem elég karakteresek, és ez mindig így volt náluk. Profi koncertet adtak, de számomra kicsit üreset, de nem is vártam gyökeresen mást. Itt jegyzem meg, hogy rettenetesen zavart, hogy a Carcass műsorát komplett elbuktam a Maiden miatt, ugyanis 15 percet nem akartam bevállalni ebből, sok értelme nem lett volna. Az Epicát sokkal szívesebben beáldoztam volna bármelyik britért.

Az est és egyben a fesztivál egyik főattrakcióját az Iron Maiden jelentette, mivel a kétórás játékidő azt vetítette előre, hogy itt turnékoncert lesz, és azt is kaptuk. A Run for Your Lives körút iránti érdeklődést jól jelzi, hogy az első 32 alkalomra már 1 millió eladott jegy fölött járnak – de azért az ötvenéves heavy metal intézmény meg is adja a módját az ünneplésnek, nem lehet belekötni, az érdeklődés egyenes arányban van a teljesítménnyel. A UFO örök klasszikusa után (Doctor Doctor) felcsendült a The Ides Of March és tudtuk, hogy jön a Di′Anno-korszakos blokk hamarosan. Ezt a pakkot szerintem jobb lett volna szétszórni a többiek közé, így nekem olyan kicsit „le van tudva" érzést keltett, pedig megfelelően adagolva jobban elsült volna ez a korai csokor is. Egyébként tartja magát a nézet, hogy Bruce Dickinson túl jó énekes a Paul punkos, lendületes előadásmódjával klasszikussá érett számokhoz – ez most is így volt szerintem, és az elejére beszsúfolt négy szám után megkezdődött a Maiden aranykorán belül is az aranykor megidézése. Ezen a ponton azt hittem, hogy a történelemlecke lehet, hogy kronologikus lesz (azért nem is nagyon cáfoltak rá erre), de szerencsére volt némi változatosság a dalsorrendben innentől.

Természetesen a ritkábban játszott epikusok vitték nálam a pálmát, a Powerslave egyiptomi témás perzselése, vagy a Coleridge-ihletésű The Rime Of The Ancient Mariner, de a Seventh Son címadója is monumentális volt élőben. Természetesen a Rime középrészét le lehetett (és kellett is) volna rövidíteni, de ennyi azért belefér, főleg, hogy így volt autentikus. Óriási vállalás 60 fölötti arcoknak ilyen tíz perc körüli monstrumokat szerintem lemezminőségben lenyomni, harmincöt meg negyven évvel a keletkezésük után, és minden briliánsan sikerült. Az ikonikus dobpörgetéseket is jól hozta Simon Dawson, akit Steve Harris másik projektjéből, a British Lionból igazoltak, főleg a Hallowed Be Thy Name-ben figyeltem rá, a legikonikusabb témákkal mindig a legkritikusabb az ember. Dickinson minden számban mást játszott el, ami a szövegeket végignézve egész változatos és széles repertoár, volt szokás szerint zászlót lengető brit katona (The Trooper), egyiptomi isten (Powerslave), hajóskapitány (Rime), látnok, akinek nem hisznek (The Clairvoyant, Seventh Son), de még indián menekülő (Run To The Hills) is. A Fear Of The Dark közönségénekeltetése az ezredik alkalommal is libabőr (világ legnagyobb közösségi óóóóóó-zása top 3), ám azt nem gondoltam volna, hogy akarok én látni digitális grafikát arról, amint Eddie harci repülőgépet vezet, de még ezt a mutatványt is megoldotta a Maiden végül (Aces High). A gigantikus Eddie látványa mindig megmosolyogtató és kicsit félelmetes is egyben, pont, ahogyan kell. A vizuális rész további megkomponálásáról meg annyit még, hogy amikor a szellem Eddie után veti magát (Hallowed Be Thy Name), abba rendesen bele lehet borzongani. Ahogy a Hallowed földöntúli dallamaiba, illetve abba, hogy ezek az erények milyen vaskosan kijönnek élőben is.

Az volt az érzésem sokszor, hogy ezek a számok Harrisék fejében valahogy így születhettek meg a '80-as években is, de akkor nem volt meg a technológia (és főként az anyagi lehetőségek) ilyen kísérő filmet alkotni ezekhez a metálklasszikusokhoz. Mióta gigabanda, a Maiden szerencsére ezt is megengedheti magának, és még nagyobbá teszi az élményt ezekkel. Ugyanaz a setlist volt mint a turnén, tömör kétórás Maiden-esszencia karrierjük első tizenpár évéből, és sokakkal ellentétben én nem hiányoltam a gyengébb No Prayert. Vannak ott nagy számok, de az igazi klasszikusok '88-ig készültek, valamint a Fear címadója '92-ben. Így volt teljes és kerek ez a tematikus turné, és a minimális kötözködésen túl csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a mai Maidenről. A fesztiválon kis felfújható betűkből a fanok kiírták, hogy Happy Birthday Iron Maiden, a banda nagyra értékelte is ezt. Kicsit kicsúsztak az időből (később is kezdtek és később is zárták a bulit), de pont nem okozott fennakadást. Így kell méltósággal megöregedni, nem véletlen tölöttek el több mint negyven évet a rockzene élvonalában.

A másik főszínpadon készülődő Powerwolf műsora szinte azonnal kezdődött is. Az Erőfarkas szintén teátrális zenében utazik, és ugyan dalaik színvonala jelentősen elmarad a Maidenéitől, de ez nem akadályozott meg senkit, hogy élvezze a műsort, amit kap. Ha már tradicionális metálra hangolva ezt választottam és nem a sátorban dühöngő Hatebreedet, leszögezhetem: ez a másfél óra is úgy telt el, hogy üresjárat nélkül lenyomtak egy sor Powerwolf-slágert, javarészt az újabbak közül. Ugyanis már a nagy felfutás éveinek lemezei (Bible Of the Beast, Blood Of The Saints, Preachers Of The Night) is kezdenek kikopni a setlistből, egy-két szám kerül elő lemezenként, annyi az új jelentkező, és szinte évente érkezik utánpótlás. Nagyon markáns stílusa van a csapatnak (rossz nyelvek szerint önismétlés és Sabaton-féle kocka dallamok ismétlése ez), de ameddig a közönség ennyire kajálja, nincs okuk változtatásra, és én is remekül elvoltam ezekkel az új számokkal.

Persze innovációt és kidolgozott gitárszólókat nem itt keres az ember, fel is tűnt, hogy sokat egyszerűsödött a banda zenéje, panelesnek is mondhatnám. Persze ennek a slágeres zenének nincs is más célja. Ám ha az ember kihagyott két-három lemezt, egy új koncerten már a műsor háromnegyedét nem ismeri, és én is így jártam. Azt pedig nehéz megmagyarázni, hogy a húszéves vagy azt súroló Return In Bloodred meg a Lupus Dei teljességgel mellőzött a setlistben, de ez már tíz éve is így volt, tehát jobb elfogadni. A közönségénekeltetés remekül megy, zeneileg mindent a megfelelő arányban találnak el, de a rengeteg felkonferálásból én húztam volna. Fél egy után nem sokkal zárult a buli, és indultam is a szállásra, amit szerencsére, persze a jó szervezésnek hála, a már említett shuttle bus oldott meg zökkenőmentesen.

Előzetesen a fesztivál legerősebbnek ítélt napja volt ez, de másnap is sok érdekesség akadt a kínálatban, és további meglepetések is sorakoztak a következő három napon.

(Folytatása következik.)

Fotó: Graspop Metal Meeting